Budapest, 1988. (26. évfolyam)
2. szám február - Nyíri Éva: A vigalmi titkár és a bálanya
ellátott noteszt, amit övükbe akaszthattak. Ez volt a táncrend, melynek formája sokszor utalt a bál jellegére — így a jogászbálon törvénykönyv, a technikusokén vonalzó alakú volt. Ide jegyezték fel a leányok, hogy az egymás után következő táncokat melyik udvarlójuknak ígérték. Jaj volt annak, aki nem tartotta be a sorrendet, arról nem is beszélve, hogy másnap a két vetélytársnak párbajoznia illett egymással. Természetesen lekérés nem létezett. Gyanús volt, ha valaki egymás után több táncot is ugyanazzal a fiúval járt, az a gyűrűs vőlegény előjoga volt! Arról viszont a rendezőknek kellett gondoskodni, hogy a csúnyácskábbak se áruljanak petrezselymet. A bálok sikerének fokmérője az volt, hogy a nyitótáncot — a palotást, esetleg a nyugati szokás szerinti francia négyest — hány pár járta, kétszáznál kevesebb pár bukásnak számított. Ugyancsak fontos volt, hogy a befejező szupécsárdást hányszor újrázták. Legalább háromszor kellett, de ha ötször, hatszor, sőt, hajnalig ismételték, akkor a rendezők megnyugodhattak: a bál igazán sikerült. A jogászbál után következett a technikusok, a Magyar Gazdaasszonyok Egyesülete, a Nőképző Egylet, a protestánsok, a turisták, a medikusok és a mentősök bálja — ez utóbbi mindig jótékony célú volt. 1873-ban rendezték meg az első Athléta-Bált, a XX. század elejétől az elegáns Széchényi és Izabella bált. A legelőkelőbb az időnként Budapesten megtartott udvari, illetve a bál az udvarnál volt. A finom megkülönböztetés azt jelezte, hogy az első etikettszerű nagy eseménynek számított, míg a másik kötetlenebb, amelyen például a férfiaknak nem kellett az összes kitüntetésüket kitűzniük, elég volt csak kis szalaggal jelezni azokat. A szezont a kissé bohém, jelmezes művészbál zárta. Az elit bálokon kívül nagyon sok helyen tartottak táncvigalmakat, volt a pékeknek, szabóknak, fodrászoknak, tisztviselőknek, de a kerékpár-, korcsolya- és evezőegyletnek — és így tovább — bálja. Általában mindegyiknél magasabb rangú hölgyeket kértek fel, hogy pártolják az összejövetelt, ők voltak a lady patronessek, azaz bálanyák, így a polgári körök mulatságain is megjelent néhány mágnás, sőt, a nagy, 3-4 ezer részvevős bálokon is óhatatlan volt a különböző rangúak találkozása. Ám az arisztokrata hölgyek gondosan ügyeltek rá, hogy „ne keveredjenek" az egyszerű emberekkel. Kísérőik pedig rájuk vigyáztak: „Minden óvintézkedést megtettek, hogy az »alsóbbrendűek« meg ne feledkezzenek magukról, s megadják a bennünket illető tiszteletet... az alacsonyabb rangúakról feltételezték, hogy még »otromba bókokat« találnak mondani, esetleg bizalmaskodnak is velünk" — emlékezett vissza Károlyi Mihályné Andrássy Katinka, s még egy mulatságos történetet is elmesélt arról a grófnőről (nevét azonban nem írta meg!), aki annyira irtózott attól, hogy a Grand -chaine (nagy lánc) nevű táncfiguránál egy ismeretlen plebejus kezét megérintse, hogy csipkés zsebkendője sarkát nyújtotta a mellette levő férfinak. Az előbb megdöbbent, majd feltalálta magát: elvette a zsebkendőt, belefújta az orrát, s köszönetet mondva visszaadta a kényes grófkisasszonynak. * • — Immár hagyományos húsvéti locsolóbáljainkat együtt „főztük ki" a Füles szerkesztőségének vezetőivel. A Füles olyan rejtvénypályázatot közölt, amelynek a fődíjai is báli belépők voltak. Akkor még „élt" a Négy Évszak című magazin, abban is közzétettük a bál hírét. Az eredmény: 600 helyre tízezren jelentkeztek az egész országból. Nota bene: báljaira azóta is rendszeresen járnak vidékről, kialakult egy törzsközönség. Másik partnerünk a Pesti Műsor szerkesztősége, amellyel évek óta megrendezzük a pesti karnevált, február utolsó szombatján. Eddig háromszor szerveztük meg a légitársaságok bálját a Malévval együttműködve. Remélem, ebből is hagyomány lesz. De rendeztünk különböző jótékony célú táncesteket is, a vak és gyengén látó, a nyitott gerinccel született gyerekek anyagi támogatására, sőt — a Kutya című lap szerkesztőségével közösen — a kutyamenhely javára. Lajos bácsit a játszótérről ismerem. Ő az unokáját hintáztatni, én kifújni magam járok oda piacról jövet. Lajos bácsi beszédes ember, én — tisztemnél fogva — szívesen hallgatom. Tudom, hogy a Ganz-Mávagtól ment nyugdíjba tizenegy éve, hogy a felesége túrós rétesét „akadémián kéne tanítani", hogy legénykorában kuglizni járt, hogy 45-ben az SZDP tagja lett, s a fúzió után falujáró brigádvezető meg a-gárdista. — Később vigalmi titkár lettem a körzeti pártszervezetben — mesélte egyszer. — Magácska, persze, nem tudja, ki volt az a vigalmi titkár — mondta gálánsan. — Ne fáradjon, Lajos bácsi, mi fél szavakból is értjük egymást: báli rendező, rendfenntartó, szaladj ide, szaladj oda — egy személyben. — Pontosan — bólint elismerően az öreg. — Istenem, milyen fiatalok voltunk! És milyen topisak — tette hozzá tárgyilagosan. — A hölgyeknek kaskaszoknya, világoskék vagy fehér blúzzal, piros kardigánnal, az uraknak sötétkék nadrág, világoskék inggel, vörös nyakkendővel — ez volt a módi. — Így jártuk a szvinget, meg a lovacskát. Emlékszik a lovacskára? — Még most is lihegek, ha rágondolok. — A büfében sört mértek, meg kisfröccsöt, elemorzsiát — gyékényszatyorban — hazulról hoztak a lányok, asszonyok. Máig érzem a tepertős pogácsa, meg a fokhagymás fasirt illatát. Volt, hogy egy szál tangóharmonika húzta a talp alá valót, mégis milyen jól mulattunk! — A szervezési-operatív munka általában két hónapig tart — folytatja Murányi Péter. — Ma már rutinunk van benne. Nem fordulhat elő olyan malőr, mint pár esztendeje, hogy egyik bálunk jelmezversenye díjnyertes párjának fényképét leközölte az egyik újság, és nem lévén házasok, polgári per lett belőle. — Ki indította a pert? — A képen látott férfi felesége. — Ma már csak igazolt házaspárok vehetnek részt a Danubius báljain? — Ma már csak az érintettek beleegyezésével lehet a sajtóban báli képeket közölni! — Mit kapnak a kvízjáték nyertesei? — Például tízszemélyes vacsorát a Hiltonban; pogácsába sütött aranyláncot; tízezer forintos utalványt a Clara Divatszalonba vagy üdülési beutalót a Margitszigetre. — Lajos bácsi, mi dolga volt a vigalmi titkárnak? — Gondoskodott helyiségről — ez rendszerint a pártszervezet kultúrtermét jelentette —, fűtésről, zenéről, ruhatárosról — ezt a szerepet valamelyik elvtársnő vállalta —, szerény büféről... Ne felejtse: akkoriban még jegyrendszer volt! Meg néhány markos A-gárdistáról, hogy legyen, aki a székeket körbe rakja a fal mellett az idősebbeknek, meg eltávolítja a rendbontókat, bár ilyenek 37 A házi bálok divatja Az elit bálok fénye a világháborút megelőző időszakban kissé megkopott. A kétháromszáz vagy több párral megtartott nagyrendezvények kora letűnőben volt, helyette inkább az ún. házi bálok jöttek divatba, 10-50 párral. Általában egy-egy család kibérelte (pártállástól függően) a Nemzeti vagy az Országos Kaszinó, esetleg valamelyik új nagy szálloda — Ritz, Gellért, Hungária — tánctermét, hiszen keveseknek volt akkora palotájuk, amelyben akár 10-20 pár elfért volna, így viszont jobban tudtak vigyázni arra is, hogy mindenki csak a saját rétegével találkozzon. „A nagy háború nemeslelkű asszonyai lemondtak a bálákról és még szűk családi körben sem táncolt ezen a farsangon senki" — írta a Divatsalon 1915 tavaszán. Télire azonban fordult a kocka, s újrakezdődtek a báli mulatságok, amelyeken a frontról szabadságolt katonák voltak a legvidámabbak. Más a helyzet az elvesztett háború után: „Budapesten ma nincs társadalmi élet. A súlyos belpolitikai ellentétek a társadalmi érintkezés régi, meghitt formáit megszüntették. Az emberek ma annyira türelmetlenek és idegesek egymással, hogy nincsen hangulat. Magánösszejövetelek, házi teák, házi bálok, társas vacso