Budapest, 2004. (27. évfolyam)
10. szám december - Buza Péter: B. B. B., a kávéházi garabonciás
BUZAPEST DECEMBER B.B.B., a kávéházi garabonciás BUZA PÉTER • Az alkalom. Több évtizedes lappangás után - tulajdonképpen pusztán arról van szó, hogy senki nem figyelt fel eddig a kincsre - előkerült Bevilaqua Borsody Béla publikálatlan várostörténeti kötetének kézirata. Ide kívánkozik a pontosító kiegészítés: a Víziváros monográfiájának csupán a fele az, amit a kutató ma kézhez kaphat a Szabó Ervin Könyvtár Budapestgyűjteményében, két vaskos tékában. A gépelt oldalakból nagyjából ugyanennyi elveszett. Pedig 1961-ben a teljes művet vették meg - egyébként magától a szerzőtől, néhány száz forintért -, az 1967. évi leltárban azonban csak a kézirat egyik fele szerepel az állomány-nyilvántartásban. A (fél) kézirat rendezetlen. Gépirat tulajdonképpen, a szerző azután hogy leíratta, már nem vette kézbe, nem javította ki a gépelési hibákat, félreértéseket, s nem is csoportosította egymás mellé, valamiféle koncepciót követve, az egyes fejezeteket. Sokszor a fejezethatárok sem állapíthatóak meg, legfeljebb abból, hogy valamikor valaki gémkapoccsal összetűzte az (őszerinte) egy egységhez tartozó lapokat. Akkor sorszám is került a kötegekre, ám ezek semmiféle logika alapján nem alkalmasak az összerendezésre. Arról nem is beszélve, hogy - mint említettük - az anyagnak mintegy a fele (és nem a második fele!) hiányzik. Mégis, így is, felfedezés értékű a lelemény. S a hiányos gépelt lapokból, a kéziratból összeállítható egy, bár kétségtelenül hiányos tartalmú, mégis minden sorában a szerzőjére jellemző, posztumusz Bevilaquakötet, a Víziváros kultúrhistóriája. Jelen sorok szerzője, aki magára vállalta a kiadás szervezését és az utólagos szerkesztés feladatát, azzal a különös ténnyel szembesült már a munka kezdetén (ami persze nem okozott számára igazi meglepetést, hiszen évtizedek óta várostörténettel foglalkozik), hogy a művelődéstörténet rangos művelőjéről, Bevilaqua Borsody Béláról - B.B.B.-ről, Budai Hárombék Effendiről, Bevilről -, akinek monográfiái szép summáért kelnek el napjaink könyvaukcióin, soha nem készült az életútját, munkásságát feldolgozó, értékelő tanulmány. Megkíséreltem hát - nevezett halála után több mint négy évtizeddel -végigjárni a ma már egyre halványabb nyomokat, képet rajzolandó Pest-Buda kávéházi garabonciájának alakjáról. Ami itt következik, az ennek a készülő portrénak néhány eleme. A család. A még Borsody névelem nélküli Bevilaqua Béla 1885. február 23-án született, Miskolcon (Borsod megyében). Édesapja, Bevilaqua Rezső (Rudolf) postatiszt, aki Kecskeméten jogot is tanult boldogult úrfikorában, az 1870-es évek elején, de végül nem szerzett diplomát. A Bars megyei Léván, a Felvidéken született egyébként, 1849-ben, felmenőinek legalább két nemzedéke ugyanezen országrészben élt, amit két adat is valószínűsít. Az egyik a családi legendáriumból való (s nem bizonyosság), hogy tudniillik az első „magyarországi" Bevilaqua, Niccolo, a Felvidéken birtokos II. Rákóczi Ferenc hívására érkezett az általa alapított ág új hazájába (B.B.B.-nek Észak-Amerikában élő egyik unokája viszont úgy tudja: Joannis Petri a kettős keresztneve a hozzánk bevándorlónak, velencei követ volt, s a nagyságos fejedelemmel annak nászútján, Veronában találkozott először). A másik adat jóval későbbi (de még meglehetősen korai). Az OSZK őriz egy latin nyelvű zenei kéziratot 1833-ból, származási helyeként „Bevilaqua Béla és Tsa" breznóbányai műkereskedését jelölve meg. Nagyon valószínűnek látszik, hogy itt főszereplőnk nagyapjáról van szó (esetleg valamelyik nagybátyjáról, s biztosan a Felvidékről). A família olasz törzse - szintén a családi kutatás alapján, egyéb dokumentum nem áll rendelkezésünkre - egy bizonyos Guglielmo di Bevilaqua halálával száradt ki olasz földön: a velencei nemzetőrség kapitánya volt, Haynau akasztatta fel Bresciában. Ő volt a magát a 12. századi gyökerekig visszavezető nemzetség utolsó férfi tagja Itáliában. Bevilaqua Rezső az állami szolgálat vándorútján megérkezvén 1888-ban már biztosan Budán él, családjával (az akkor hároméves Bélának két nagyobb leánytestvére is van). Közelebbről és mai házszámozáshoz igazítva az ingatlant azonosító címet, az Iskola utca 44. szám alatt laknak. Ahonnan hamarosan - a kisfiú ötéves korában -továbbköltöznek az akkori Szegényház (a mai Varsányi Irén) utcába, abba a házba, amelyet a 13-as számú telken a közelmúltban bontottak le. Itt töltötte boldognak mesélt vízivárosi gyermekkorát B.B.B. Édesanyját - róla és családjáról nem esett eddig szó - Szentessy Máriának hívják. A mama édesatyja, Szentessy Dániel, Nagyváradon volt kardkovács, jeles céhbeli mester. Felesége „hejegpapii nemes Papy Julianna" volt, mint azt B.B.B. hírül adja A magyar történelem anekdotákban című kötetének előszavában. (Máriának pedig testvére a „jó nevű költő", Szentessy Gyula, miként főszereplőnk a Víziváros című munkájában büszkén megírja). Bevilaqua Béla a pesti piaristáknál járja ki az elemit, majd elvégzi Késmárkon az evangélikus főgimnáziumot. Iskoláztatásának terhét az itt töltött kollégiumi években már nevelőapja, Hilda nevű idősebb nővérének férje, Kossonczi Nagy Lajos ügyvéd viselte: a papa, a budai postatiszt, a millennium évében, 47 évesen meghalt. Bevilaqua nyomatban fennmaradt egyetlen fotója (1938) 26