Budapest, 2005. (28. évfolyam)
9. szám szeptember - A címlapon: Sebestyén László: Tárulj, Sziget!
SZEPTEMBER BUDAPEST BUDAPEST a városlakók folyóirata XXVIII. évfolyam 9. szám Megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I-III. évfolyam, 1945-1947 (szerkesztő: Némethy Károly, Lestyán Sándor) IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 (szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János) Szerkesztő: Buza Péter A kiadást gondozzák a Nagy Budapest Törzsasztal tagjai és vendégei: Angelus Róbert, Bogárdi Mihály, Bor Ferenc, Buza Péter, Buzinkay Géza, Del Medico Imre, Fodor Béla, Frankl Aliona, Gerle János, Gyimesi Zsuzsa, Holló Szilvia Andrea, Juhász Gyula, Mezei Gábor, N. Kósa Judit, Nemes Tamás, Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Rozsnyai József, Saly Noémi, Stumpf-Bíró Balázs, Tosics Iván, Török András, Vadas Ferenc, Vargha Mihály, Vékás Magdolna, Zeke Gyula, valamint Csordás Lajos, Kelecsényi László. A szöveggondozást Bognár Antal végezte. Megjelenik a Száz magyar falu könyvesháza Kht. kiadásában. Felelős kiadó: Farkas Erika ügyvezető igazgató. A szerkesztőség levelezési címe: 1101 Budapest, Monori utca 1-3. Telefon: 262-5747, fax: 261-4453 E-mail: budapest@mail.tvnet.hu Web: http://budapest.neuropolis.hu Szerkesztőségi órák: minden hónap első keddjén délután öttől hétig a Spinozaházban (Budapest, VII. Dob utca 15.) Stúdiómunka: Tandem Grafikai Stúdió - Faragó István és László Zsuzsa http://tandemgrafika.hu Telefon: 355-3777 Nyomdai munka: Grafika Press Rt. 1101 Budapest, Monori utca 1-3. Vezérigazgató: Farkas Tamás. Telefon: 262-5747, 261-5680 ISSN: 1785-590X Nyilvántartási szám: 2.2.4./237/2004 A borítón: Tárulj, Sziget! írásunk a 6-9. oldalon A hátsó borítón: Köcsög kalapjaim. Cikkünk a 18-19. oldalon • BUDAPEST nem kivétel. Mégis más. Mindennek, ami itt történik, súlyosabbak a következményei, mint ha bárhol máshol estek volna meg az országban. S noha érinthet érzékenységet e tény kimondása, minta. Minden város modellje a rangban első város. Tagadni ezt persze lehet, de maga a tagadás is, mintakövetés. Régóta így van. Belelapozva egy-egy anno-albumba, legyen szó akár Pápáról, Zalaegerszegről, Kecskemétről, Szegedről vagy Debrecenről, gyakorlatilag ugyanazt az építészeti ízlést vonultatják fel úgyszólván egytől egyig a reprezentativitás igényével fotózott képeslapok. S ez az ízlés és stílus Budapestről sugárzott, sugárzik feltartóztathatatlanul. Hogy ez a minta mit ér, értékes-e vagy sem, annak megítélése koronként változik. Azok körében, akik komolyan elgondolkoznak az összefüggéseken, s azokat históriai hitelességükben vizsgálják, mostanra kiforrott a nézet: a sok tekintetben valóban talmi és a felhasznált anyagokat tekintve kifejezetten másodosztályú historizáló eklektika, a főváros arcvonásait leginkább jellemző építészeti formanyelv olyan sajátosságunk, amely éppen egyedisége miatt lett érték. Megőrzendő, tapintattal kezelendő képlet. Megváltoztatása forradalmi hevülettel nem hasznot hoz, de kárt okoz. Budapest úgy lesz egy, de mégiscsak a tucatból, ha súlyos erőfeszítéseket tesz valamiféle testetlen modernizáció jegyében arra, hogy újra csak másodosztályúként legyen építészetileg korszerű. Közben pedig elveszíti a belső városrészekre jellemző egyedi arcvonásait, amelyek összetéveszthetetlenül képviselik hazai és külföldi szemében a városok idegenforgalma robbanásszerűen nő az egész világon, fontos a vendégnek ez az igénye a sajátos vonzerőt magát, éppen ezt a metropolist. De nem erről szól most ez a néhány sor. Nem Budapest védendő arcvonásairól. Kezdjük elölről! Budapest nem kivétel. Mégis más. Minta. Ezért felelőssége sokkal nagyobb, mintha az itt történtek következményei csak itt lennének érvényesek. Pörköltépítészet. Lecsóházak. Ki ne figyelt volt rá föl rá, hogy mostanában - mondjuk, az utolsó tíz évben - hogyan zabálta föl a szabad vagy bontással szabaddá tett telkeket azoknak az épületeknek a sokasága, amelyek elsősorban kivagyiságukkal keltenek megbotránkoztató figyelmet. Tornyocskák funkció nélkül, kajütablakok a homlokzaton, óriási márvány erkélyek, édeskés toszkán hangulat, óriáskerítések több tízmillióért, zavaros díszítések, ócska, de drága tömegformálás. Mintha minden azt a célt szolgálná, hogy demonstrálja: nem akárki lakik itt, nem akárki az építtető. Sőt. Éppen hogy valaki. A háza a vára. De a várúr - látjuk és sajnáljuk - első generációs. Sok mindent nem tud még, bár pénzt keresni s költeni nyilván képes. Hamis fogsorok csillognak-villognak, sorakoznak a hegyoldalakon, s hiába, hogy aranyból, látja azt mindenki más, akinek ép a fogsora, mit ér, s főleg mit nem ér a kirakat. Megélhetési építészek készítik a terveket, a város szeplőinek ezeket a rajzait, lelkiismeretükkel összefér a megrendelő minden bornírt kívánsága. A fő az, hogy megfizesse a munkájukat. Akár a saját ízlésüket is megtagadják, kielégítendő a háziurat. A ház urát. Sajátos fényt vet szakmájuknak mégiscsak a hivatás és az alkotás jegyében fogant gyakorlatára, hogy kottájuk a prímás igazsága: aki az ezrest a homlokunkra ragasztja, annak a nótáját húzzuk... Aki vagy ami megállíthatná őket - a kivagyi építtetőket meg a kérszolga tervezőket -, az talán valamiféle szabályozás, szigorú hatósági munka, de legalább az elbírálás, az engedélyezés egész városra kiterjedő egységesítése lehetne. De nem lett. S nem lesz. Huszonnégy önkormányzat van itt, kérem, huszonnégy engedélyező hatóság, huszonnégy főépítész, pártokra tördelt huszonnégy lobbiteam. Meg a végeredmény. Ki néz szembe azzal a ténnyel, s főleg felelősséggel, hogy ami így megszületik, gagyivá tarkítva a városképet, az akár egy évszázadon át érvényes bélyeg az arcunkon? Majdani unokáink is ezt látják majd, ha körülnéznek, s ami rosszabb, ízlésük ezekkel a képekkel izmosodik - vagy inkább satnyul. A minta pedig kisugárzik újra. Az agglomerációba, az ország falvaiba is, ahol mostanában lakóparkok épülnek, nőnek, mint a gomba. Mert más Budapest felelőssége, mint minden más lakott helyé mifelénk. Ezért talán mégis kivétel: BUDAPEST •