Budapest, 2006. (29. évfolyam)
2. szám február - A címlapon: Hajlékuk az utca... - Sebestyén László felvétele
BUDAPEST a városlakók folyóirata XXIX. évfolyam 2. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945-ill. évfolyam, 1945-1947 (szerkesztő: Némethy Károly, Lestyán Sándor) IV-XXVI évfolyam, 1966-1988 (szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó Jánosi FŐSZERKESZTŐ: Buza Péter OLVASÓSZERKESZTŐ: Saly Noémi SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kelecsényi László (irodalom), Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály, (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal a szerkesztőség levelezési címe: 1089 Budapest, Elnök utca 1. E-mail: budapestramail.tvnet.hu Web: http://budapest.neuropolis.hu/ KIADJA PRESSXPRESS felelős kiadó: Dávid Ferenc 1089 Budapest, Elnök utca 1. Telefon: 219-0354, fax: 210-2195/103 TERJESZTÉS HÍRVILÁG Press Kft. Tel./fax: 411-0491 E-mail: hirvilag.pressl3hirvilagpress.com . A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal támogatja GRAFIKAI TERV, TÖRDELÉS: Nemes András NYOMDAI MUNKA: Pharma Press Kft. 1089 Budapest, Elnök u. 1. telefon: 210-41 90, 210-4194 ISSN: 1785-590 X Nyilvántartási szám: 2.2.4./237/2004 A BORÍTÓN: Hajlékuk az utca... 12. o.) A HÁTSÓ BORÍTÓN: Keltsünknagyifeszültséget! (18. o. BUDAPEST 1 BUDAPEST aluljár. Idén csak igazán. Mert bár már tavaly meg tavalyelőtt is, tíz, tizenöt éve éppen így láttuk, ez most maga az elfekvő. Van-e ennél mélyebb? Van, persze, biztosan, látjuk is, tudjuk is, mégis váratlanul rúg belénk az élmény, a téli s világvárosi panoráma. Emberek fekszenek-alszanak, rossz rongyokkal, fóliával bevont csomagok odalent, ahol kicsit mégis melegebb van. Túlélni talán elég a fagyos nappalt és a még fagyosabb éjszakákat. Úgy áramlik köztük a polgárok közömbös vagy éppen indulatos serege, hogy már pillantást sem vet se jobbra, se balra. Sietnek merev, távolra fókuszált tekintettel. Haza, vásárolni, mulatni, élni. A falhoz, szegletekbe húzódik, telefonfülkébe, szellőzőaknához, erdőbe, ligetbe; legalább tapintatos ebben a tekintetben a társas berendezkedés: nem kell, hogy nagy ívre kényszerülve kerülgessük mi, az élők az életet. A büdösét, koszosat, reménytelent, gusztustalant. A felháborítót. Hogy jövök én ahhoz, hogy odahaza, a városomban, nap nap után, éjre éj, ezekkel a sorsokkal s jelenetekkel szembesüljek! Hogy szembesülni kénytelen legyek! Hol a rendőrség? Hol a városvezetés? Ilol vannak a közterületfelügyelők? A várócsarnokokból a vasútiak? A parkokból - ahol rissz-rossz kalyibákban lüktet a pusztulás — a csősz? Hol a hivatal? Ilol a rend? Ezt mutatjuk a világnak? Ezt mutatjuk magunknak? Szépen vagyunk! Ha rendőrt hívunk — aki persze nem jön, sem jön, semmit sem tehet —, már azt is tudjuk, aki itt van a lábunk alatt, maga tehet róla. Sorsának rossz kovácsa volt. Nem szorgalmas, nem ügyes, nem tehetséges. Miközben mi? Hát persze hogy azok vagyunk. Ez itt a különbség. Komfortunkat zavarja a másság. Kényelmetlen érzés. A bőrünkből, civilizációnkból hogyan is bújhatnánk ki? Mint mikor az ember vért lát, s ha nem mészáros vagy sebész, behunyja a szemét. Hová igyekszenek ezek a mondatok? Mert elvárható, hogy valamerre igyekezzenek. Városi ügyekben próbál itt álláspontot megfogalmazni mindig a BUDAPEST, ahogy az illik a mindenkori újságszám mindenkori első oldalán. Most mégis tétován toporognak a mondatok. Saját magunktól kérdezzük: budapestiek a hajléktalanok? S hogy a civitas, ugye, várost, községet jelent ? A község pedig közösséget ? Mindnyájunkat, együtt. Velük együtt. Felelünk-e, felelhetünk-e a halálig lesántultakért, ha élni akarnak, tartva még egy darabig, bár messze lemaradva, a lépést. Azt mondják a szakemberek, akik tiszteletreméltó erőfeszítéseket tesznek, hogy valamit tegyenek, tehessenek értük: oka van annak, hogy háromezren gondolják úgy a hajléktalanok közül, akár az életüket is kockáztatják, de nem mennek be éjszakára sem a szállókra. Társaiktól tartanak. Ahogy a saját otthonukban élők, közöttük is vannak tolvajok, veszélyes emberek, alkoholisták, betegek, összeférhetetlenek. De ott, az ágyak világában, összezárva, nem lehet kitérni előlük. Megvédeni a majdnem semmit, a maradék becsületet, a széttört tekintélyt — ilyesmire minden halandónak szüksége van —, a bakancsot vagy a meleg kabátot, a kis pénzt, ami a sapkában összegyűlt. Azt mondják a szakemberek: utcán alvók-élők ezért lesznek mindig is az utcán. S hogy minden eset más. Ahogy segíteni is mindenkin másként lehet. De kell. Kellene. Segíteni is mindenki másként tud. Egy telefonnal, hogy jelezze: bajbajutottat lát. Egy százassal, amit a kalapba dob. Egy szendviccsel, amivel kínál. Beszélgetéssel is, ha van hozzá bátorsága. És azzal, hogy nem gyűlöli, mert útjában van, akit kitaszított a saját maga vagy mások bűne, hibája. Tenni, segíteni kell, BUDAPEST •