Budapest, 2005. (28. évfolyam)
8. szám augusztus - Kálmán Attila: A kiváló ivóvíz milliárdos hátteret igényel
3 AUGUSZTUS flflSfl BUDAPEST dán, Kőbányán és Pestszentlőrincen nyaranta, alacsonyabb dunai vízállásnál, úgyszólván állandósult a vízhiány. Vezérigazgatói intézkedésekkel az ipart takarékosságra ösztönözték, s bővítették a víztermelést. A rendszerváltás nem kímélte ezt az ágazatot sem, az állami dotáció 1989-ben megszűnt. A vízfogyasztás rohamos csökkenése pedig természetszerűleg hatással volt a vízi közművek jelenkori üzemeltetésére, kapacitástervezésére is. Ám ettől függetlenül hatalmas rendszerek összehangolása a feladat, hiszen a csatorna- és vízcsőhálózat hossza egynegyede az Egyenlítőének, mintegy tízezer kilométer, s ez - a számos vízmű- és szennyvízkezelő-teleppel, berendezéseikkel együtt - több százmilliárd forintos értéket képvisel, hiszen ma már a legmodernebb technikákat és technológiákat alkalmazzák. A hálózatok térbeli elrendezése mindig is fontos volt: a két közmű nyomvonala különbözik, kizárt tehát, hogy szennyvíz kerüljön az ivóvizet szállító csővezetékek föld alatti szakaszaiba. A csatorna az út tengelyében, a vízcső annak valamelyik oldalán húzódik. A csaknem másfél évszázada lefektetett alap-infrastruktúrák máig meghatározzák e két közszolgáltatás működését. Szemben sok magyar és európai nagyváros gyakorlatával ezek Budapesten nemcsak térben, hanem üzemeltetésben is elkülönülnek - a történelmi örökség sok kuriózumot rejt. Például azt, hogy az 1997-es magánosítását megelőzően 1993-tól részvénytársaságként működő Fővárosi Csatornázási Műveket előbb alapították meg, mint a ma már szintén privatizált és részvénytárasaságként működő Fővárosi Vízműveket. Előbbi a Főpolgármesteri Hivatal elődjének önálló osztályaként jött létre 1847-ben, vállalattá viszont csak jóval később, a második világháború után, 1946-ban szervezték, ekkor alakult meg a Budapest Székesfővárosi Csatornázási Művek. Huszonöt százaléknyi részvénycsomagjának eladásáig mindvégig a főváros kizárólagos tulajdonában volt. A vízművek „alapkövét" csaknem húsz évre rá, 1868-ban rakták le; fontos évszám ez Pest vízellátásának történetében, hiszen ekkor épült fel a város első, ideiglenes vízműve az Országház mai helyén. Rá egy évre fektették le a főváros első, ötszáz milliméter átmérőjű öntöttvas vízvezetékét a Nádor utcában, amely az ideiglenes vízművet kötötte össze a kőbányai medencével. Ekkoriban még elegendőnek tarthatták a mai ötezer kilométerrel szemben hihetetlenül kevésnek tetsző, 23 kilométer hosszúságú vezetékszakaszt. Igaz, nem sokáig, hiszen a viharos gyorsasággal terjeszkedő és gyarapodó Budapesten kicsinek bizonyult a mai Kossuth téren álló gépház, ezért 1896 júliusában felavatták az első állandó víztározót Káposztásmegyeren. A csatornázási művek — a korábbi alapításból származó - bő húsz éves „előnye" az 1980-as évekre majdnem ugyanekkora hátránnyá változott, s maradt is a rendszerváltásig: az elmúlt tíz év fejlesztései ellenére a Budapesten keletkező szennyvizeknek még ma is csak alig negyven százalékét tisztítják meg biológiai úton. Van mit bepótolni. Jóllehet a beruházás hatvan százalékát fedező európai uniós források egyelőre akadozni látszanak, ha minden a tervek szerint alakul, 2008-2010-re a csepeli szigetcsúcson felépülhet a kelet-közép-európai térség legnagyobb környezetvédelmi beruházása, a központi szennyvíztisztító telep, melynek összköltsége csaknem kétszázmilliárd forint. A létesítménnyel az említett negyvenszázalékos arány kilencvenszázalékosra nő, a leendő budai főgyűjtőn ide érkezik majd egyebek mellett Észak-és Közép-Buda - ma még sok esetben tisztítatlanul a Dunába ömlő -, valamint a ferencvárosi átemelő telep szennyvize. Ha pedig hasonló határidőre megépül a dél-budai regionális tisztítótelep, a fővárosban és az agglomeráció egy részén keletkező szennyvizek mind biológiailag megtisztulva folynak majd a Dunába. Mindez igen nagy mértékben javítja majd a folyó vízminőségét Budapestnél meg annál délebbre, a Soroksári-Duna-ágban is. Ez nemcsak környezetvédelmi szempontból fontos, hanem a Fővárosi Vízművek déli vízbázisának megóvása miatt is. A főváros csatornahálózatának kiépítése hasonló indokok alapján kezdődött el. Miközben a római korból is maradtak ránk ilyen létesítmények, az első „újkori" szennyvízcsatorna az 1700-as évek második felében épült meg (a mai Városházától a Március 15-e tér érintésével vezetett a Dunába). Budapest csatornázásának történetében az első hivatalos adat a hálózat hosszáról az 1860-as évekből származik, a városegyesítést megelőző időszakban a Duna jobb partján 26,3, a bal partján 54 kilométernyi csatorna volt. Az 1836-os, majd az 1873-as pesti árvíz, az időközben pusztító pestis- és kolerajárványok s döntően Budapest megalakulása végül határozott lépésre kényszerítette az akkori döntéshozókat. A főváros csatornarendszerének ma is meghatározó tanulmánytervét Reitter Ferenc készítette el, 1870-ben. A hálózatnak két alapvető szerepe volt és van: árvíz- és környezetvédelmi. Habár közegészségügyi szempontból jelentős lépés volt az első főgyűjtők megépítése, a tényleges szennyvíztisztításra csaknem nyolcvan évet kellett várni: az FCSM legelső tisztítótelepéről, a dél-pestiről 1952-ben született dön- A Duna alatti vízmű alagút