Budapest, 1985. (23. évfolyam)

5. szám április - Müller Tibor: Előttem az egész múlt

Előttem az egész múlt más felé terelt. Úgy is mondhatnám: idealista vagyok, illúziók nélkül. — Ezt látszik megerősíteni a Művészet című folyóirat negyed századdal ezelőtt megjelent kritikája, amelyben egy kiállítása kapcsán így írt Solymár István: ,,Nem tudhatjuk, hány napot, lámpafényes estét töltött Zórád Ernő Mikszáthtal adomázva, választási körúton, kávéházi asztalnál; hányszor lesett be Szindbádként, Krúdy varázslatát követve nagymúltú szépasszonyok ablakán; hányszor álldogált a galoppon tickettet szorongatva, s a nyerés lehetőségét feledve egy arc, egy mozdulat igézetében. Tény, hogy keze nyomán életre kelnek a századvégi regényalakok. Életre kelnek nemcsak Mikszáth figurái vagy a minden lapon ott lebegő Krúdy-világ, mert a Bőgőhordozó már Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijából is jöhetne, a múltidézés végül is napjaink látásmódjától nyer eleven valóságot. A figurákat mai művész formálja újjá, aki humorával, ízes szatírájával suhintani is tud, de paskolni is, s nem téved mérték és arány dolgában." — Még negyed század távolából is belepirulok ezekbe a mondatokba. De ami ezt a különös világot illeti: tudjuk jól, hogy a századokat nem az évfordulók választják el egymástól. Én 1911-ben a Felvidéken, az isten háta mögött egy megállóval, Dacsókeszi faluban születtem. Múlt századbeli emberek közt éltem, akik nemcsak anyakönyvük bejegyzése szerint kezdék 18-cal születési dátumukat, hanem úgy is gondolkodtak, éltek. Nagyapám például kiült a méhesbe, mellette egy dézsában ázott a borszéki vízzel kevert hegyieve, miközben olvasta „Horácot", latinul. És ezek az emberek, akik nem láttak még autót, nem hallottak telefont, petróval világítottak, Jókai és Mikszáth-i figurák voltak, meghatározták egész későbbi életemet. Ehhez képest a Tabán még átmenetnek is alig nevezhető. Hisz ugyanazt a világot fedeztem föl a budai domboldalon, amit palócföldön odahagytam. Ezek a tősgyökeres tabániak szép tavaszi, nyári, őszi délutánonként, langyos estéken kivitték a takarókat, plédeket, elemózsiás kosarakat, a férfiak kártyáztak, söröztek, az asszonyok trécseltek, a gyerekek pedig beleptek minden talpalatnyi helyet. Az egésznek volt valami vidéki jellege. Én ragyogóan éreztem magam, mert Dacsókeszi és a Tabán között semmiféle lényeges eltérést nem fedeztem föl. — Ez a világ és olvasmányélményei vezették el a magyar irodalom nagyjaihoz? — Igen. Utánamentem, a nyomtatott betű varázsát követve, Karinthynak a Hadik kávéházba, utánamentem Szabó Dezsőnek a Filadelfia kávéházba, rajzoltam a Pajerli-féle vendéglőben Márai Sándort, Harangozó Gyulát. A kor világhíres vízipólósait: Wenk Jancsit, Keserű Lajót, focistákat: Sárosit, Gézát, aki szintén a Fehérsas téri polgáriba járt, a Tabánba. — Innen eredeztethető tehát az az irodalmi panteon, amely kiadót ugyan sohasem látott, de egyes darabjai, Aranytól, Petőfitől József Attiláig, Móriczig, alkotót és műveit igyekezett egyetlen rajzban, organikus egységben ábrázolni, és amelynek családi becsben tartott darabjai lányának otthonát díszítik? — Hát persze. A Tabán, mint Párizsban a Quartier Latin, foszlott, de meleg gyapottal vonta be a művészeket. Egy-egy tabáni találkozó alkalmával az összegyűlt négy-ötszáz fős társaságban jócskán akadnak híres emberek. — És vannak még ilyen összejövetelek? — Két-három évenként rendszeresen. — Gondolom, önt minden alkalommal meghívják. — Nélkülem el sem képzelhető. Hiszen én tudom ezeket a régi, tabáni nótákat hogy: Kis tabáni cukrászdában, valahol a vén Budán, Kis tabáni cukrászdában üldögélünk szép babám. Mellettem ülsz, krémest eszel, Istenem, de édes leszel. Vagy: A vén Tabánban csak egy leány van ... — Ezek szerint nemcsak írókat, festőket, hanem muzsikusokat is megihletett a Tabán? — Bizony. És nekem a régi üvegeken és krigliken kívül egy több száz darabos dalgyűjteményem is van belőlük. A napokban adtam el a pianínómat, mert az ujjaim már igen összeállnak, de sokat játszottam rajta ezeket a régi slágereket. — Jól zongorázik? — Csapnivalóan. Nem is ismerem a hangjegyeket. Hallomásból mindent lejátszottam, de az volt a fontos, hogy énekeljem hozzá az emlékeimet. — Tán, ha nem ecsethez, hanem harmonikához jut, muzsikussá vált volna. Tetten érhető az a pillanat, amikor elszegődött a képzőművészethez? — Nemcsak pontosan tudom, de meg is mutathatom. Négyéves koromból van egy rajzom. Akkor már dúlt az első világháború, édesapám bevonult, és ez rám olyan hatással volt, hogy megrajzoltam a katonákat, ahogy fegyverrel a kézben menetelnek, előttük a kapitány snájdig feszesen szalutál. Mindez csirkékből. Ők alkották a hadnépet. Na, ettől az "alkotástól" számítva, egyenes volt az utam. Már innen nézve. Mert hiszen, tudja, sokfélét kipróbáltam életemben. De a menekülés a ceruzától, ecsettől nem sikerült. Ilyen az ember. Apám, szegény, amikor meghallotta a tervemet, kikelt magából: vásárokat akarsz járni, gazdag marhakereskedőket akarsz portretírozni? Miféle pogány élet ez?! — Mégsem hagyta magát eltántorítani. — Hagytam volna én! Jó gyerek voltam. Az élet nem engedett. Fordulataival, sodrával terelt ebbe az irányba. — Milyen különös, beszélgetésünk elején idéztem egy magasztaló kritikát, amely méltán volt dicsérő, szándékaiban nemes, mégis elparentálta Zórád Ernőt, a festőművészt. — Igen, ez így van. Persze, nem a hízelgő mondatok, az elemző, értő kritikusi vélemény. A tabáni kiállítás egy lapja 18