Budapest, 1987. (25. évfolyam)

4. szám április - P. Szabó Ernő: Városszépítők '87

más. Nekem nincs hatalmam, nekem nincs ilyen vagy olyan intézkedési jogom, csak a bizalom mint alapélmény meg talán némi képességem, hogy ki tudom fejezni a gondolataimat. — Ha nem volna túlságosan ellentétben a jelző a jelzett szóval, azt mondanám, ön kétkedően magabiztos ember. — Tetszik nekem. Elgondolkodom rajta. — Kire hallgat? — Van néhány jó barátom, akiknek becsületes, kritikus magatartására mindig számíthatok. Van családom. Feleségem, felnőtt gyerekeim, már unokáim is vannak. És hadd tegyem hozzá, a családi érzést és a barátságot a legkritikusabb viszonynak tartom, abból az egyetlen okból kiindulva, hogy a barátságban az ember a másik teljes személyiségére igényt tart. Tehát szűkre húzott szemmel nézem, szeretném kiirtani belőle mindazt, ami nekem nem tetszik, ami nekem nem jó, nem puszta funkciót, eszközt látok benne. Remélem, ugyanígy néznek rám a barátaim, a családom, és ebben a helyzetben már van egy tudásra felhatalmazó, biztonságos légkör. Mert noha egy-két csapdába már beleestem, az ő segítségükkel mindig kimásztam belőlük. — Irigylésre méltó dolog, ha valaki ilyen jó hátországgal rendelkezik. — Szerencse. Ez is kell az élethez. Engem például a történelmi huzat rántott bele a politikai életbe. Azokban a bizonyos ötvenes években a jóhiszeműségemen kívül még naiv is voltam. A szó egészen goromba értelmében is, hogy tudniillik, tudatlan voltam. Egy valamit tudtam. A környezetem hatására, az igazságérzetemből kiindulva, hogy bár csak kisgyerekfejjel szerezhettem tapasztalatot a régiről, mégis tántoríthatatlan voltam a meggyőződésben: ezen változtani kell, és azokhoz csatlakozni, akik ezt akarják, így aztán nagyon korán belekerültem a közélet vákuumába, ez fölszippantott és magával ragadott. Ha akkor a mai eszemmel látok bele a korabeli viszonyokba, lehet, hogy soha nem lesz belőlem politikus, közéleti ember. Nem azért, mert viszolyogtam volna a közélettől, hanem mert a nagyobb tudás birtokában — ismeri a hályogkovács történetét — ezerszer meggondoltam volna fellépéseimet, nyilvánosság elé kerülő szavaimat. — Ön, azt hiszem, jogos büszkeséggel beszélt arról, hogy tudományos fokozata van, és tulajdonképpen nem érezné személyes tragédiának, ha élete úgy alakulna, hogy tudományos munkát kellene végeznie. Én ebbe egy kevés nosztalgiát is beleéreztem. Tévednék? — Ebben sok nosztalgia van. Miközben nagyon is kielégít és gyakran tud örömet okozni a közélet, ha eredményeket látok, ha érzem, hogy egy millimétert is mozdítottam előre a dolgok állásán, aközben állandó veszteséget érzek, hogy nem tudok eléggé elmélyülten a saját tudományommal foglalkozni. És körülbelül csak arra van mostanában lehetőségem, hogy a tájékozódásomat ne veszítsem el. Követem a társadalomtudományok eredményeit. Majd ha több időm lesz, talán magam is alkotó módon vehetek részt benne. — Magam is tudom, hogy nagyon nehéz lesz a következő kérdésre válaszolni. Tűnődtem is azon, hogy föltegyem-e. Kérem, ha nem akar felelni, mondja meg, és akkor ez kimarad. Szóval, ön mögött vannak nagyon sikeres évek és keserű hónapok. Most alkotó periódusának kellős közepén jár. Mi az, amit önmaga elé a jövőre nézve fölvázol, mit szeretne még elérni? — Nem kényes a kérdés, nem is utasíthatom vissza. Legfeljebb nem jelölhetek meg funkciókat. Nem azért, mert bármiféle szabály tiltaná, vagy bármiféle etikai megfontolásba ütközne. Egyszerűen azért, mert ezt nem tudom megmondani. Egy valamit teljes biztonsággal állíthatok: van barátom, támogatóm sok ebben az országban, akik úgy képzelik el a magyarság, a társadalom felemelkedésének a lehetőségét, ahogyan én is elképzelem. Ezért, és a velük való együtthaladás miatt is, kötelességem a közélet nyílt színterén maradni és vállalni a szolgálatot. Ezt nagyon is szívesen teszem. Ez az igazság. Miközben sandán reménykedem egy olyan életszakaszban, amelyben — amikor ez a közéleti aktivitás alábbhagy — lesz még annyi szellemi képességem és bölcsességem, hogy némi hasznot hajtsak a tudomány területén is. MÜLLER TIBOR VÁROSSZÉPÍTŐK '87 Városszépítés — fura szó. Sok mindent az eszünkbe juttat. Például a szlogent: épül-szépül kis hazánk, s a mondatban megbúvó kétkedést, az elégedetlenséget, az iróniát. Szépíti magát — mondjuk egy hölgyre —, s a hangsúlyban az is benne van, hogy amit tesz, az már a külsőségekre vonatkozik, a tartalom, az illető lénye ettől aligha változik. De azt is mondhatjuk: megszépítő mosoly. Ilyenkor azokra az emberekre gondolunk, akiknek a lényéből derű sugárzik, jóság, bizalom. Összetett fogalom tehát már maga az is, hogy szép, szépség, bár a városok esetében is ilyen belülről jövő szépségre vágyunk, ez nyilvánvaló. De mégis, miből tevődik össze egy település derűje, szépsége, otthonossága? A kirakatok kínálata, az úttest tisztasága teszi a várost széppé? Az épületek? Az utcák hossza, hajlása, a terek nagysága, szélessége? A táj, amelyben a város felépült vagy az itt és most élő emberek udvariassága, beszédjük csiszoltsága, tartásuk méltósága? Vagyis az, ami csak a jelenben érvényes, vagy éppen az, ami időtlen? Az építés és a bontás milyen arányára van szükség ahhoz, hogy a város szebb legyen, mint amilyen? Mit kell szépítenie ezek után a városszépítőknek? Mondjuk, azért, hogy a városkép olyan egységes legyen, mint a reformkorban, a klasszicista Lipótváros kialakulása idején, mit kellene tenni? A külföldi utazók áradoztak a korabeli Duna-part láttán, de valóban egységes, az akkori lehetőségekhez képest tökéletes volt-e a város? Nos, százhatvan évvel ezelőtt a mai városszépítők elődje, a pesti Királyi Szépítési Bizottmány sok szép eredményről számolhatott be a város csinosítását illetően. Például arról, hogy új színház épült, hogy fasorokat ültettek az Üllői úton, hogy eltávolították a vesztőhelyet a Parasztpiacról, a pellengért a Haltérről, de az Invalidus-palota mögötti — uram bocsá! — árnyékszékek még mindig a helyükön állnak... Mi is hát a városszépítés? — teszi fel újra a kérdést az, akit egyformán érdekel a két fogalom, a város és a szépség, és az is, ami a találkozásukból létrejön. Ha a kérdésre a Budapesti Városszépítő Egyesület januári közgyűlésén keresett feleletet, akkor valahogy így summázhatja a választ: minden. A járda tisztán tartása ugyanúgy ide tartozik, mint a szép magyar beszéd vagy éppen a kiemelkedő jelentőségű történeti, művészettörténeti emlékek védelme, helyreállítása. Hiszen a hozzászólók egyike, például, azt vetette fel, hogy a Magyar Rádió harmadik műsorát Széchenyi Istvánról kellene elnevezni, az őt követő egyesületi tag Budapest tisztaságáról, a lakosság szemléletéről, az egymásra mutogatásról szólt aggodalommal, ismét más a budai hegyek beépítése ellen emelt szót, s volt olyan hozzászóló is, aki a Hajógyári-sziget előtti, városképet csúfító Tüzép-telep felszámolását sürgette. Kis és nagy dolgok, sikerek, kudarcok egyaránt szóba kerültek a közgyűlés vitáján a városszépítés, városvédelem legkülönbözőbb területein. A vita hőfokát jelzi, hogy L. Hegedűs László, a Község- és Városvédő és Szépítő Egyesületek Országos Szövetségének elnöke, a szövetség és a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elismerését tolmácsolva azt kérte, továbbra is „őrizze meg a tagság harcos kedvét". Hogy tartalmas is volt a vita, azt Stadinger Istvánnak, Budapest Főváros Tanácsa elnökhelyettesének — ő volt az elmúlt négy évben az egyesület elnöke — megjegyzése jelzi: a közgyűlés sikeresen teljesíti feladatát. A tanácskozás eredményességéhez, persze, alapvetően az kellett, hogy az elmúlt években sikeresen dolgozzon az egyesület tagsága. Hogy mit vállaltak fel az egyes csoportok, ezen belül pedig, idejükhöz, energiáikhoz mérten, az egyes tagok, azt egyrészt a lelkesedés döntötte el — ebben nem volt hiány —, másrészt az anyagi lehetőségek. Az ügy iránti érdeklődést már az a tény is jelzi, hogy két év alatt, noha az egyesület nem végzett tagtoborzást, a közösség tagjainak száma hétszázról ezerre nőtt. Jelentős mértékben szaporodtak a jogi személyek is, és ez az új intézmények erkölcsi támogatásán túl az anyagi eszközök bővülését is ígéri. Ez örvendetes, mert pénzre nem általában és majd lesz szükség, hanem a jelenben is, a konkrét tervek megvalósításához". Például azért, hogy az 1985-ben alakult ifjúsági csoport tagjai az iskolai rendhagyó órákon diasorozatokat készíthessenek Budapest legszebb köztéri szobrairól, épületeiről, parkjairól. Vagy például azért, hogy a díszüveges csoport újabb sikereket könyvelhessen el. Mármint a Gresham-palotában elért eredmény után, az ottani Kossuth-ablak helyreállítását egy farsangi jótékonysági bál bevétele és néhány elnökségi tag külön anyagi támogatása tette lehetővé. Az ablak helyreállítása után több intézmény utalt át pénzt az egyesület folyószámlájára, a palota további ablakainak megmentésére. A három évvel ezelőtt alakult csoport két fontos célt tűzött maga elé: a legveszélyeztetettebb és legszebb műemlék ablakok restaurálása mellett, előbb arra törekszik, hogy felkutassa az összes év- 1.