Budapest, 2008. (31. évfolyam)
7. szám július - Rakob Tibor: Hajók a múltból, tervek a jövőből
BUDAPEST 2008 július Hajók a múltból, tervek a jövőbôl Vízi közlekedés Budapesten szöveg: Rokob Tibor, fotó: BKV archívum és Sebestyén László Bár James Watt egy skót kikötővárosban látta meg a napvilágot, s hajóács édesapja több hajóval is rendelkezett, 1782-ben született találmányát csak huszonöt évvel késôbb kezdték használni a vízi közlekedésben. A számtalan korábbi újítása által híressé vált egykori ötvös, Robert Fulton volt az, aki – a hitetlenkedôket megcáfolva – 1807-ben sikerrel tette vízre a maga építette gázcsónakot a Hudson folyón. Ezt követôen gyors ütemben kezdtek terjedni a folyami gőzösök, s a folyamatból a Duna-parti városok sem maradtak ki. Pest-Buda elsô gôzhajója egy pécsi mérnök, Bernhard Antal tervei alapján készült 1817-ben a Dráva menti Sellyén. Az I. Ferenc császár negyedik felesége után Carolina névre keresztelt gôzös pesti, majd ezt követô bécsi bemutatkozása azonban nem hozott sikert. Egy Saint-Léon nevû francia mérnök is a hajózási jog megszerzésére törekedett. Jó kapcsolatai révén addig késleltette a döntést, amíg saját – épp elkészült – Donau nevû gôzösével ô is harcba szállhatott az engedély megszerzéséért. Ezt végül megosztva kapták meg, azzal a feltétellel, hogy két éven belül mindkettőjüknek rendszeres hajójáratot kell indítaniuk. Ennek azonban Saint-Léon nem tett eleget, így a 15 éves szabadalmi jog 1818-ban egyedül Bernhard Antalé lett. A Carolina egy évig a Duna déli szakaszán végzett szállítást, csak 1820 márciusában érkezett meg Pestre, hogy az átkelő forgalom szolgálatába álljon. A városi tanácshoz benyújtott kérelem aláírói között a tervet pénzzel segítő vállalkozó, Simon János is szerepelt. Az utasokat ugyanis – az eredeti elképzelés szerint – nem a mindössze 13 és fél méter hosszú és három méternél alig szélesebb Carolina, hanem az általa vontatott, ötven utast befogadó uszály szállította volna, melynek beszerzéséhez még pénzre volt szükség. Az engedély megérkezése elôtt Bernhard hajója a személyzet hibájából léket kapott és elsüllyedt, de gyorsan kiemelték és megjavították, így 1820. július 16-án mégis csak elindulhatott az elsô járat a Dunán. A Carolina egészen november 20-ig, a jégzajlás kezdetéig közlekedett. A mai Vigadó térrôl, a több mint nyolcvan évig használt, csupán 1849-ben lebontott hajóhíd melletti kikötôbôl futott ki. Az indulásra lövés dörrenése figyelmeztetett. Az utasok a Bomba (ma Batthyány) tér és a Császár-fürdô érintésével egészen Óbudáig hajózhattak el, de alkalmanként a Margitszigeten is ki lehetett szállni. Amíg fölfelé – megállásokkal – csaknem két óra volt a menetidő, addig visszafelé mindössze fél óráig tartott az út. A viteldíjak a tervezettnél olcsóbbak lettek, a havibérlet mellett a családi kedvezmény is megjelent, ám a vállalkozás mégsem hozott kellő nyereséget. A hajóhidat bérlô társaság kiváltságai miatt ugyanis a városi tanács csak úgy engedélyezte az átkelô hajózást, ha az utasok a két krajcáros hídvámot is megfizetik. Így a pestiek számára nem vált vonzóvá a vízi közlekedés, az utazóközönség kedvét vesztette, elfordult a Carolinától. A következô évben már el sem indult az átkelô járat. Az ezt követô újabb próbálkozásra 1844-ig kellett várni. Ekkor Friedrich Maguart osztrák hajóépítô Hoffnung, azaz Remény nevû gôzösével indult el ismét az átkelô forgalom a Dunán. A Pest – Császár-fürdő – Óbuda vonalon közlekedő járatot Girczy János vállalkozó vette bérbe és üzemeltette. Érdekesség, hogy Maquard hajógépészként továbbra is a járaton szolgált. A március 23-án útnak indult, csaknem 33 méter hosszú és majdnem három és fél méter széles gőzös 150 utast tudott szállítani. Természetesen továbbra is meg kellett fizetni a hídvámot, sőt a hajóhíd bérlôi azt is kikötötték, hogy áruszállításról szó sem lehet. Saját ladikokkal járó révészeik érde- Bernhard Antal gôzhajója Franz Schamsnak Pest városáról 1821-ben kiadott könyvében