Budapest, 2008. (31. évfolyam)

6. szám június - Gerle János: Art deco Budapest

BUDAPEST Art deco Budapest szöveg és fotó: Gerle János A megtisztelô szerkesztôi felkérés, hogy írjak a budapesti art deco építé­szetrôl, régi vágyammal szembesít. Több mint húsz éve, hogy az akkori BUDAPEST folyóirat helyet adott a fôvárosi szecessziós épületek általam összeállított jegyzékének, s azóta él bennem a sürgetés, hogy a városi sé­táim során felfedezett art deco emlékeket újabb adatbázis kiindulásának tekintsem és teljessé tegyem. Ez a munka alighanem másra marad. Akkori jegyezeteimet nem találom, kénytelen vagyok az emlékezetemben őrzött adatokra és főleg Ferkai András budapesti leltárára támaszkodni. Az art deco jellegzetességei nehezen meg­fogalmazhatók. Ennek az írásnak a teljes­ség bemutatása helyett csak az lehet talán vállalható célja, hogy magát a fogalmat jellegzetes építészeti példákkal körülha­tárolja. Kifejtve a magam értelmezését is, amely szerint a magyar késő-szecesszió az európai art deco legkorábbi megje­lenései közé tartozik. S a másik fontos állítás, hogy a húszas-harmincas éveknek ebben a stílusban fogant épületei is ki­emelt figyelmet és védelmet érdemelnek, mint egy nem régóta önálló irányzatnak tekintett nemzetközi művészeti áramlat sajátos és magas színvonalú alkotásai. S mindkét jelenségre igaz, hogy nem kül­földi hatásra jött létre, vagyis ahogy a szecesszióról, úgy az art decóról is el­mondhatjuk, hogy jellegzetesen magyar vonásai (is) vannak. Ha abból indulunk ki, hogy nevét az 1925-ös párizsi iparművészeti kiállítás­ról (Exposition des arts décoratifs) kapta, amelynek pavilonjait egy fiatal építészgene­ráció tervezte meglepően újszerű, egységes formanyelvvel, akkor meglepődhetünk a hozzájuk nagyon hasonló mintázatokon évekkel korábbi épületeken mind Párizs­ban, mind Budapesten. Vagyis 1925 csak kiteljesítôje egy hosszabb folyamatnak, amely összekötôdik a szecesszió történel­mileg meghatározott hanyatlásával. A századfordulós új művészetet és a mögötte rejlő új szemléletmódot – a kí­sérletet a természethez és egy eszményi rendhez történő közeledésre – akkorra az első világháború félresöpörte. A kiala­kuló újabb irányzatok a logikára, a raci­onalitásra, az akaratra, a tömegességre hivatkoztak, a szépség és a harmónia utáni vágyat azonban nem elégítették ki. A kü­lönféle izmusok (melyek csírái többnyire az 1910-es évek elején bontottak ki) a saját maguk formanyelvén igyekeztek ezt az esztétikai hiányt pótolni. Az újra hódító historizáló neostílusok ugyan eleve megfe­leltek megrendelôik szépségeszményének, ám igazolniuk kellett korszerûségüket is: ehhez megint csak art deco részletek kí­náltak megoldást egy-egy kapurács vagy vakolatdísz formájában. A húszas években aztán általános mûvészeti irányzattá alakult. Megjelent a képzômûvészetekben, a tárgytervezésben, az életvezetésben. S felvette a fentieknek megfelelően az avantgard és a historiz­mus hatását, miközben felismerhető (de iskolák és vezéregyéniségek nélküli) stílus maradt; az art deco egyszerre modern és konzervatív, expresszionista és rokokó, konstruktív és esztétizáló. A szecesszió az elveszett Aranykort kereste, valóban leásva a kultúra gyökereihez, az art deco az elveszett szecessziót kereste, megelégedve az Aranykor mázával, átitatva azt a 20. századi ember technikába és önmagába vetett kétely nélküli bizalmával. (Mindezt részletesen elemzi Vadas József könyve – A magyar art deco, Corvina, 2005 –, az első kötet ebben a témában.) fotó: Sebestyén László Hermina út 35-37. 2 2008 június

Next