Budapest, 2004. (27. évfolyam)
7. szám szeptember - Budapest
SZEPTF. M B F. R FLFLFLFL BUDAPEST BUDAPEST a városlakók lapja XXVII. évfolyam 7. szám Megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 ////. évfolyam, 1945-1947 (szerkesztő: Némethy Károly, Lestyán Sándor) IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 (szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János) Szerkesztő: Buza Péter A kiadást gondozzák a Nagy Budapest Törzsasztal tagjai és vendégei: Bogárdi Mihály, Bor Ferenc, Buza Péter, Del Medico Imre, Droste Wilhelm, Fodor Béla, Frankl Aliona, Gerle János, Gyimesi Zsuzsa, Holló Szilvia Andrea, Juhász Gyula, Lakatos Tibor, Mezei Gábor, N. Kósa Judit, Nemes Tamás, Prusinszki István, Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Rozsnyai József, Saly Noémi, Tosics Iván, Török András, Vadas Ferenc, Vargha Mihály, Vékás Magdolna, Zeke Gyula, valamint Csákvári Géza, Csordás Lajos, Varga Lajos Márton. A szöveggondozást Bognár Antal végezte. Megjelenik a Száz magyar falu könyvesháza Kht. kiadásában. Felelős kiadó: Farkas Erika ügyvezető igazgató. A szerkesztőség címe: 1142 Budapest, Erzsébet királyné útja 36/B. Telefon: 221-7598, fax: 363-2017 E-mail: budapest@mail.tvnet.hu Web: http://budapest.neuropolis.hu/ Szerkesztőségi órák: minden hónap első keddjén délután öttől hétig a Spinozaházban (Budapest, VII. Dob utca 15.) Stúdiómunka: Tandem Grafikai Stúdió - Faragó István és László Zsuzsa http://tandemgrafika.hu Telefon: 355-3777 Nyomdai munka: Grafika Press Rt. 1101 Budapest, Monori utca 1-3. Vezérigazgató: Farkas Tamás. Telefon: 262-5747, 261-5680 ISSN: 1785-590 X Nyilvántartási szám: 2.2.4./237/2004 A borítón: Tömegoktatás és hozzáadott érték. Varga Dóra írása a 2-5. oldalon A hátsó borítón: A New York bejárata belülről. Juhász Gyula és Vadas Ferenc cikke a 20-22. oldalon • BUDAPEST hálátlan örökös. Nemtörődöm gazdája önnön hagyatékának. Nehéz megmagyarázni, de könnyű is a miértet. Nehéz, hiszen kétezer éves a históriája: nem volt még magyar nemzet - s hogy legyen, várni kellett még majd' ezer esztendőt -, amikor a Duna két partján már megszülettek az első városcsírák. A hosszan beidegzett történelem pedig mindig polgárt teremt. Olyat, aki számon tartja és megbecsüli elődei, felmenői igyekezetét, eredményeit, kultúráját. Könnyű ugyanakkor megérteni a nemtörődömség indítékait. Mert itt, ebben az országban, s annak fővárosában, mindig is divat volt egyik napról a másikra élni. Néha egyszerűen csak túlélni. A „minden órának leszakítsd világát" abban a meggyőződésben vált világképpé, hogy véges a nekünk kitárulkozó rét. Gyorsan, ha lehet, kaszával kell begyűjteni, amivel gyönyörködtet. Ki gondol vele eközben, hogy lekaszált virágokból nehéz csokrot kötni... Pest letarolta a középkori alapokon tovább élő öreg házakat az Erzsébet-híd építésekor, a belvárosi plébániatemplom is épphogy megúszta. Két évtizeddel később elcsákányozták a régi polgárházak jelentős részét Buda frekventált pontjain. Az ötvenes években újra Pesten - de a Vízivárosban ugyanígy -, elbontották az ostrom során megsérült, amúgy menthetőnek minősített köz- és magánpalotákat mind a két parton. A rendszerváltást megelőző évtizedekben beépültek a kertes városrészek, a nyaralóvillákat eltakarították vagy hagyták összedőlni, hogy a helyükre újgazdagék - cégek és polgárok - a városképet megcsúfoló házakat építtessenek. Újlakot lesöpörték a térképről, Zuglóban, a Svábhegyen belerondítottak a természeti, a városi tájba, a Testvérhegy lankáin gombatelepekként szaporodnak a lakóparkok. Rossz ízlésű építészek közreműködésével tűnnek el a város hétköznapi színpadáról patinás, olykor értékes, de mindenképpen örökségünkre, ránk jellemző, minket, kultúránkat meghatározó házak, azok, amelyek miatt Budapest önmaga. Ez eddig minden részletében ismerős olvasmány. Most következik a fordulat. Mintha lennének ugyanis jelei, hogy lehet s lesz ez másképp ". Elbizakodott reményekre nem elég még persze, amiből most példákat mutatunk. De mutathatunk! Megújult a Palace. Újjászületett a Royal. Régi fényét ígéri ismét láttatni a New York. A Gresham minden szépsége fölragyog a fekete-fehér közelmúltat meghaladva. Az Andrássy úton egymás után mentik át a jövőnek a villákat, bérpalotákat. Ami a világ minden nagyvárosában évtizedek óta divat már: a régi, belakott negyedekkel utolért és körülfont üzemépületek, csarnokok is találnak olykor már új funkciót: a Récsei, a Ganz házai, a Damjanich utcai remiz. Most, hogy már a tapasztalat is gazdagabb, aligha találni másféle véleményt, mint pártolót: igen, ezek sikertörténetek. Közben és sok helyütt a városban semmi sincs másként még. Az épített környezet, örökségünk sorsa ritkán talál fogékony beruházókat, vállalkozókat, tervezőket, hatóságot. A Nagyvásártelep pazar bravúrcsarnokába a hatósági tilalom ellenére belebontanak. A Zsidónegyed öreg házai helyén áltornyos, álizgalmas egyenkígyók nyújtózkodnak, miközben tudja minden szereplő, nem tiszta itt jogilag sem az út egészen. Legfeljebb kiskapukon közelítve. Itt és másutt ugyanúgy kérdés a kérdés: ha a lakható városrészeket lebontják, s nem felújítják, nem korszerűsítik, de helyettük kvalitás nélküli új otthonokat, házakat építenek és értékesítenek, lesz-e értéke még a kicserélt világban annak, ami megszületik? Nem a tál lencse története ez, téglára, betonra hangszerelve? Rossz és hibás számítás, amire végül mindenki ráfizet? Kivéve persze néhány haszonleső vigécet, akik hamis ígéretek reklámjába csomagolják a talmit. Volna itt egy fogalom, amiről nem esett szó eddig. Felelősség. Praktikumok és praktikák, törvényerőre emelt tehetetlenség zárják kalodába. Azt is takarva, kié? Pedig megnevezhetjük a címzettet mindnyájan. A címzett a sorsa iránt közömbös, a cselekedni még mindig rest: BUDAPEST. •