Budapest, 1986. (24. évfolyam)

6. szám június - Szále László: Budapest éjjel 1.

Profi módra örömtelen és mechanikus a táncuk, és amatőr módra „civil" a tes­tük, az arcuk. S ahogy penzum nekik a tánc, úgy penzum a nézőknek a nézés. A művészet, az egyéniség hiányzik ma az éjszakai mulatókból. Paudits Béla húsz percet énekel a Halló Orfeumban, és az éjszakai műsor meg van mentve. Jelen van valaki, történik valami, megtörténik valami. Az ember éjszaka egy bárban nem akarja megváltani a világot, de nem is tudja teljesen levetkőzni nappali ízlését, egyéniségét. S ha nem tudnak örömet sze­rezni neki, nem tud örülni. Volna még egy lehetőség: szórakoztatás helyett szórako­zás, mulattatás helyett múlatás. Az aktivi­tás azonban egyre inkább háttérbe szorul a szórakozóhelyeken. A tánc másodlagos, sokszor olyan, mintha csak a zenekar kedvéért ropnak a vendégek, az éneklés, nótázás pedig szinte teljesen kihalt. Talán záróra után, amikor a „hivatalos" szóra­kozásnak vége, olykor-olykor a vendéglá­tósok és barátaik mulatnak egy jót, mint­ha meg akarnák mutatni, ők még tudják, hogyan kell. Drágák voltak, persze, a régi vendégfo­gadók is, bár kétlem, hogy a mai arányo­kat akárcsak megközelítették volna. Mindenesetre a nagyvárosi dolgokban hi­telesnek tekinthető szemtanú, a peleskei nótárius igen-igen drágállotta a Hét Vá­lasztó Fejedelem árait: ,,Drágán kell fizetni, nincs mód alkujá­ba, / ...mindjárt megesküdtem s feltet­tem magamba, / Soha még én élek, hogy nem megyek bálba, / mert hat aranya­kért tíz hétig Szatmárba / Lett volna mind borom, mind sült-főtt a tálba... " A mai vendég még nagyobb joggal prüszkölhet a fantasztikus áraktól. Hogy mit kap mindezért, már ecseteltem. És mégcsak nem is a színvonal a legfőbb baj, hanem az, hogy semmi sem igazi. Nem igazán hangulatos a környezet, nem igazi a műsor, nem igazi a tánc, nem igazi a lá­nyok mozgása, nem igazi a mosolya, nem igazi az erotikája; ha sztriptíz van, az se igazi; kevés az igazi konferanszié, bűvész, zsonglőr, énekes. Sokszor nem igazi még a konyak meg a martini sem. Nem csoda, ha a vendégek sem igaziak. Ülnek, sőt gubbasztanak az asztaluknál, olykor bele­isznak a poharukba, el-elmosolyodnak, de nevetni, kacagni, hahotázni, térdüket csapkodni, önfeledten bámulni, dudo­rászni, vagy nótára fakadni még sosem láttam őket. Meglehet, hogy én a mulato­zásnak nagyon avítt módját keresem a modern mulatókban, ahol az ilyesféle magatartás, öröm, harsány jókedv, ép­penséggel parlagi tapintatlanságnak mi­nősülne. A modern városi ember elegán­sabban, visszafogottabban mulat, hogy arcizma se rándul? Talán befelé duhajko­dik, hogy senki se lássa? Ördög tudja. Nem a sztriptízért szállok síkra, csak azért, hogy ami van, az igazi legyen. Ma már a szimpla meztelenségnek úgy sincs különösebb pikantériája, erotikus tartal­ma, a tévé, a mozi jóvoltából, a nudizmus terjedésével lassan olyan hétköznapi lát­vány lesz, mint egy kalapüzlet kirakata. Itt csak művészettel lehet hatást elérni — ha van ilyen — lokálművészettel. A múlt század végi sztriptíz az Új Világ mulató­ban — ezt is Zolnay Lászlónál olvastam — még igazi attrakció lehetett. A százta­gú „tánckar" alulról térdig, felülről nya­kig volt felöltözve, azaz csupán cipőt, kesztyűt és álarcot viseltek a hölgyek, s a leírások szerint olyan erotikus, vad tánco­kat lejtettek, melyekhez képest az őrjítő kánkán ájtatos leányneveldék zsúrtáncai­ra emlékeztet. Ám az úri népség se csak passzívan fi­gyelte a félvilági hölgyek meztelen táncát, maga is aktívan gyakorolta olykor, igaz csak zártkörűnek mondott bálokon. Ma­ga Kazinczy Ferenc tudósít egy ilyen ese­ményről, melyet 1815-ben (!) tartottak a Hét Választó Fejedelemben: „a bahanál­ban tizenhat pár táncos, s ezek közt gróf Unwerthné s a férjhez már mehető lánya és gróf Fekete Ferenc, a generál fia mezí­telen táncosának. Minden figefalevél nél­kül..." Azért kalandoztam el minduntalan a múltban, mert nekem az sokkal érdeke­sebb volt. Eszembe sincs a táncos lábú Batthyány Ferencet, Unwerthnét vagy a generál fiát példaképül állítani, de azt hi­szem, ők még tudtak mulatni. Ma is talál­hatni azért jó mulatságokat, bár ezek job­bára magánházakba bújnak, kivéve a jóí­zű falusi bálokat, lakodalmakat, amelyek kárpótolhatják az efféle örömre vágyókat azért, amit a mulatókban hiába keresnek. SZÁLE LÁSZLÓ A So­mossy orfeum a XIX. század végén. 15

Next