Budapest, 2006. (29. évfolyam)
9. szám szeptember - Sipos András: Bealkonyult az újabb fénykor ígéretének
2 BUDAPEST Bealkonyultak az újabb fénykor ígéretének A Fővárosi Közmunkák Tanácsának utolsó évtizede (1937-1948) NAPJAINKBAN különböző fórumokon egyre gyakrabban és erőteljesebben kap hangot a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) újbóli felállításának gondolata, mint gyógyír a városfejlesztés nehezen feloldható intézményi problémáira. A fővárosra vonatkozó közbeszédben az FKT már hosszabb ideje egyfajta metaforaként is szolgál: metaforája az olyan városfejlesztésnek, amely szakszerű és nagy távlatokra tekint, nem befolyásolják a napi politika cikkcakkjai, sőt a gazdasági érdekeket is harmóniába tudja hozni a távlatos célokkal. Ennek példájaként álljon itt rövid idézet egy nemrégiben megjelent vaskos kötetből, melynek célkitűzése kifejezetten az, hogy az FKT visszaállítása melletti érveket gyűjtse össze. Építőiparban érdekelt szereplő mondja: ,Az én cégemen belül is van »kis közmunkatanács«. Ez a problémakör levezet egész a kőművesig és a segédmunkásig... Láthatóan másképp dolgoznak egy olyan épületen, amelyben szakmai örömüket lelik, mert rekonstruálhatnak egy valamikor csodálatosan megépített épületet." Az ÉKT-nak ez a metafora-szerepe olyan mértékben került előtérbe az aktuális vitákban, hogy az már inkább nehezíti, mint segíti a hajdani Közmunkatanács valós szerepével és jelentőségével kapcsolatos tisztánlátást. Mi is volt az 1870-ben felállított FKT mint intézmény lényege? Lelke a tanácstestület, melynek tagjait egyenlő számban (9-9 fővel) alkották a kormány kinevezettjei és a városi önkormányzat választottjai, elnökét és alelnökét a kormány nevezte ki. A városszerkezet stratégiai kérdéseit illetően döntési joggal rendelkezett. A városszerkezet alapkérdéseit nem meghatározó, de a városképet befolyásoló ügyekben valamennyi önkormányzati határozat a jóváhagyására szorult, valamint másodfokú hatóságként fellebbezési fórum volt minden építési, építésrendészeti ügyben. A kezelése alatt álló célvagyonra, a Fővárosi Pénzalapra támaszkodva önálló fejlesztő, beruházó tevékenységet is kifejtett. Döntéseit és terveit saját műszaki apparátusa készítette elő. A 19—20. század fordulójától kezdve az FKT létjogosultságát már időről időre kétségbe vonták azon a címen, hogy eredeti hivatását — a három város egységes fővárossá egyesítését és alkalmassá tételét a neki szánt központi szerepkör betöltésére — régen teljesítette. A fővárosi önkormányzat időközben mind anyagilag, mind szakmailag felnőtt a feladathoz, nincs tehát további indok az autonómia korlátozására. Nem érdektelen tehát megvizsgálni a Közmunkatanács felszámolása előtti utolsó életszakaszát abból a szempontból, hogy betöltött-e olyan, sajátosan rá szabott szerepet a város életében, amire más intézmény nem volt alkalmas (és ami jelenleg is hiányzik). Az intézmény különleges és nélkülözhetetlen szerepe mellett általában a következő főbb érveket szokás felhozni. I. A hosszú távú fejlesztési célokat olyan intézmény tudja igazán érvényre juttatni, amelyet nem terhelnek a város működtetésének napi feladatai, ugyanakkor rendelkezik elkülönített és megújuló pénzforrásokkal. 2. Szakszerű és független testület, amely a városfejlesztési célokkal képes úgy foglalkozni, hogy kiemeli azokat a napi politikai küzdelmek közegéből. 3. Biztosítja a koordinációt a városfejlesztés kulcsszereplői (elsődlegesen a kormány és a fővárosi önkormányzat, illetve a különböző érintett önkormányzatok) között. Mennyiben igazolhatók ezek az érvek a két világháború közötti időszakra vonatkozóan? Változó szerep az intézményrendszerben Az 1870-ben a főváros fejlesztési céljaira felvett nagy állami kölcsön felhasználását követően az FKT nem jutott többé hasonló nagyságrendű anyagi forráshoz. Legfontosabb állandó bevételi forrását korszakunkban is az 1890:1. törvénycikk által rendszeresített, az állami egyenesadók 1,5%-ában kivetett útadó képezte, amely a harmincas évek második felében (a felemelés előtt) évi egymillió pengőt el nem érő bevételt hozott. Ehhez képest messze elmaradtak a Pénzalap vagyongazdálkodásból származó jövedelmek. A főváros — itt és a következőkben a „főváros" intézményi megnevezés alatt a főváros önkormányzatát, azaz Budapest Székesfőváros Törvényhatóságát értjük — az FKT-nál jóval nagyobb összeget fordított szoros értelemben vett városrendezési kiadásokra. A nagy átfogó városrendezés tervek és akciók kezdeményezése és megvalósítása a századforduló, kiváltképp a Bárczy-korszak óta mindinkább átcsúszott a főváros kompetenciájába. A harmincas években a főváros és az FKT egyfajta „békés egymás mellett élésre" rendezkedett be. A kiemelt fejlesztési „akcióterületeket" felosztották egymás között, a rájuk szánt pénzforrások egyértelmű elkülönítésével és érintett ingatlanaik elcserélésével is igyekeztek e téren „tiszta" kompetenciákat kialakítani. A harmincas évek második felének legambiciózusabb, de torzóban maradt programjai közül például a Tabán fejlesztése a főváros, míg a Madách sugárút kiépítése és az ennek nyitányát jelentő Madách tér kialakítása az FKT terepe volt. Az FKT beruházó tevékenysége, melyet korábban az útadó szűkös keretei határoztak meg, a harmincas évek második felében fellendült, de ez nagyobbrészt állami beruházásokhoz kapcsolódva, kormányzati megbízásból történt. A Fővárosi Pénzalap ugyanis önállóan ve-