Budapest, 2007. (30. évfolyam)
4. szám április - Kirschner Péter: Öregdiákok
2007 április BUDAPEST CIVILIÁDA Öregdiákok Kirschner Péter Nem lehet semmilyen akadálya annak, hogy májusban Velencén ismét fellobbanjanak a lángok, amelyeket azután egymással versengve oltanak el a Gr. Széchenyi Ödön Nemzetközi Diáktűzoltó Kupaverseny résztvevői. Egyetlen szépséghibája lehet a megmérettetésnek, hogy ugyanis Budapest csapata csak vidékiekkel – valószínûleg pomázi diáktûzoltókkal – megerôsítve tud majd elindulni a nemes vetélkedôn. Pedig a versenyt létrehívó, idén már a tizenötödik születésnapját ünneplô Fôvárosi Diáktûzoltó Szövetség is tizenöt önálló rajjal rendelkezett még nem is olyan régen. Tábori József, a budapesti szövetség elnöke persze most is a mindig egyforma lángon égő lelkesedéssel és szakszerűséggel készül a nemzetközi verseny lebonyolítására, amelyre eddig hét külföldi és három vidéki csapat jelentkezett. Kérdésemre, hogy mi indította az egykori vállalati önkéntes tûzoltót a sok idôt igénylô gyermekszervezet létrehozására, elsôként a korábbi gyermek- és ifjúsági szervezetek széthullását, a szabadidôs lehetôségek visszaszorulását említette. A fiatalokban – közöttük saját gyermekeiben – élt pedig a kalandvágy, ami a tűzoltók iránti tisztelettel, a veszélyhelyzetekben vállalt helytállás büszkeségével keveredett. Előttük állt Széchenyi Ödön munkásságának és a 18. századi diáktűzoltóknak a lelkesítő példája. A munka elsôként iskolai szakköri keretekben kezdôdött, heti kétszeri tornatermi és szabadtéri edzéssel, aminek eredményét a versenyeken a nézôk is láthatták, amikor egy perc sem kellett, hogy a fecskendô végén megjelenjen a vízsugár. A folyamatosan korszerûsített, bôvített versenyprogramban felhasználták a külföldön szerzett tapasztalatokat. Az ügyességi számok pedig elméleti, történeti feladatokkal is bôvültek. Összesen tizenhét versenyt rendezett eddig a Fôvárosi Diáktûzoltó Szövetség, amelyeken a hazaiak mellett kettô híján harminc külföldi csapat is rajthoz állt. A nemzetközi kapcsolatok virágzása azt is jelentette, hogy a magyarok rendszeres résztvevôi, díjbegyûjtôi lettek ausztriai, finnországi, szlovéniai, horvátországi versenyeknek. Mindez a Fôvárosi Diáktûzoltó Szövetség legszebb napjainak, éveinek krónikájából olvasható ki. A 90-es évek közepén a szakszerű alaki képzés, a formaruha külsőségeiben is látványossá tette a jövő tûzoltóinak megjelenését, vonzóvá a szervezethez való csatlakozást. 2000-ben még egy kimustrált, de a gyakorlásra alkalmas tûzoltóautót, szakszerûbben: szerkocsit is begyûjtöttek, egy Baden-Württemberg tartományi német kisváros ajándékaként. Az alapító diáktûzoltók azonban lassan kiöregedtek. A lemorzsolódás okait kutatva Tábori József a diákok életében bekövetkezett változásokat említi. Magasabb osztályba lépve már a tanulás és más, vonzóbb programok kötötték le szabadidejüket. Néhányan talán a megkövetelt katonás fegyelmet tartották túlzásnak. Ahogy aztán fogyatkozni kezdtek a támogatások is, s így csökkent az utazásokra, felszerelésre fordítható pénz, lassan kedvüket vesztették a törzstagok is. A felszerelést, a ruhákat, tizenöt év emléktárgyait, dokumentumait ma egy bérelt raktárban és a lakásán őrzi az elnök. Az egykori alapítókkal, a felnőtté érett diáktűzoltókkal azért rendszeresen gondozzák, ápolják, javítgatják az eszközöket, hogy bármikor használhatóak legyenek. Baráti, családias körben márciusban megünnepelték a szövetség megalakulásának tizenötödik évfordulóját is. Büszkén tűzték ki az alkalomra készült jelvényeket. Közben pedig már a közelgô versenyrôl és csak azért is a jövôrôl beszélgettek. Készülnek a versenybírók, értékelôk, szervezôk, hogy a májusi vetélkedôre benevezett csapatok, külföldi vendégek semmit ne érzékeljenek abból, milyen nehéz helyzetbe jutott ez a sokáig sikeres civil csapat. Idôközben felhívással fordultak a budapesti iskolákhoz, keresik a kapcsolatot a Fővárosi Tûzoltóság vezetőivel, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatósággal, hogy eddig befektetett munkájuk ne vesszen kárba, hogy új támogatókat találjanak, esélyt a túlélésre. S hogy a diáktûzoltók működésének szép hagyománya ne menjen végleg feledésbe. 37