Budapest, 1988. (26. évfolyam)

12. szám december - P. Szabó Ernő: Hol lesz, hol nem lesz Nemzeti Színház?

Hol lesz, hol nem lesz Nemzeti Színház? Tallózás 81 pályamű között A­mikor a budapesti Nemzeti Színházról van szó, több ti­tokról beszélhetünk, mint megbízható értesülésről, több készülődésről, tervről, mint nekikezdésről, ered­ményről. Vagy már az is eredmény, ha a mesék kezdőszavait né­mileg átalakítva feltehetjük a kérést: Hol lesz, hol nem lesz?... A kérdésre ma sem felelhetünk, annyi azonban bizonyos, hogy a maga szavazatát mindenki leadhatta az óhajtott helyszínre, leg­alábbis leadhatta az, aki időben értesült az eseményről, és megte­kintette a Néprajzi Múzeumban ez év októberében rendezett kiál­lítást. Ezen a bemutatón nyolcvanegy terv szerepelt, készítőik a Nemzeti Színház helyének kiválasztására tettek javaslatot. Az elmúlt évtizedek jól ismert eseményei után a Fővárosi Ta­nács, az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, valamint a Művelődési Minisztérium 1988 májusában hirdetett nyilvános pá­lyázatot a színház elhelyezésére, ezen a — titkos, azaz jeligés — pályázaton részt vehetett minden belföldi természetes és jogi sze­mély, illetve lakhatási engedéllyel rendelkező külföldi állampol­gár. Ez a széles körű pályázat tűnt a kiírók számára a legdemok­ratikusabbnak, ez nyújt módot arra, hogy ,,a pályázatok révén érvényesüljön a közvéleménynek az a határozott igénye, hogy az új Nemzeti Színház — kulturális jelentőségének megfelelően — városképet is formáló, illetve azt meghatározó városi környezet­be kerülhessen. " A közös gondolkodás újabb formáját jelentette a kiállítás, illetve az a lehetőség, hogy a közönség szavazólapon nyilvánítson véleményt. Hogy a Nemzeti Színház ügye közügy, azt mi sem jelezte job­ban, mint az, hogy a tárlaton tolongtak a nézők, s aki figyelt a lá­togatók reagálására is, szenvedélyes vitáknak, indulatos megjegy­zéseknek és higgadt érveléseknek egyaránt tanúja lehetett. Ta­pasztalhatta, hogyan találkozik vagy éppen különbözik a több mint nyolcvan terv készítőinek és a nézőknek a véleménye. De mi volt a pályázat meghirdetőinek az elképzelése? Erre a kérdésre nehéz felelni. Hiszen a pályázókat arra kérték, hogy a helykijelölésnél vegyék figyelembe: a színház kellően rep­rezentálja a művészet jelentőségét, de legyen emberi léptékű, a környezetbe harmonikusan illeszkedő. Önálló műalkotásként formálja a főváros arculatát. Olyan környezetben épüljön, ahol otthonosan érzik magukat a színházi dolgozók, látogatók. A kör­nyezet a színházon túl is legyen vonzó, legyen a vendéglátás, ide­genforgalom, a közösségi élet alkalmas terepe. Személygépkocsi­val és tömegközlekedési eszközökkel jól meg lehessen közelíteni, legyen elég parkoló a színház mellett. A színház és környezete le­gyen alkalmas nyári előadásokra is. Csatlakozhassanak az épület­hez raktárak, műhelyek­­, persze, szállodák, éttermek, üzletek. Mindamellett a tervezők legyenek tekintettel arra, hog az elkép­zelt helyen álló mai épületek bontása jelentősen megdrágíthatja az építkezést — bár természetesen a kiírás nem zárja ki avult épü­letek bontását, ha arra szükség lenne. A kiírási feltételek elolvasása után a magyar tervezők némelyi­ke alighanem szerencsésebbnek tartotta azon külföldi kollégái­nak helyzetét, akiknek már nem kell ilyen feladatra vállalkozni­uk, mert az adott ország nemzeti színháza évtizedek óta műkö­dik. Gyanítom, hogy a fenti feltételeknek Európa kevés hasonló intézménye felelne meg maradéktalanul, néhány fontos szem­pontnak azonban, lévén, hogy többnyire természetes módon nőtt városmagokban állnak, megfelelnek. Prága, Bukarest, Athén, Belgrád első színháza fontos utak kereszteződésében, a város centrumában lévő téren áll; a város eleven, nyüzsgő életébe, egy­szersmind reprezentatív középületek közé épültek be Bécs, Pá­rizs, Róma legfontosabb színházai is. Elkészültük, a kulturális és a mindennapi életbe való beilleszkedésük után maguk is meghatá­rozták, hogyan fejlődjön tovább a városszerkezet. De hogyan lehet eleget tenni az egyébként nagyon is indokol­tan, racionális módon megfogalmazott kiírási feltételeknek egy olyan városban, amelynek szerkezete lényegében száz évvel eze­lőtt alakult ki? Amelyben vannak ugyan nagy méretű telkek, de kevés olyan van, amelynek beépítését a zöldterület csökkentése miatt ne sajnálnánk. Természetesen szükség van színházra — 1945 óta nem épült reprezentatív, művészi értékű színházépület —, azonban talán ennél is nagyobb szükség van, valahol a város centrumában, igazán jól funkcionáló művelődési központra. No, nem a magyar értelemben vett művelődési központra, hanem, mondjuk, a párizsi Pompidou-központ közép-európai kistestvé­rére. Az ám, a Pompidou-központ, idézi fel az ember az emlékeket, amelyek között egyformán fontos helyet kap az épület külső ké­pe, a XXI. századot előlegező színek, szerkezetek, s az a kínálat, amivel az érdeklődőt fogadják a házban. Harmadikként pedig magára a művészet iránti érdeklődésre emlékszünk, amit töme­gek jelenléte bizonyított. Kétségtelen, hogy a Pompidou-központ a kultúra fontosságát reprezentálja, de nem azért, mert ezt várják tőle. Hanem, mert valakiknek valóban fontos a kultúra, a művé­szet, amelyet szolgál. Beépül a hétköznapokba, a felelős vezetők és a széles tömegek tudatába, ahogyan az épület a maga jövőt idé­ző külsejével be tudott épülni a Marais — Mocsár — nevet viselő kerület XVI-XVII. századi házai közé, ahogyan (re)vitalizálni tudta a múlt hangulatát árasztó városrészt. Nem a méretek a fontosak elsősorban, nem a reprezentálás — nyilván egyformán gondolkodnak erről a pályázat meghirdetői és a tervezők —, hanem az, hogy az új Nemzeti Színház épülete el­helyezését, felépítését tekintve igaz épület legyen, hitelesen tük­rözze színházművészetünk múltját, jelenét, lehetőségeit, a szín­házon, a különböző művészeti ágakat szintetizáló művészeten ke­resztül pedig az átalakulóban lévő magyar társadalom eszménye­it, reményeit, lehetőségeit fogalmazza meg. E sorok után, persze, még nehezebbnek tartjuk az építészek helyzetét, hiszen egy szinte naponta változó értékrend­­által befolyásolva kell meggyőzniük bennünket az építészet lehetőségeiről, bizonyos értékek állandó­ságáról, a színház és az élet megújításának lehetőségéről.

Next