Budapest, 2007. (30. évfolyam)
6. szám június - Palugyai István: Nálatok laknak-e állatok?
BUDAPEST Néhány éve az egyik este valahová le kellett szaladnom, s a nappaliban égve felejtettem a lámpát. Visszatérve apró repülô lényt pillantottam meg a szobában. Első pillanatban azt hittem, a gyorsan cikázó valami egy fényre betévedt denevér. Aztán észrevettem, nem bőregér, hanem valamilyen madárka repked idebent kétségbeesetten. Verébre gyanakodtam, hiszen aki a Belváros közepén lakik, ugyan mire számíthat? A legtöbben okkal hiszik, ilyen helyen vajmi kevés állattal találkozhatnak, leszámítva persze a szomszédság kutyáit, macskáit, a tetőn üldögélô galambokat, no meg az olyan nemszeretem albérlôket, mint a teraszon korzózó csótányok. Vendégem maga volt e tévhit eleven cáfolata. Amikor egy pillanatra megpihent a sarokban álló termetes szobanövényen, felismertem: a félig nyitott ablakon keresztül egy vörösbegy tévedt a lakásba. Miután láttam, a villámgyors madarat nehezen tudnám elkapni, más taktikát választottam: leoltottam a villanyt és kimentem a konyhába. Igazam volt, a kis énekes megtalálta az utat, és távozott. De hogy honnan jött? A hozzám legközelebbi nagyobb zöldterület a Duna túlpartján a Gellérthegy, onnan repülhetett át? Amikor cikket írtam az esetrôl, nemsokára levelet kaptam a megoldás valószínû kulcsával. Olvasóm felvilágosított: ismer egy vörösbegy-fészket, nem messze tôlem, a Városháza nem túl tágas, ámde annál forgalmasabb udvarán. A nagyvárosi környezetben életfeltételeiket keresô állatok meglepô találékonysága jóval nagyobb, mint hinnénk. Egy ízben széncinege pár talált fészkelni az udvari erkélyem fölötti falban lévô valamiféle kifolyó vagy szellôzôcsô szûk résében. Valószínûleg fiatal, még tapasztalatlan madarak voltak, mert a vízszintes csô a cinkéknél megszokott, alkalmanként akár tucatnyi tojásnak még csak elegendô volt, a cseperedô fiókáknak azonban már nem. Hullottak is szaporán az erkély kövére, míg az utolsót már sikerült egy törülközôvel felfogni, megmenteni, és az erkélyre helyezett nagy nyitott dobozban a madárszülőkkel kalákában addig nevelni, míg csak szárnyra nem kell. Tulajdonképpen úgy lakunk Budapest közepén, hogy sejtelmünk sincs, miféle társbérlőink vannak, honnan jönnek, és hogy élnek. Tavasszal, amint kiültettem a teraszt határoló falra a csüngő verbénákat, már másnap reggel megjelent egy aprócska helikopterre emlékeztető lepke, a kacsafarkú szender, amelyet tavalyról ismertem, s szaporán végiglátogatta a balkonládákat. Miniatűr kolibriként cikázott egyhelyben lebegve, s hosszú pödörnyelvét egyenként dugta bele a virágokba. Hogy merről érkezett, s honnan érezte meg, hogy a kőrengeteg tetején nektárt lehet reggelizni, rejtély. Tíz éve élek a Belváros „tetején”, merthogy a nyolcadik emeleten, ahonnan széles panoráma nyílik majd minden irányba. Hajdani zoológusként a kilátás kiváló lehetôség a nagyvárosi madárvilág mozgásának megfigyelésére. Reggelente például a Gellérthegy elôtt, különösen a téli hónapokban, januárban-februárban, de máskor is látom a délrôl észak felé húzó kárókatonákat. Kettesével, néha kisebb kötelékben repülnek a Duna vonala felett, vélhetôen a Népszigetnél vagy még feljebb fekvő táplálkozási helyeikre. Persze aki éles szemmel jár az alsó rakpartokon, maga is észrevehet egy-egy úszó kormoránt a sirályok és az egyre gyakoribb tőkésrécék között, rendszerint az Ördögárok Erzsébet hídnál lévő befolyójánál. Jelenlétük arra utal, a horgászok nem véletlenül idôznek olyan hosszan a rakparti lépcsôkön, akad még hal a pesti Duna-szakaszon. A folyó legismertebb madarait, a sirályokat az ablakból ritkán látom, a Duna közvetlen sávjától nemigen repülnek távolabb. Közülük a leggyakoribbak a dankasirályok, melyek idôtlen idôk óta hozzátartoznak a budapesti városképhez. Különösen a tél beálltával feltûnô a jelenlétük. Ilyenkor a nálunk telelô példányok találkoznak az északról dél felé tartók hosszabb-rövidebb időre megálló csapataival. Ugyancsak telente jelennek meg a belvárosi zöldterületeken táplálék után kutató, a járókelők közeledtére is csak lom- Nálatok laknak-e állatok? Társbérlőink a nagyvárosban szöveg: Palugyai István, fotó: Kalotás Zsolt A rigó már régen beköltözött Csonkafülű denevérek 2 2007 június