Budapest, 2004. (27. évfolyam)

6. szám augusztus - Szalai Anna: Arccal a bérlakásépítés felé?

3 AUGUSZTUS GFLQFLFLJ R N N A P E S T sok megvásárlására már hatvanas évek végétől lehetőség nyílt, de tömeges értékesítésről csak a nyolcvanas évek végétől beszélhetünk. A rendszervál­tozás után több tanácsadó — köztük a Világbank is - teljes vagy legalább részleges privatizációt javasolt. Ez praktikusan a tulajdonjog átadását je­lentette, hiszen rendelkezési joguk­kal már korábban is élhettek a bér­lők. A tényleges tulajdonos - az ál­lam vagy az önkormányzat - ugyanis önhatalmúlag nem szüntethette meg a bérleti szerződést. A bérlakások a hosszadalmas és bürokratikus utak bejárásával gyakorlatilag örökölhető­ek és eladhatóak voltak. Már csak a tulajdonosi büszkeség hiányzott. A bérlakásállomány dobra verésé­vel az önkormányzatok csaknem 800 milliárd forintot osztottak szét a nem­zeti vagyonból. A privatizációs „aján­dék" a jó helyen lévő, jó minőségű lakások esetén - az állomány ötöde -10-12 évnyi átlagjövedelemnek felel meg. Az Állami Számvevőszék vizs­gálatából kiderül, hogy a lakásokat átlagosan a forgalmi érték 27 százalé­káért adták el, ám a vételár egy ré­szét még ma is alacsony kamatozású hitelként törlesztik a lakók. (A volt szocialista blokk országaiban több mint hárommillió lakást - a teljes ál­lomány harmadát - adták el a lakók­nak, további 300 ezret pedig eredeti tulajdonosaiknak adtak vissza. Az el­adási ár többnyire a piaci érték 15 szá­zalékát sem érte el.) Az önkormányzati lakásvagyon 75 százalékát értékesítették a rendszer­változás után kitört magánosítási láz­ban. A bérlakások aránya alig négy százalékra esett vissza 2003-ra. A la­kásprivatizáció első hullámát legin­kább szabad rablásként jellemezhet­jük. Az önkormányzatok hatályos jo­gi keretek hiányában maguk szabtak törvényt és árakat. Nem túl magasat. A biztonságot és nem utolsósorban anyagi előnyöket kereső bérlők hatal­mas nyomást gyakoroltak a képvise­lő-testületekre, amelyek csekélyke ellenállást tanúsítottak. A lakástör­vény 1994-es hatályba lépéséig éven­te mintegy 60-80 ezer lakást értéke­sítettek. Akadt olyan fővárosi kerület, ahol bérleményeknek alig hét száza­léka maradt önkormányzati tulajdon­ban. Az új jogszabály azonban nem­hogy húzott volna a gyeplőn, inkább a lovak közé dobta: műemlék épüle­tek kivételével kötelezővé tette az eladást. A rendszerváltást követő első öt évben 413 ezer bérlakást adtak el a 703 ezres állományból. Az 512 mil­liárd forintra taksált forgalmi érték­ből a kedvezmények miatt alig 137 milliárd forintos bevételük származott a településeknek. A pénz nagyobb ré­szét működési kiadásaikra fordították, a többit a megmaradó bérlemények üzemeltetésére, lakásépítésre költöt­ték. Az évtized második felére a folya­mat lelassult: 1995-2000 között ösz­szesen 104 ezer lakást értékesítettek az önkormányzatok. Ennek ellenére tíz év alatt negyedére csökkent az önkormányzati lakásvagyon, amely 2003-ra az ország teljes lakásállomá­nyának alig 4,3 százalékát tette ki.­­Az értékesítés korántsem fejeződött be. A lakbérek a működési költsé­geknek alig harmadát fedezik, így az önkormányzatok igyekeznek túladni rossz minőségű bérlakásaikon. Csak az elmúlt két évben 25 ezer bérle­ményt adtak el összesen 23 milliárd forintért. ) Kicsit túllőttek a célon. A nemzet­közi vizsgálatok arra figyelmeztetnek, hogy a húsz százaléknál kisebb bér­lakásarány a házak pusztulásához, a terület gettósodásához vezet. Közeli és távoli szomszédaink mindenesetre óvatosabbak voltak, többségük nem engedte a kritikus határ alá süllyedni az állomány nagyságát. Érdemes fel­idézni a cseh példát. Prágában elő­ször a hajdani háztulajdonosoknak ajánlották fel a bérházakat. A bérlők csak akkor vehették meg egyenként a lakásaikat, ha többségben voltak a vásárolni szándékozók. De az épüle­teket ebben az esetben is csak egész­ben vehette meg a lakóközösség. A bérlőknek a tulajdonosok által meg­határozott - de államilag maximált -lakbért kell fizetniük. A csehek ráadá­sul a vegyes funkciójú házakat egy­szerűen kivonták az értékesítés alól, akár megvették volna azokat, akár nem. Magyarországon erre nem volt egységes gyakorlat. Némelyik önkor­mányzat szőröstül-bőröstül átadta az épületet az újonnan létrejött társas­háznak, másutt viszont az üzletek, iro­dák mellett a gondnoki lakást, pad­lást és pincét is megtartotta magának. Ezeknek a helyiségeknek az utóla­gos hasznosítása, illetve értékesítése gyakorta feloldhatatlan konfliktusok forrásává vált. A kevert tulajdonlás máig gátja a városfejlesztésnek. Az épület sorsát ebben az esetben az eltérő - akár a legjobb - szándékok eredője határoz­za meg. Márpedig az egymást gyen­gítő érdekekből nehezen sarjad élet­képes megoldás. A vegyes tulajdono­si szerkezetű, gyakran meglehetősen eltérő társadalmi csoportokból ver.

Next