Budapest, 2006. (29. évfolyam)
8. szám augusztus - A címlapon: Műűű - Sebestyén László felvétele
BUDAPEST a városlakók folyóirata XXIX. évfolyam 7. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945-ill. évfolyam, 1945-1947 (szerkesztő: Némethy Károly, Lestyán Sándor) IV-XXVI évfolyam, 1966-1988 (szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János] FŐSZERKESZTŐ: Buza Péter OLVASÓSZERKESZTŐ ÉS AZ AUGUSZTUSI SZÁM TÁRSSZERKESZTŐJE: Saly Noémi SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály, (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal a szerkesztőség levelezési címe: 1089 Budapest, Elnök utca 1. E-mail: budapestiamail.tvnet.hu Web: http://budapest.neuropolis.hu/ KIADJA PRESSXPRESS felelős kiadó: Dávid Ferenc 1089 Budapest, Elnök utca 1. Telefon: 219-0354, fax: 210-2195/103 TERJESZTÉS HÍRVILÁG Press Kft. Tel./fax: 411-0491 hirvilag.press0hirvilagpress.com n A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal támogatja GRAFIKAI TERV, TÖRDELÉS: Nemes András NYOMDAI MUNKA: Pharma Press Kft. 1089 Budapest, Elnök u. 1. telefon: 210-41 90, 210-4194 ISSN: 1785-590X Nyilvántartási szám: 2.2.4./237/2004 A BORÍTÓN: Műnű (19. 0.) A HÁTSÓ BORÍTÓN: Hegedűs a háztetőn (11. o. BUDAPEST BUDAPEST Sokat szenved az idei nyártól. Sivatagi forróság, trópusi viharok, hirtelen hidegfrontok váltogatják egymást, alaposan próbára téve az intézmények működésének hatékonyságát, az emberek tűrőképességét és a növények életerejét. A városija olyan, mint egy háziállat: gondos gazda nélkül csak sínylődik, roszszabb esetben el is pusztul. Olyan életkörülmények között kell megmaradnia, amelyeket az ember teremtett számára, mégpedig nem a növény szükségleteit, hanem a saját kényelmét tartva szem előtt. A földben csövek, vezetékek. Ha ezekhez hozzá kell nyúlni, az építők nem sokat teketóriáznak: elvágják a gyökereket. Föld? Jó keményre döngölve még az a kis tányér is, ami a törzs körül marad — oda aztán hiába esik az eső, csordul olykor öntözővíz: a kőkemény felületről úgy folyik arrébb vagy szárad fel, mint az aszfaltról, betonról (ami az éltető oxigént se engedi a talajba). A törzseken gépkocsik okozta horzsolások — hol van már az az idő, amikor szerelmespárok nevének kezdőbetűitől féltettük a Margit-sziget vagy a Városliget faóriásait? —, s a sebzett kéreg alá már furakodik is mindenféle kártevő. Az a kismadár pedig, amelyik megtisztíthatná tőlük, köszöni, nem kér a városi zajból, levegőből. Ő ezekre az ágakra nem fészkel. Ágak? Ha a közelébe merészkednek valami felsővezetéknek, netán a mindenek felett szent autóra hullik róluk a termés vagy az őszi lomb, már kúszik is feléjük a fűrész. Lomb? Mérges gázokkal telített porréteg borítja vastagon. Azzal is kevesebbet lélegzünk be mi, de megháláljuk-e? A főváros kertészei mesélhetnének aztán az önző és gonosz kártételekről, ellopott csemetékről, a parkolás útjában lévő kis fák eltüntetéséről, puszta erőfitogtatásból vagy agresszivitásból kitört suhányokról. Mennyi pénz, mennyi emberi munka vész kárba ezek miatt is... S aztán amiatt is, amikor gyorsan elköltendő maradék közpénzből parkosítást, fásítást rendel valamelyik önkormányzat, de később már nem ad az ápolásra, gondozásra... A Fővárosi Kertészet jövőre ünnepli 140 éves fennállását. Fennáll még, mint valami öreg tölgy, bár sokféle baj rágja. Alvállalkozások kusza szövevénye élősködik rajta, s a látványos, nagy eredmények mellett csöndesen pusztul az, aminek a fenntartásához nem egyszeri nekirugaszkodásokra, hanem mindennapi, szívós odafigyelésre, s minden nap egy kevés pénzre lenne szükség. Veszélyes is olykor az alvállalkozó meg az ő alvállalkozójának a napszámosa: van nála létra és mindenféle szerszám, de sokszor nincs szaktudás, felelősség, lelkiismeret. Ha már úgyis gallyaz, csonkol, hát egy ezresért vagy két üveg sörért készséggel levágja azt a combvastagságú, ép ágat is, ami zavarja a budai kilátást, vagy ősszel odaszemetel a kapu elé. Veszélyes tud lenni még a „szakember" is, ha komoly anyagi érdeke fűződik valami nagy átrendezéshez. Szakmai érvekre hivatkozva ki lehetett vágni a Bástyasétányon közel negyven gyesztenyét és juhart - ki hitte volna, hogy nem védett az a fasor? -, és ültetni a helyükre díszcseresznyét, jellegzetes szoliter fát, ami megnőni, árnyékot adni, zöld alagúttá lombosodni nem fog soha, és ha egy hétre abbahagyják majd az öntözését valamelyik későbbi forró nyáron, hát garantáltan el is pusztul. Vágyunk a zöldbe, az enyhet adó lombok alá, igen. Elandalodva nézegetjük az ősz színpompáját - hány budapesti lakásban ékeskedik ma is még az a klasszikussá vált ajtóposzter? —, igen. Szimatolnánk tavasszal az első meleg széllel érkező virágillatot, igen. És teszünk valamit mi magunk azért, hogy a közelünkben élő, még élni tudó növényeknek csak egy kicsit is jobb legyen ? Leviszünk nekik, csak oda az udvarba vagy a ház elé egy vödör vizet ? Megkíméljük őket az autósampontól, a téli sótól, a motorolajtól? Nemigen. Fáink, mint az elhanyagolt gyerekek vagy magányos öregek, ránk szorulnának. És nem tudnak elmenekülni előlünk: itt élnek, amíg futja a gyökér erejéből, s itt halnak meg, a szemünk láttára. Pedig nem biztos, hogy a klímaberendezéseké a jövő. És nem is az ingatlanberuházóké, az útépítőké, az autósoké. Kis dolgokon, rajtunk is múlik, hogy ne legyen távoli álom egy zöldebb város, egy élhetőbb BUDAPEST