Budapest, 2004. (27. évfolyam)
1. szám március - Saly Noémi: Hódolva az ifjúság lángoló honszerelmeinek - A Pilvax - forradalom előtt és után
lók kávéházának. A festés igen sikerült. Laccataritól való." Laccataris Demeter nem az egyetlen jó nevű művész, aki kávéházcégérek és -falak festésére vállalkozik. Lyka Károlytól tudjuk, hogy a Redoute (Vigadó) kávéház 1847-ben készült mennyezetén magyar királyok és hősök ékeskedtek. Ugyanebben az évben a Séta téri Steingassner kávéházban, amelynek belsőépítésze Feszi Frigyes volt, a falakat „...két külföldi, akadémiát is végzett fiatal festő... Joseph Wehner és Wilhelm Kitzerow festette ki. Ott lehetett látni a falakon a kor színpadi hírességeit, Elster Fannyt, Grisst, azonkívül különféle életképeket." A sort hosszan folytathatnánk, de már ebből is látszik: a századforduló híres budapesti kávéházi belsőépítészete nem előzmények nélkül való. Csak hát ebből az időből eredeti állapotban semmi nem maradt fönn, sajnos még ábrázolás is alig-alig. Néhány színezett rajz mellett ismerünk viszont leírásokat, amelyekből kiderül: az üzletek nagyon is derűs, tarka képet mutattak, s ez a tarkaság nem nélkülözte a politikai felhangokat sem. Johann Georg Kohl 1840-ben írt útirajzában meséli: „Az új, divatos pesti szállodákban... a berendezés olyan szép, hogy bármelyik párizsi hotelben megállná a helyét. Minden szállóban van egy kávéház is, ahol a legkülönfélébb újságok közül válogathatunk... a díszítésben általában a nemzeti színeket kedvelik. Bárhová is fordulunk ebben az országban, mindenütt e három színbe botlik a tekintetünk. Piros-fehér-zöld a székek és kanapék kárpitja, az inasok és lakájok ilyen libériát hordanak, minden kávéházban, étteremben ezeket a színeket látjuk..." A Pilvax következő bérlője, Fillinger János 1846-ban veszi át a stafétabotot volt főnökétől. Ekkor még demokratikusabbá válik a hangulat, a közönség. A Honderű újságírója 1846 nyarán így gonoszkodik: „... a török császár az európai statusquo egyik legjelentékenyebb tényezőjének hadat üzent (...) A fontos európai tényező, mellyről szólunk, a világhíres Pilvax kávéház, a hatalmas nagyúr pedig annak rózsapiaczi collegája a derék török császár. Mondják, hogy a fiatalság egy része oda hagyta volna úri utczai tanyáját, s azt az említett rózsapiacival cserélte föl... ha a hírnek hitelt adhatni, az elpártolok azt vették volna rossz néven kávésunknak, hogy azon »szent hely« küszöbén olly halandók is merték betenni lábaikat, minek egy szabólegény avvagy varga vagy épen bérkocsis. Nekünk, kik a társalgási aristocratiának nyilt barátai vagyunk, lehetetlen rosz néven vennünk a fiatalságnak ezen aristocraticus demonstratióját, csak azt nem tudjuk egészen megfogni, hogy azok, kik a Pilvaxnál a communismusi elemet repraesentálták, hogy mondom épen azok válnak el atyjoktól illy anti-communistai indokokból. [...] Mondják, hogy az elpártolt töredék diplomatái ki akarják irtani (Európában) földszinéről a szegény török császárt, s helyette gr. Batthyány Kázmért vagy Kossuth Lajost kiállítani czimerül." (Hogy végül valóban mentek-e vagy maradtak, nem tudjuk, de azt igen, hogy a Török Császár a Belváros bontásáig változatlan néven működött.) Fillinger János lesz tehát Petőfiék kávéja. Ő az, aki a kedvükért kiakasztja a falra a francia forradalom nagyjainak portréit és a Bastille képét. Ő tűri békésen, hogy csizmás lábbal ugrál A Pilvax, ahogyan Kosztolányi láthatta