Budapest, 2005. (28. évfolyam)
2. szám február - Angelus Róbert - Buza Péter: Köz? Munka? Tanács? - Budapest és a Duna
BUDAPEST FF. R R N ÁR összpontosult a városvezetés kezében" - tegyük hozzá, mint bármikor. Az persze nem a városvezetés hatalma volt, hanem a királyé, aki akkor a legkeményebb kezű királyok joghatalmát magához ragadva uralkodott országban, falun, városban. „Az utóbbi évszázad tehát - folytatva az idézetet - adós maradt a modern városfejlődés növekvő problémáinak megválaszolásával, és erre a rendszerváltozást követő másfél évtized sem volt képes. Talán most, az uniós csatlakozással nyílik a Gründerzeithez hasonló lehetőség erre - habár alapvető különbség az 1870-es évekhez képest az országos politikai akarat hiánya a főváros kiemelt fejlesztésére. Pedig az elkövetkező évek két nagy lehetőséget is felkínálnak: Budapest, vonzáskörzetével együtt fejlesztve európai regionális központtá válhatna..." Évkönyv kiadását tervezik, a 2005. évivel kezdve. Arról, hogy mi történt és mi nem történt ebben a most elkezdett esztendőben Magyarország fővárosában. Ez lenne a Jelentés Budapest Állapotáról című dokumentum. Építőelemeket tervez az építményhez, ami a koncepció, s aminek hívószava esetükben is: Találjuk ki Budapestet. 2004. december 10-én került sor egy ünnepélyes nyilatkozat aláírására, amelynek szervezői mozgalmuknak a PRO BUDAPEST Világörökségi öszszefogás címet adták. Ebben a lapszámunkban az eseményre és előzményeire vonatkozó bővebb összefoglalót olvashatnak, együtt magával az Alapító Nyilatkozattal, amit mozgalmas mondattal címeznek a polgárnak: Tegyél a Városért... a Tiéd! Azt írják kátéjukban - sok más tanulságos összegzés mellett - „az eklektikus és szecessziós városközpont csak akkor maradhat fenn, ha fejlődését fenntartható pályára állítjuk: ezt a beépítés eredendő hibáinak kijavítása, a lakóterület értékeket megőrző korszerűsítése (lazítás, zöldítés, jobb lakások) révén, rehabilitációs városfejlesztéssel kell elérni, amihez az Európai Unió környezetvédelmi támogatásából és a magántőke befektetői bevonzásából lehet forrást teremteni, és amiről kormányzati és parlamenti elhatározást kell hozni." Tavaly ősszel szólította meg Budapest közönségét provokatívnak is minősíthető kiáltványával a Szeretem Budapestet mozgalom, ahová a szervezők minden civil aktivitást becsatolnának, jelezve, hogy gondosan távol kívánják magukat tartani minden pártpolitikai befolyástól. A mozgalom és a kiáltvány azért született - megfogalmazói szerint - mert azoknak, akik közrebocsátották: elegük van. „Elegünk van abból, hogy a nagyvárosi nyomor eluralja az aluljárókat, a köztereket. ... Elegünk van abból, hogy Buda, Pest, Óbuda a nap bizonyos időszakaiban egymás számára szinte megközelíthetetlenné válik... Elegünk van abból, hogy egy szerencsétlen törvény miatt huszonhárom városban élünk, miközben budapestiek vagyunk." A jogalap is megvan az elégedetlenségre: „Szeretjük Budapestet. Itt élünk, dolgozunk, itt élnek azok, akiket szeretünk, ez az otthonunk." „Féltjük ... Budapestet". És ezért változtatni akarunk. „A város újraegyesítését akarjuk". Bojár Iván, a szervező az első színre lépés napjaiban nyilatkozott a Népszabadságnak. Haladéktalanul hozzákezdenek ahhoz a jogi és urbanisztikai szakmunkához, melynek eredménye egy modern Fővárosi Közmunkatanács, azaz egy, Budapestet az állam és a főváros együttműködésével fejlesztő társaság létrehozása lehet." És mi lehet még? Lehet-e, megtörténhet-e, hogy azt, amit a politika, a hivatásos várospolitika, az országot, Budapestet a maga utcai színpadának és színházának tekintő pártpolitika nem tud - mert nem volt képes rá eddig - megoldani, ahhoz hozzásegítheti a várost, a fővárost a hozzáértő civilek egységesnek látszó akarata? Ami bizonyos: mintha a mennyiség és az elszántság mennyisége éppen most, talán 2005-2006-ban lépi át azt a küszöböt, amiről azt tanítja a filozófia (igaz, csak az egyik iskolája), hogy ha azt átlépi jönnek a minőségi változások. Kétségtelenül van ebben a tételben valami megfigyelésre alapozható tapasztalat. Nemde amikor tele lesz a pohár, túlcsordul a peremén a víz? Mégsem tudom, csordul-e már. Miközben azt is tudom régen: azért a víz az úr. És ha csordulni akar, képes rá. A hullámok persze ki is olthatják egymást. Ezer oka lehet, hogy éppen erre a következményre vezető pozícióban találkozzanak. De hát mégis csak úgy van: itt élünk. Ez a mi városunk. Minden, amit elrontanak, nekünk rossz. S valóban rajtunk múlik, ránk zárul-e a pohár pereme... • Ki tűzi ki a zászlót? 4