Budapest, 2006. (29. évfolyam)
12. szám december - Zeke Gyula: „Hagyjátok, az a Krúdy-asztal...”
7., BUDAPEST Lelet és kommentár „Hagyjátok, az a Krúdy-asztal..." szöveg: Zeke Gyula FOTÓ Sebestyén László Most, hogy e sorozat utolsó darabját vetem a gépembe, szerencsésnek mondhatom magamat. A Mélypince megmaradt vendégkönyve kapcsán írott cikkem (,.E könyv, ha majdan nem leszek többé...", 2(X)6. április,33-35. p.) után ma másodszor kerülök a Krúdy-legendárium személyes közelébe. Sőt, ezúttal - bő hét évtized távolából már —, gazdagíthatom is azt. Olyan történetet tárhatok az olvasó elé, amely jól tűri ugyan a nyomdafestéket, de még nem látta azt. Nem, mert akitől tudom, nincsen már az élők sorában, és amíg itt volt, addig sem írt. Mással volt elfoglalva. Pincérkedett, ivott, mesélt és káromkodott. Ivott kora ifjúságától kezdve és csábításban gazdag élete évtizedei alatt, ivott a pincében és a padláson, a raktárban és a pult mögött, a konyhában és az előszobában, ivott munkaidő alatt és munkaidő után, valamint ivott mindvégig a kényszer nyugdíjaztatását követő években. Mindent ivott, ám alapvetően konyakot, napi egy literecskés, olcsó, kannás konyakot, melyből élete során számításaim szerint közel 153 hektolitert fogyasztott el. Sosem volt részeg, csak egyre derűsebb ízekkel mesélte a történeteit, amelyek a megismerkedésünket követő fél év múltán kezdtek elrendeződni az ornamentikus ismétlődés anekdotikus hajlamú embereknél oly ismerős köreibe. Hatvan éves volt csupán, amikor az utolsó három napon már a konyak sem esett neki igazán jól, amikor azonban kamaszosan nevetve mondta még a telefonba, hogy nincsen jól, de egy nappal sem óhajt tovább élni, mint amennyi időt az ő ura és teremtője kiszabott neki. Azt sem mondhatom, hogy rám bízta volna a történeteit, tudta persze, hogy írok, és semmi kifogása nem volt ellene, hogy bármit megírjak róla, tőle, amit akarok, de nem azért mesélte azokat, hogy meg legyenek írva, csak azért, mert kedve volt elmesélni őket, és mert nem volt a szótlan vedelés híve. Csillogott a szeme a vastag szemüvege alatt, húsos száján sűrű, fészekszerű bajusz ült, taxival járt a borozóba. Egyszer nem jött a taxi, amit elmenőben hívtunk, jó, mondta, akkor menjünk vissza, és visszaindultunk a borozóba, de térdre esett a kőküszöbön, mert súlyemelő is volt fiatal korában, és fel tudott emelni százhetven kilót, ám a saját százhúsz kilóját már nem tudta felemelni, ott térdelt a Grinzingi küszöbén, semmi baja, mondta, csak nem tud fölállni. Fölemeltem hát fiatal erőmmel, és konyakoztunk még vagy három órán át, hogy a napunk a lakásában fejeződjék be, ahol a felesége rántottával segítette a gyomromban a további konyakok elhelyezkedését. Ő persze nem evett. Nemesi származására büszke csikágói proli volt, kutyabőrös proli vagyok, szokta volt mondogatni, a szocialista párthoz húzott, mindenki húz valahová, mondogatta, szerette Gyurcsányt, na, most be vannak szarva odaát, mondta többször, szabadidejében olykor zsidózott kicsit. Az ars poeticáját édesanyjától örökölte.