Budapest, 2007. (30. évfolyam)
3. szám március - A címlapon: Sebestyén László: Tűzzománcz
BUDAPEST a városlakók folyóirata XXX. évfolyam, 3. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III évfolyam, 1945-1947 szerkesztő: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI évfolyam, 1966-1988 szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1089 Budapest, Elnök utca 1. E-mail: budapest@mail.tvnet.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress felelős kiadó: Dávid Ferenc 1089 Budapest, Elnök utca 1. Telefon: 219-0354, fax: 323-0103 Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1089 Budapest, Elnök utca 1. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Tűzzománc (14. oldal) (Sebestyén László felvétele) A hátsó borítón: Szentiványi Lajos: Calvin tér, 1925. Franzstadt képben és írásban (26. oldal) 2007 március BUDAPEST BUDAPEST lakói és vendégei márciusban több mint négyszáz színházi előadás közül válogathatnak. A Súgó műsormagazinban mintegy 430 különféle produkció számolható meg, a számolás bizonytalanságának oka, hogy nem minden címrôl ítélhetô meg pontosan, vajon színházinak tekinthetô ténykedést takar-e. Lesz márciusban 38 bemutató, s az országosan évi négy-öt millióra becsült színházjegy nagy része is bizonyára a fôvárosban fogy el. Ezek a mennyiségi mutatók fantasztikusan pezsgô színházi életrôl tanúskodnak, s ha hozzávesszük, hogy az elôadások többsége telt házzal megy, hogy a kisebb termekben gyakran a lépcsôkön is ülnek, akkor a közönség érdeklôdésével is elégedettek lehetnénk. A magyar színház – s ez alatt alapjában a budapestit kell értenünk – művészi minőségével, szellemi frissességével, igényességével, a világszínház irányaihoz való viszonyával kapcsolatban csak olykor fogalmazódik meg kritikusi sikoly. Arról azonban naponta olvashatunk, hogy a struktúrát meg kellene reformálni, bár ilyenkor nem annyira a művészi irányokról, a választék minőségi összetételérôl van szó, mint inkább a finanszírozás rendszerének megváltozatásáról. Ami, ha meggondoljuk, hogy alapvető keretei a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek fordulóján végbevitt államosításkor jöttek létre, s lényegi változás nem történt bennük azóta sem, fölöttébb jogos igénynek látszik. Másfelôl az is érthetô, hogy a rendszerváltáskor beköszöntô piaci szemlélet valószínûleg tényleg tönkretette volna az úgy-ahogy mûködô színházi rendszert, nem volt tehát oktalanság azt még egy ideig megôrizni. Mára azonban a finanszírozási struktúra szinte köszönô viszonyban sincs a tényleges színházi rendszerrel. A fôváros tizenhárom színházat tart el, az említett elôadásszámokat viszont több mint hetven játszóhely produkálja. Igaz, ezek nem mérhetôk a Víghez, a Madáchhoz, az Operetthez, viszont a mai világban művészi értéket teremteni és eladni jóformán csak kis termekben lehetséges. Az állami finanszírozásnak ugyanakkor mégiscsak a nem piacképes szellemi értékek életre hívása, életben tartása lenne a feladata. A mostani finanszírozási rendszer pedig éppen ennek a teljesítését teszi lehetetlenné. Az épületekre és társulatokra irányuló finanszírozásban összemosódnak a különféle tevékenységek, s a pénz éppúgy mehet és megy is el a napi betevő röhögtetésre, mint a legeredetibb, legigazabb új értékek teremtésére. Ez magyarázza a leggyakrabban hallható panaszt is a finanszírozás rendszerével szemben, hogy abba jóformán nem lehet betörni. Új társulatok, új szellemi törekvések csak nagyon nehezen kapnak benne helyet, egy ilyen kulturális vállalkozás szapora vargabetűkkel juthat el oda, hogy az állami forrásokból rendszeresen pénzhez jusson. Tegyük hozzá, ahhoz a pénzhez, amely elvileg éppen őket illetné elsősorban. Arról is elgondolkozhatnánk, hogy az úgynevezett struktúrát, azaz a pénzosztás állami rendszerét milyen elvek szabják meg. Van, aki szerint a sikeres produkciókat kellene támogatni, mintha bizony a szubvenció befektetés volna, s van, aki szerint a jegyár támogatása egyfajta szociális segély a nézőknek és a persze az alkotóknak is, ami lehetővé teszi, hogy többen nézzenek és csináljanak színházat, mint amennyire piaci viszonyok között lehetőség nyílna. Ám valójában a pénzosztást lobbiérdekek és politikai megfontolások szabják meg. Kétségtelen az is: a mostanra akuttá vált pénzhiány kényszeríti ki a reformot. Hallhatjuk eközben: ezentúl értékelv érvényesül majd. Ez azonban hiú reménység. Minden reform egyik alapvetô ellentmondása, hogy igazából pénzbôségben lehetne sikeresen megvalósítani. A pénzszûkében elhatározott változásokat nem a célszerûség, hanem a spórolás logikája vezérli. Pénzbôségben viszont semmi sem kényszeríti a hivatalokat és hivatalnokokat, a politikusokat és a színházvezetôket, hogy reformokkal bíbelôdjenek. Egy dologban viszont tényleg bízhatunk. Néhány éve egy soros struktúravitán Zsámbéki Gábor mondta, hogy a szônyegen lévô elképzelésekbôl ugyan nem lesz semmi, de minden be fog következni, aminek be kell következnie. Az idézett adatok, amelyek lényegében a struktúrán kívül, attól nagyjából függetlenül létező színjátszás hatalmas burjánzását tanúsítják, ezt igazolják. Mármint azt, hogy nem a fővárosi közgyűlés és nem is a hivatalban lévő színigazgatók alkudozásai szabják meg, milyen színházi élettel büszkélkedhet vagy éppen szégyenkezhet BUDAPEST