Budapest, 2004. (27. évfolyam)

10. szám december - Buza Péter: B. B. B., a kávéházi garabonciás

B U I) A PF.ST DECEMBER 26 B.B.B., a kávéházi garabonciás BUZA PÉTER • Az alkalom. Több évtizedes lappan­gás után - tulajdonképpen pusztán arról van szó, hogy senki nem figyelt fel eddig a kincsre - előkerült Bevila­qua Borsody Béla publikálatlan város­történeti kötetének kézirata. Ide kí­vánkozik a pontosító kiegészítés: a Víziváros monográfiájának csupán a fele az, amit a kutató ma kézhez kap­hat a Szabó Ervin Könyvtár Budapest­gyűjteményében, két vaskos tékában. A gépelt oldalakból nagyjából ugyan­ennyi elveszett. Pedig 1961-ben a tel­jes művet vették meg - egyébként magától a szerzőtől, néhány száz fo­rintért -, az 1967. évi leltárban azon­ban csak a kézirat egyik fele szerepel az állomány-nyilvántartásban. A (fél) kézirat rendezetlen. Gépirat tulajdonképpen, a szerző azután hogy leíratta, már nem vette kézbe, nem javította ki a gépelési hibákat, félreér­téseket, s nem is csoportosította egy­más mellé, valamiféle koncepciót kö­vetve, az egyes fejezeteket. Sokszor a fejezethatárok sem állapíthatóak meg, legfeljebb abból, hogy valami­kor valaki gémkapoccsal összetűzte az (őszerinte) egy egységhez tartozó lapokat. Akkor sorszám is került a kö­tegekre, ám ezek semmiféle logika alapján nem alkalmasak az összeren­dezésre. Arról nem is beszélve, hogy - mint említettük - az anyagnak mint­egy a fele (és nem a második fele!) hi­ányzik. Mégis, így is, felfedezés ér­tékű a lelemény. S a hiányos gépelt lapokból, a kéziratból összeállítható egy, bár kétségtelenül hiányos tartal­mú, mégis minden sorában a szerző­jére jellemző, posztumusz Bevilaqua­kötet: a Víziváros kultúrhistóriája. Jelen sorok szerzője, aki magára vál­lalta a kiadás szervezését és az utóla­gos szerkesztés feladatát, azzal a külö­nös ténnyel szembesült már a munka kezdetén (ami persze nem okozott számára igazi meglepetést, hiszen év­tizedek óta várostörténettel foglalko­zik), hogy a művelődéstörténet ran­gos művelőjéről, Bevilaqua Borsody Béláról - B.B.B.-ről, Budai Hárombék Effendiről, Bevilről -, akinek mono­gráfiái szép summáért kelnek el nap­jaink könyvaukcióin, soha nem ké­szült az életútját, munkásságát feldol­gozó, értékelő tanulmány. Megkíséreltem hát - nevezett ha­lála után több mint négy évtizeddel ­végigjárni a ma már egyre halványabb nyomokat, képet rajzolandó Pest-Buda kávéházi garabonciásának alakjáról. Ami itt következik, az ennek a készü­lő portrénak néhány eleme. A család. A még Borsody névelem nélküli Bevilaqua Béla 1885. február 23-án született, Miskolcon (Borsod megyében). Édesapja, Bevilaqua Rezső (Rudolf) postatiszt, aki Kecskeméten jogot is tanult boldogult úrfikorában, az 1870-es évek elején, de végül nem szerzett diplomát. A Bars megyei Lé­ván, a Felvidéken született egyébként, 1849-ben, felmenőinek legalább két nemzedéke ugyanezen országrészben élt, amit két adat is valószínűsít. Az egyik a családi legendáriumból való (s nem bizonyosság), hogy tudniillik az első „magyarországi" Bevilaqua, Nic­colo, a Felvidéken birtokos II. Rákó­czi Ferenc hívására érkezett az általa alapított ág új hazájába (B.B.B.-nek Észak-Amerikában élő egyik unokája viszont úgy tudja: Joannis Petri a ket­tős keresztneve a hozzánk bevándor­lónak, velencei követ volt, s a nagysá­gos fejedelemmel annak nászútján, Veronában találkozott először). A má­sik adat jóval későbbi (de még meg­lehetősen korai). Az OSZK őriz egy latin nyelvű zenei kéziratot 1833-ból, származási helyeként „Bevilaqua Béla és Tsa" breznóbányai műkereskedé­sét jelölve meg. Nagyon valószínűnek látszik, hogy itt főszereplőnk nagyap­járól van szó (esetleg valamelyik nagy­bátyjáról, s biztosan a Felvidékről). A família olasz törzse - szintén a csa­ládi kutatás alapján, egyéb dokumen­tum nem áll rendelkezésünkre - egy bizonyos Guglielmo di Bevilaqua halálá­val száradt ki olasz földön: a velencei nemzetőrség kapitánya volt, Haynau akasztatta fel Bresciában. Ő volt a ma­gát a 12. századi gyökerekig visszave­zető nemzetség utolsó férfi tagja Itá­liában. Bevilaqua Rezső az állami szolgálat vándorútján megérkezvén 1888-ban már biztosan Budán él, családjával (az akkor hároméves Bélának két na­gyobb leánytestvére is van). Közelebb­ről és mai házszámozáshoz igazítva az ingatlant azonosító címet, az Iskola utca 44. szám alatt laknak. Ahonnan hamarosan - a kisfiú ötéves korában ­továbbköltöznek az akkori Szegény­ház (a mai Varsányi Irén) utcába, abba a házba, amelyet a 13-as számú telken a közelmúltban bontottak le. Itt töl­tötte boldognak mesélt vízivárosi gyer­mekkorát B.B.B. Édesanyját - róla és családjáról nem esett eddig szó - Szeritessy Máriának hívják. A mama édesatyja, Szentessy Dániel, Nagyváradon volt kardkovács, jeles céhbeli mester. Felesége „hejeő­papii nemes Papy Julianna" volt, mint azt B.B.B, hírül adja A magyar törté­nelem anekdotákban című kötetének előszavában. (Máriának pedig testvé­re a „jó nevű költő", Szentessy Gyula, miként főszereplőnk a Víziváros című munkájában büszkén megírja). Bevilaqua Béla a pesti piaristáknál járja ki az elemit, majd elvégzi Kés­márkon az evangélikus főgimnáziu­mot. Iskoláztatásának terhét az itt töl­tött kollégiumi években már nevelő­apja, Hilda nevű idősebb nővérének férje, kossonczi Nagy Lajos ügyvéd vi­selte: a papa, a budai postatiszt, a mil­lennium évében, 47 évesen meghalt. Bevilaqua nyomatban fenn­maradt egyetlen fotója (1938)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék