Budapest, 2006. (29. évfolyam)

12. szám december - Zeke Gyula: „Hagyjátok, az a Krúdy-asztal...”

7., BUDAPEST Lelet és kommentár „Hagyjátok, az a Krúdy-asztal..." szöveg: Zeke Gyula FOTÓ Sebestyén László Most, hogy e sorozat utolsó darabját ve­tem a gépembe, szerencsésnek mond­hatom magamat. A Mélypince megma­radt vendégkönyve kapcsán írott cikkem (,.E könyv, ha majdan nem leszek többé...", 2(X)6. április,­­33-35. p.) után ma másodszor kerülök a Krúdy-legen­dárium személyes közelébe. Sőt, ezúttal - bő hét évtized távolából már —, gaz­dagíthatom is azt. Olyan történetet tár­hatok az olvasó elé, amely jól tűri ugyan a nyomdafestéket, de még nem látta azt. Nem, mert akitől tudom, nincsen már az élők sorában, és amíg itt volt, addig sem írt. Mással volt elfoglalva. Pincérkedett, ivott, mesélt és károm­kodott. Ivott kora ifjúságától kezdve és csábításban gazdag élete évtizedei alatt, ivott a pincében és a padláson, a raktár­ban és a pult mögött, a konyhában és az előszobában, ivott munkaidő alatt és munkaidő után, valamint ivott mind­végig a kényszer­ nyugdíjaztatását követő években. Mindent ivott, ám alapvetően konyakot, napi egy literec­skés, olcsó, kannás konyakot, melyből élete során számításaim szerint közel 153 hektolitert fogyasztott el. Sosem volt részeg, csak egyre derű­sebb ízekkel mesélte a történeteit, ame­lyek a megismerkedésünket követő fél év múltán kezdtek elrendeződni az orna­mentikus ismétlődés anekdotikus hajla­mú embereknél oly ismerős köreibe. Hat­van éves volt csupán, amikor az utolsó három napon már a konyak sem esett neki igazán jól, amikor azonban kama­szosan nevetve mondta még a telefonba, hogy nincsen jól, de egy nappal sem óhajt tovább élni, mint amennyi időt az ő ura és teremtője kiszabott neki. Azt sem mondhatom, hogy rám bízta volna a történeteit, tudta persze, hogy í­rok, és semmi kifogása nem volt ellene, hogy bármit megírjak róla, tőle, amit aka­rok, de nem azért mesélte azokat, hogy meg legyenek írva, csak azért, mert ked­ve volt elmesélni őket, és mert nem volt a szótlan vedelés híve. Csillogott a sze­me a vastag szemüvege alatt, húsos szá­ján sűrű, fészekszerű bajusz ült, taxival járt a borozóba. Egyszer nem jött a taxi, amit elmenőben hívtunk, jó, mondta, ak­kor menjünk vissza, és visszaindultunk a borozóba, de térdre esett a kőküszö­bön, mert súlyemelő is volt fiatal korá­ban, és fel tudott emelni százhetven ki­lót, ám a saját százhúsz kilóját már nem tudta felemelni, ott térdelt a Grinzingi küszöbén, semmi baja, mondta, csak nem tud fölállni. Fölemeltem hát fiatal erőmmel, és konyakoztunk még vagy há­rom órán át, hogy a napunk a lakásában fejeződjék be, ahol a felesége rántottával segítette a gyomromban a további ko­nyakok elhelyezkedését. Ő persze nem evett. Nemesi származására büszke csiká­gói proli volt, kutyabőrös proli vagyok, szokta volt mondogatni, a szocialista párt­hoz húzott, mindenki húz valahová, mon­dogatta, szerette Gyurcsányt, na, most b­e vannak szarva odaát, mondta többször, szabadidejében olykor zsidózott kicsit. Az ars poeticáját édesanyjától örökölte.

Next