Budapest, 2006. (29. évfolyam)

10. szám október - Rátonyi Gábor Tamás: Bejártuk a szocreált

19 BUDAPEST Bejártuk a szocreált Rátonyi Gábor Tamás Komplett tervvel, menetrenddel felsze­relkezve vágtunk neki szombat reggel a kétnapos Budapest-túrának. Gondosan összeállított és térképen ellenőrzött cím-és helyszínlista, csoportok indulási ide­je, a séta várható időtartama, tematikus következetesség. Az akció és a Csille­bércre induló 90-es busz pontban 8.20-kor indult volna a Moszkva térről, ahon­nan KFKI atomreaktorához tartoztunk, épp idejében ahhoz, hogy a kilenckor induló első csoportba olvadjunk. A terv 8.1­7-kor omlott össze, amikor a távolodó 90-es busz a szemünk láttára kanyaro­dott be a Várfok utcából a Csaba utcába, magával cipelve az esélyt, hogy 9-re felérjünk a kutatóreaktorhoz. Ettől kezd­ve a rögtönzések sorozatává vált ez a két nap. Négyszáz helyszín, két nap, két em­ber, szocreál. Mi fog kimaradni? A reaktor — lássuk be — kihagyhatat­lan, egy órával később ott vagyunk. Szi­gorú ellenőrzés a bejáratnál, név, iga­zolványszám: néhány fiatal okiratok nél­kül érkezett, ám az egyébként jóindu­latú őr megfellebbezhetetlen summázata szerint „Ez nem a Kiscelli Múzeum, aho­va bemegy az ember, és megnéz egy vá­zát, ez atom!"" És valóban: a hétköznapo­kon a neutronbesugárzással végzett kí­sérleteken túl orvosi izotópgyártással foglalkozó kutatóintézetben csak vezető és biztonsági őr terelgetésével haladha­tunk. A tíz megawatt teljesítményre ké­pes kutatóreaktor (Paks egyetlen reakto­ra ötszáz megawattot termel) vezérlőhe­lyiségében a várt kép fogad: irányítópult milliom kapcsolóval és kijelzővel, moni­torok, telefonok és rádiók. A fényképek­ről steril tisztaságúnak, katonás rendű­nek ismert reaktorcsarnokban azonban bohém egyetemistákat és tudósokat idé­ző kakofón rendetlenség. Csak a szakér­tő szem számára érthető a neutronelnye­lő téglák, mobil falak, műszerek szét­szóródott egyvelegében a rend. Az intéz­mény hasznosítható energiát nem ter­mel, csak annyit használnak fel a mag­hasadásból, amennyi a besugárzásokhoz kell. Az egyórás túra végén a reaktoriz­musban járatosak és a tudatlanok áhí­tatát sugárzók egyaránt felvilágosultab­ban távozhattak az atomobjektumból. A BKV úgy hirdette a városmajori fogaskerekű remizt, mint a nyitott intéz­mények egyikét. Az invitálás több mint félreérthető: a remiz ugyanis zárva van, információs anyag, vezetés nincs, ám az egyik vakvágányra kitoltak két - 1847-ből és 1929-ből származó - gyönyörűen felújított kocsit. Kevés a látogató szom­bat délben, egy kisgyerek boldogan nyomkodja az öreg masina csengőjét. Margit körút 17-19.: a hétvége két kakukktojása közü­l az egyik (a másik a XII., Kiss János altábornagy utcai la­kóház volt). Nem közintézmény, hanem társasház, igazi unikum a számos láto­gatható épület között. A lakók óránként egyszer nyitják a kaput, s indítják a tú­rát. A Weiss Manfréd gyár nyugdíjbiz­tosítójának lakóháza 1937-ben épült a Margit körút és a Rómer Pláris utca sar­kán. A Bauhaus jellegzetes jegyeit mu­tató épü­let számos filmben felbukkant már, sajátos, orsóűrös lépcsőháza, felvonói máig az eredeti, közel hetven évvel ezelőtti állapotot idézik — köszön­hetően a lakóknak, akik apró lépések­ben újítják fel a házat, s próbálják eltün­tetni az IKV-s idők barmolásainak következményeit. Az épületet hívják „du­gattyú-háznak" is, a két üvegcsőben du­gattyúszerűen működő liftre tekintettel. Gyári séta a Csepel művekben. Az 1892-től épülő, kétszáz hektáron elte­rülő üzem­város egyetlen, a Kulturális Örökség Napjainak idei témájához kap­csolódó szocreál építménye az 1951-ben épült 1-es főkapu. Az akkor még többsé­gükben fából készílt épületeket a Duna felől védtöltésekkel óvták a víztől. Az üzemekben a történelem alakulásának függvényében hol lőszereket, gulyásá­gyút és harckocsit, hol pedig teherautót, személygépkocsit, motorbiciklit és bicik­lit vagy éppen szerszámokat, varrógépet és edényeket gyártottak. 1945 után mint­egy harminezer ember dolgozott, a 70-es

Next