Budapest, 2005. (28. évfolyam)
1. szám január - A címlapon: Sebestyén László: Török gyros Csepelen
1 JANUÁR Fililis BUDAPEST a városlakók lapja XXVIII. évfolyam 1. szám Megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 ////. évfolyam, 1945-1947 (szerkesztő: Némethy Károly, Lestyán Sándor) IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 (szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János) Szerkesztő: Buza Péter A kiadást gondozzák a Nagy Budapest Törzsasztal tagjai és vendégei: Angelus Róbert, Bogárdi Mihály, Bor Ferenc, Buza Péter, Buzinkay Géza, Del Medico Imre, Fodor Béla, Frankl Aliona, Gerle János, Gyimesi Zsuzsa, Holló Szilvia Andrea, Juhász Gyula, Mezei Gábor, N. Kósa Judit, Nemes Tamás, Ráday Mihály, Rátonyi Csábor Tamás, Rozsnyai József, Saly Noémi, Stumpf-Bíró Balázs, Tosics Iván, Török András, Vadas Ferenc, Vargha Mihály, Vékás Magdolna, Zeke Gyula, valamint Csordás Lajos, Mikes Éva, Varga Lajos Márton. A szöveggondozást Bognár Antal végezte. Megjelenik a Száz magyar falu könyvesháza Kht. kiadásában. Felelős kiadó: Farkas Erika ügyvezető igazgató. A szerkesztőség levelezési címe: 1101 Budapest, Monori utca 1-3. Telefon: 262-5747, fax: 261-4453 E-mail: budapest@mail.tvnet.hu Szerkesztőségi órák: minden hónap első keddjén délután öttől hétig a Spinozaházban (Budapest, VII. Dob utca 15.) Stúdiómunka: Tandem Grafikai Stúdió - Faragó István és László Zsuzsa http://tandemgrafika.hu Telefon: 355-3777 Nyomdai munka: Grafika Press Rt. 1101 Budapest, Monori utca 1-3. Vezérigazgató: Farkas Tamás. Telefon: 262-5747, 261-5680 ISSN: 1785-590X Nyilvántartási szám: 2.2.4./237/2004 A borítón: Török gyros Csepelen. Cikkünk az 1. és a 2-5. oldalon A hátsó borítón: Emléklap az új esztendőre, írásunk a 22-23. oldalon BUDAPEST • BUDAPEST kétezer éves történetében sokadszor - a ma élő nemzedékek emlékezetében már másodszor - jutott el alapvető sorsfordulójának újabb küszöbéig. S ez az idők változásával együtt járó lépéskényszer mind a két alkalommal népességének összetételében mutatott —mutat majd markáns átrendeződést, amelynek vegyes hatásaival az előző századfordulón, az első küszöböt átlépve megbirkózott szerencsésen az őshonos polgár, s óhatatlanul most is meg kell majd birkóznia. Egy és negyed százada nyílt először esély arra, hogy a magyar főváros világpáros legyen, s ezt az esélyt a kiegyezést követően ki is használta, nem utolsósorban éppen azért sikeresen, mert megnyitotta kapuit más nemzetek beköltözői előtt. Föl sem épülhetett volna az új város, ha nem érkeznek seregestül felvidéki tótok; nem épült volna ki a fejlett gazdasághoz igazodó hivatali és vállalkozói infrastruktúra, ha nem jönnek zsidók és németek, osztrákok, a Balkánról, Keletről kereskedők, ha nem vonzza ide a megújulás, a kibontakozó gazdagság, a polgári jólét egyre messzebb ellátszó fényköre egész Euurópából azokat, akik itt remélték megtalálni a maguk esélyét tehetségük megmutatására, egzisztenciájuk gyümölcseinek beérlelésére. Volt előzménye persze mindennek. Az örmények és görögök boltjai, a német hivatalnokok, az iparral betelepülő svájciak vagy angolok, a kézművességgel iparkodó olaszok, a franciák, még írek is, norvégok, törökök, s persze oroszok, természetesen románok, szerbek, horvátok, szinte minden nációja a világnak elküldte polgárnak ide otthonról hozott erős üzenetekkel a fiait, leányait. Nagyjából fél évszázad alatt százezreket. S világváros lett Budapest. A szó szoros, de az átvitt értelmében is épült velük, a beköltözőkkel. Ismét küszöb előtt állunk. Mi magunk vagyunk közben a küszöb. Az idei év lesz az első teljes esztendő, amikor Budapest mint az egyesült Európa egyik nagyvárosa mutatja meg magát a térképen,lyen szerepkörben jelenik meg a felé forduló figyelemben, s újra arra építi stratégiáját, hogy ebben a megváltozó világban is világvárossá gyarapodjon. Ezt ambicionálják politikusai, az új helyzet kihasználásából hasznot remélő és reményt merítő polgárai, a nemzet maga is, abban a hitben, hogy végre kiléphet a szűk keretből, ami a nemzet maga, átmentve persze értékeit, beépítve azokat új otthonának falaiba. Jól látják azok, akiknek dolga stratégiákban gondolkozni, csak akkor lehet a tágabb térségnek világvárosa ez a közép-keleti metropolis, ha újra kinyitja a kapukat, amelyeknek egy részét maga a csatlakozás is sarkig tárta már. S szembenéz azzal, ami ebből következik. Számolva azzal is, hogy az egy és negyed századdal korábbi helyzettel és következményekkel összevetve, bár hasonló, mégis merőben új a helyzet. Most az egész világnak nyitunk kaput, a legtávolabbi Kelettől a legközelebbi Nyugatig, kizárjuk az ajtót északnak és délnek. Az összeszűkült, gyorsan bejárható világban, a jó öreg földön mindenki mindenkinek a szomszédja már, a demográfusok azt mondják, ötven esztendő sem kell ahhoz, hogy Európa teljes népessége a glóbuszon éppen élőknek már csak a hatszázaléknyi csekély kisebbségét képviselje. Látszik ebből az egyetlen adatból, kiolvasható a mai és a tegnapi hírek szinte mindegyikéből, megfejthető a testközeli reakciókból: felettébb magas most a küszöb, amelyen át kell lépnünk. Azt pedig senki sem gondolhatja, hogy itt maradhatunk, szűk magunkban, a küszöbnek az innenső, a belső, a jól megismert, az otthonos oldalán. Arról nem is beszélve, hogy ha még mindig azt gondoljuk, van közünk a tágabb világhoz, s abban olyan szerepkörhöz, amit méltónak gondolunk magunkhoz, át is kell lépni. Miközben kívülről is átlépik egyre többen. Ma még: vendégeink. Holnap: polgáraink. Ezer gonddal járjuk megint majd persze az elkerülhetetlen változások útját. Mi mást tettünk eddig is? S egy ilyen történetben ki akarná látni a végállomást. Hisz kétezer év bizonyítja: van tehetségünk megmaradni. Kétezeröt. BUDAPEST •