Budapest, 2006. (29. évfolyam)
10. szám október - Rátonyi Gábor Tamás: Bejártuk a szocreált
19 BUDAPEST Bejártuk a szocreált Rátonyi Gábor Tamás Komplett tervvel, menetrenddel felszerelkezve vágtunk neki szombat reggel a kétnapos Budapest-túrának. Gondosan összeállított és térképen ellenőrzött cím-és helyszínlista, csoportok indulási ideje, a séta várható időtartama, tematikus következetesség. Az akció és a Csillebércre induló 90-es busz pontban 8.20-kor indult volna a Moszkva térről, ahonnan KFKI atomreaktorához tartoztunk, épp idejében ahhoz, hogy a kilenckor induló első csoportba olvadjunk. A terv 8.17-kor omlott össze, amikor a távolodó 90-es busz a szemünk láttára kanyarodott be a Várfok utcából a Csaba utcába, magával cipelve az esélyt, hogy 9-re felérjünk a kutatóreaktorhoz. Ettől kezdve a rögtönzések sorozatává vált ez a két nap. Négyszáz helyszín, két nap, két ember, szocreál. Mi fog kimaradni? A reaktor — lássuk be — kihagyhatatlan, egy órával később ott vagyunk. Szigorú ellenőrzés a bejáratnál, név, igazolványszám: néhány fiatal okiratok nélkül érkezett, ám az egyébként jóindulatú őr megfellebbezhetetlen summázata szerint „Ez nem a Kiscelli Múzeum, ahova bemegy az ember, és megnéz egy vázát, ez atom!"" És valóban: a hétköznapokon a neutronbesugárzással végzett kísérleteken túl orvosi izotópgyártással foglalkozó kutatóintézetben csak vezető és biztonsági őr terelgetésével haladhatunk. A tíz megawatt teljesítményre képes kutatóreaktor (Paks egyetlen reaktora ötszáz megawattot termel) vezérlőhelyiségében a várt kép fogad: irányítópult milliom kapcsolóval és kijelzővel, monitorok, telefonok és rádiók. A fényképekről steril tisztaságúnak, katonás rendűnek ismert reaktorcsarnokban azonban bohém egyetemistákat és tudósokat idéző kakofón rendetlenség. Csak a szakértő szem számára érthető a neutronelnyelő téglák, mobil falak, műszerek szétszóródott egyvelegében a rend. Az intézmény hasznosítható energiát nem termel, csak annyit használnak fel a maghasadásból, amennyi a besugárzásokhoz kell. Az egyórás túra végén a reaktorizmusban járatosak és a tudatlanok áhítatát sugárzók egyaránt felvilágosultabban távozhattak az atomobjektumból. A BKV úgy hirdette a városmajori fogaskerekű remizt, mint a nyitott intézmények egyikét. Az invitálás több mint félreérthető: a remiz ugyanis zárva van, információs anyag, vezetés nincs, ám az egyik vakvágányra kitoltak két - 1847-ből és 1929-ből származó - gyönyörűen felújított kocsit. Kevés a látogató szombat délben, egy kisgyerek boldogan nyomkodja az öreg masina csengőjét. Margit körút 17-19.: a hétvége két kakukktojása közül az egyik (a másik a XII., Kiss János altábornagy utcai lakóház volt). Nem közintézmény, hanem társasház, igazi unikum a számos látogatható épület között. A lakók óránként egyszer nyitják a kaput, s indítják a túrát. A Weiss Manfréd gyár nyugdíjbiztosítójának lakóháza 1937-ben épült a Margit körút és a Rómer Pláris utca sarkán. A Bauhaus jellegzetes jegyeit mutató épület számos filmben felbukkant már, sajátos, orsóűrös lépcsőháza, felvonói máig az eredeti, közel hetven évvel ezelőtti állapotot idézik — köszönhetően a lakóknak, akik apró lépésekben újítják fel a házat, s próbálják eltüntetni az IKV-s idők barmolásainak következményeit. Az épületet hívják „dugattyú-háznak" is, a két üvegcsőben dugattyúszerűen működő liftre tekintettel. Gyári séta a Csepel művekben. Az 1892-től épülő, kétszáz hektáron elterülő üzemváros egyetlen, a Kulturális Örökség Napjainak idei témájához kapcsolódó szocreál építménye az 1951-ben épült 1-es főkapu. Az akkor még többségükben fából készílt épületeket a Duna felől védtöltésekkel óvták a víztől. Az üzemekben a történelem alakulásának függvényében hol lőszereket, gulyáságyút és harckocsit, hol pedig teherautót, személygépkocsit, motorbiciklit és biciklit vagy éppen szerszámokat, varrógépet és edényeket gyártottak. 1945 után mintegy harminezer ember dolgozott, a 70-es