Budapest, 2004. (27. évfolyam)
4. szám június - Budapest
J ÍJ N IIIS FLJFLFLFL BUD A PK ST BUDAPEST a városlakók lapja XXVII. évfolyam 4. szám Megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 ////. évfolyam, 1945-1941 (szerkesztő: Némethy Károly, Lestyán Sándor) IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 (szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János) Szerkesztő: Buza Péter A kiadást gondozzák a Nagy Budapest Törzsasztal tagjai és vendégei: Bogárdi Mihály, Bor Ferenc, Buza Péter, Del Medico Imre, Droste Wilhelm, Fodor Béla, Frankl Aliona, Gerle János, Gyimesi Zsuzsa, Holló Szilvia Andrea, Juhász Gyula, Lakatos Tibor, Mezei Gábor, N. Kósa Judit, Nemes Tamás, Prusinszki István, Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Rozsnyai József, Saly Noémi, Tosics Iván, Török András, Vadas Ferenc, Vargha Mihály, Vékás Magdolna, Zeke Gyula, valamint Csákvári Géza, Csordás Lajos, Varga Lajos Márton. A szöveggondozást Bognár Antal végezte. Megjelenik a Száz magyar falu könyvesháza Kht. kiadásában. Felelős kiadó: Farkas Farika ügyvezető igazgató. A szerkesztőség címe: 1142 Budapest, Erzsébet királyné útja 36/B. Telefon: 221-7598./*: 363-2017 E-mail: budapest@mail.tvnet.hu Web: http://budapest.neuropolis.hu/ Szerkesztőségi órák: minden hónap első keddjén délután öttől hétig a Spinozaházban (Budapest, VII. Dob utca 15.) Stúdiómunka: Tandem Grafikai Stúdió - Faragó István és László Zsuzsa (1027 Budapest, Bem József utca 22.) Telefon: 355-3777 Nyomdai munka: Grafika Press Rt. 1101 Budapest, Monori utca 1-3. Vezérigazgató: Farkas Tamás. Telefon: 262-5747, 261-5680 ISSN: 1785-590 X Nyilvántartási szám: 2.2.4.123712004 A borítón: Budapest, fürdőváros. Erő Zoltán cikke a 2-5. oldalon, a felvétel a Gellért fürdőben készült A hátsó borítón: Saly Noémi írásához (középen Bárczy István polgármester) a 6-7. oldalon • BUDAPEST egyik legszebb anekdotája szerint így kérdezte Alpárt a felesége, amikor először megpillantotta a Deák térre ránehezedő, hatalmas Anker-palotát: - Ignác, nem szégyelli magát? — Ezt a mondatot szoktam idézgetni, amikor mostanában a Károly körút mögött, az Erzsébetváros sűrűjében járok. Nézem a belakott és megszeretett eklektikus városszövet foghíjaiba, sőt a lerombolt régi házak helyére épülő monstrumokat, és - jobb híján, hiszen manapság az építésznek nincs neve, legfeljebb áruvédjegye van - a fogam közt a híres Alpárné-féle szólás sajátos változatát mormolom. Ilyen-olyan kft.-k, bt.-k és rt.-k - hát nem szégyellik magukat. Az például egy új irodaház a Wesselényi utcában. Kezdetben Green Pointnak, később Elisabeth centernek nevezték az alkotói, a környéken viszont csak úgy ismerik, hogy „az a nagy". Két körgangos százéves meg egy Bauhaus stílű, hatvanéves lakóház helyére húzták föl; az utóbbi - hogy, hogy nem - megroggyant az építkezés során, muszáj lett megvenni, lebontani, a helyét toronymagasan beépíteni. Az új látvány egészen különös. Mivel a monstrum a régi utcavonaltól hátrább emelkedik, az új keletű teresedés látni engedi a környékbeli, eddig szinte elrejtett régi házakat: a népi szecessziósat a fából faragott díszekkel, a burjánzó vakolat architektúráját meg a decens modernet. A ronda új épület komor homlokzata rájuk irányítja a figyelmet; majdnem olyan ez a hatás, mint amikor a borzongató „Elizélt Palota" üvegtáblái adták vissza a Vörösmarty tér túloldalának a képét. Nem tudom, mindenhol utálnám-e ezt a házat. Elképzelhető, hogy van olyan modern környezet, ahol el tudnám fogadni. Az azonban biztos, hogy ott, ahol van, otrombán és nemtörődöm módon veszi semmibe a környezetét. Buta és rideg irodaház homlokzatával kirí a lakóépületek közül, füstüvegei magukba zárják az életet, miközben körülötte pezsegnek a mindennapok. Épp ilyen pöffeszkedőnek tűnhetett az Ankerpalota is abban az időben, amikor a Károly körút mentén és az Erzsébet téren még barátságos, öreg bérkaszárnyák álltak. A város aztán valahogy mégis magába fogadta: szinte szabadtéri építészeti múzeum épült köré. Minden évtized mutatott jót, és persze bőven olyat is, ami a korra jellemző ugyan, de a környezettel igencsak felesel. Az Anker a maga bumfordiságában ma már belesimul ebbe a kakofóniába. De jó ház nem lesz belőle soha. Nem lenne jó, ha mi is olyanná formálnánk örökségünket, a várost, hogy utódaink legfeljebb azt mondhassák: már megszokták olyannak, amilyennek tőlünk kapták. A tapasztalat azt mutatja, hogy nincs olyan építészeti környezet, amellyel -jobb híján — nem lehet megbarátkozni. Talán lesz idő, amikor én is el tudok majd menni borzongás nélkül a fenti irodaháztól nem messze, a Holló utcában most épülő mediterrán palazzo mellett, és nem döbbent meg az a durva nemtörődömség, amellyel alkotója a súlyos és szögletes, kifejezetten ormótlan épülethegyet odapottyantotta a környék 19. századi és 20. század eleji lakóházai közé. Sem léptékében, sem hangulatában nem illik a történelmi városnegyedbe, és ha megszokható lesz is valaha, visszavonhatatlanul átalakítja a városrészt, amelybe pedig beolvadni lett volna kutya kötelessége. Félreértés ne essék, nem az „építészeti tett" jogosságát kérdőjelezzük itt meg. Nem azt kívánjuk, hogy a foghíjtelkek maradjanak üresek, amíg a világ világ, s ha építenek is rájuk valamit, az feltétlenül „se íze, se bűze" ház legyen. De az igenis elvárható, hogy az építészek ne a telket, hanem a várost nézzék. Hogy ne válasszák a könnyebbik utat, és tudván tudva, hogy manapság nincs hatóság, amelyik esztétikai alapon belekötne egy tervbe (egyébként vajon miért nincs?), ugyanazt a bevált rajzot dolgozzák át ezredik változatában is. Tervezzenek a szó valódi értelmében: járják a környéket, ismerkedjenek vele, tanulmányozzák a már álló épületeket, képzeljék el, hogyan festene ott, abban a környezetben az, amit papírra készülnek vetni! Házat álmodjanak, ne hasznos négyzetmétert és légköbmétert! Lakóhelyet, és ne csak várható üzleti nyereséget! Igen, előfordulhat, hogy ettől elbizonytalanodnak. Javaslom, akkor hívjanak segítséget. Egy okos, jó ízlésű feleséget például így lehet szép BUDAPEST. •