Budapest, 2008. (31. évfolyam)
9. szám szeptember - Eleőd Ákos: Memento Park
BUDAPEST Memento Park Eleőd Ákos A Memento Park két részbôl áll: az 1993-ban megnyitott „Egy mondat a zsarnokságról” Szoborparkból és a Tanú tér épületegyüttesbôl, amely egy kész tervekkel rendelkezô kortörténeti-kulturális központ. „1993 ôszén nyitotta meg kapuit Budapest határában a Szoborpark, teljes nevén – a bejárati vaskapura hegesztett Illyés-vers nyomán – az »Egy mondat a zsarnokságról« – Szoborpark, egy bukott önkényuralmi rendszer emlékműveinek a világon egyedülálló gyűjteménye, amelyet az építészeti megformáltság, a legitimációjukat vesztett szobrokkal és a térrel való kommunikáció művészi nagyvonalúsága, a témakezelés méltósága egyaránt jellemez. Története egyszerre sikertörténet és kudarc, fontosságát itthon és külföldön egyaránt elismerik, ugyanakkor az eredeti terv szerinti befejezése és működtetése mindmáig megoldatlan. (...) A Szoborpark nem »díszpark« és nem »szégyenpark«, hanem speciális kortörténeti múzeum, amely egyszerre képes megidézni, ugyanakkor idézőjelbe tenni a történelmi közelmúlt atmoszféráját, ilyenformán a »diktatúrát leváltó demokrácia« szimbóluma, a békés rendszerváltás emlékműve. Tervezői koncepciója egyik legfôbb erényének tartom, hogy a kényes témát elemelte az aktuálpolitikától. Sajátos módon azonban épp ez az aktuálpolitika-mentesség hátráltatja a befejezését: nem valamelyik párt szemszögébôl dolgozza fel a rendszerváltást, hanem a rendszerváltás eufóriája jegyében.” Boros Géza művészettörténész A Szoborpark főbejárati homlokzata az óriás Kulisszafal, amelynek építészeti megfogalmazása a – valamennyi diktatúra által önigazolásként alkalmazott – „birodalmi architektúra” pátoszának jegyében fogant. Középrôl ránézve büszke és monumentális, erôt sugároz. Ha azonban kilépünk a merôleges nézetbôl, kiderül, hogy nincs mögötte épület, „nincs mögötte semmi”, óriási pengefalként önmagában áll, s csak a szél süvít át rajta. A timpanonos középtraktust keretezô oldalelemek szoborfülkéiben két – mind az ábrázolt szoboralakok, mind azok egykori elhelyezkedése okán – emblematikus szobor néz a Tanú térre: a Lenin-szobor a Felvonulási térről s Marx-Engels szobra az egykori pártszékház elôl. A Szoborpark hármas kapuzatának csak két oldalsó eleme nyílik: középen rögzített, 4×4 méteres vastáblára hegesztve olvasható Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. verse. A park ugyanebben a gondolatkörben fogalmazódott – a szobrok közt ugyanaz a csönd dübörög, ami a versben van. A fájdalom, a gyász, a tehetetlenség, a szégyen, a döbbenet, a düh és a dac. A parkon belül, a verstábla mögötti térből indul az Út: természetesen „egy és oszthatatlan”. Átkényszerül a „kettévágott” fogadóépület sikátorán, amelynek végén hirtelen és egyszerre tárul föl az egész park. Az Útra szimmetrikusan tükrözve három lágy ívű ösvénypár indul és érkezik örökkön, három tematikus Möbius-szalag, az „enfarkába harapó kelgyó” fektetett nyolcasai. Az első a kezdet, a felszabadulási emlékművek végtelen sétánya, a második az ideológusoké, a munkásmozgalmi személyiségek szobrainak végtelen sétánya, a harmadik pedig az ideológiáé, végtelen sétány, ahol „az eszme már fogalommá manifesztálódott”. Valamennyi szobor elhelyezése az eredeti szobrászati-építészeti tervek alapján történt; ez a park nem a szobrok s nem a szobrászok, hanem a szobrokat hatalmi jelképként használó ideológia kritikája. Mikor az Út kiér az ösvények rajzolatából, hátsó kapuzatként ott áll még két magas szobor, amelyek összefoglalják a parkot: Osztapenko és Steinmetz szobra, Budapest egykori nyugati és keleti kapuja. Egymás mellett, az út két oldalán, köztük virtuálisan ott van Budapest, ott van e korszak, ott van az életünk. Itt is az útra kelést, a búcsúzást szimbolizálják, az Út itt is elhalad közöttük, még intenek egyet a zászlók... Csakhogy ennek az útnak már csak pár métere van, és belecsattan a Végfalba. A találkozási pontnál szándékoltan semmiféle jel (falfülke, tábla, felirat, stb.), semmiféle „poén”, hangsúlyozottan „no comment” gesztus. Vége. Óhatatlanul más gondolatok ébrednek pl. egy amerikai turistában, akinek a „diktatúra” maximum olvasmány-élmény –, és másképp gondolkodik egy tragikus sorsú ember, aki itt élt, átélt s ezen szobrok égisze alatt tönkretett életének drámáját hozza magával a parkba. De a csönd közös. A szobrok a magyarországi szocializmus szobrai, a Memento Park azonban nem a szocializmusról szól. A Memento Park a diktatúra díszleteit, gondolkodásmódját tematizálva annak törvényszerû ellehetetlenülésérôl, egyben az azt követô idôszak történelmi felelôsségérôl beszél. Minden erôszakos társadalmi berendezkedés igényt és jogot formál arra, hogy átértelmezze, retusálja, kisajátítsa saját múltját. A demokrácia az egyetlen rendszer, amely képes arra, hogy emelt fővel tudjon szembenézni múltjával, annak minden tévútjával, ballépésével együtt, hiszen a visszanézésében pontosan az a nagyszerű, hogy már megteheti. A demokrácia az egyetlen rendszer, amelynek van méltósága. Memento Park archivum, fotó Tóth Béla „Egy mondat a zsarnokságról” Szoborpark – légifotó , 2008 szeptember