Budapest, 2008. (31. évfolyam)
12. szám december - A címlapon: Sebestyén László: A bezárt bazár
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXI. évfolyam, 12. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam, 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelős kiadó: Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121, telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-5900 Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: A bezárt bazár (2. oldal) A hátsó borítón: Ünneplő házdíszek (16. oldal) 2008 december BUDAPEST BUDAPEST nem éppen jóságos város. Nem mondom, így karácsony tájt persze mindig megmozdul valami. A máltaiak sosem távoznak üres kézzel a szupermarketekből, ahol a hatalmas bevásárlókocsikat tolók az ő kis asztalkájukra is letesznek egy-két májkrémet, pár csomag száraztésztát. Gyűlnek a cipősdobozok is, bennük az ismeretlen rászorulóknak szánt ajándékokkal. És az elmúlt években a Mikulásgyár önkéntesei sem unatkoztak egy percig sem, amikor a Műcsarnok mellett felépített plexibuborékban köztéri látványosságként is szerepelve csomagolták a beadott tárgyakat, hogy aztán ezek a dobozok is a nélkülözőknél landolhassanak. Ennek azonban semmi köze a hétköznapokhoz. Mert amikor épp csak halvány emlék vagy távoli ígéret a karácsony, a legtöbbünknek esze ágában sincs jót tenni. Pedig volna kivel. A halk szavú asszonnyal a bevásárlóközpont parkolójában, aki mindig olyan udvariasan kéri el a százforintost. A balkáni koldussal a piros lámpánál, akinek a nyakában tábla lóg, hogy hirdesse, „néma süket”. A fiatal lánnyal, aki szombatonként rója szokásosan a körút környéki utcákat, és valahogy mindig alulról néz a szemedbe, esdeklen, ki küldheti ki újra és újra kéregetni, mindig, amikor csak nincsen iskola? De hát képtelenség mindenkinek segíteni. Egy százas minden lámpánál, és akkor még nem tettünk semmi érdemlegeset. Így alakulnak ki aztán a vonatkozó városi technikák. Akad, aki mindig ugyanannak ad, már ismerik egymást, ha aznap más útvonalon megy, tudja, valakinek tényleg hiányzik. Van, aki a családi trakta maradékát viszi el a hajléktalanszállóra, más a kinőtt ruhákat adja át. Más átlagot von, mennyit fizetne százasonként az utcasarkokon, aztán félévente ír egy csekket, mindig újabb címre: tudja, ez nem csereszabatos, de legalább az éhes vagy beteg gyerekeknek jusson egy komolyabb összeg. Hogy a változatok mennyire korlátozottak, azt csak akkor érti meg igazán az ember, amikor többet, mást szeretne adni. Egy idős rokonnak, aki egyedül maradván arra gondolt: szívesen vigyázna mások gyerekeire, segítene tanulni, kísérőül szegődne zongoraórára vagy sportfoglalkozásra menet, ha cserébe annyit kaphatna, hogy az újságcikkeket, amelyeknek apró betűit már nem tudja kisilabizálni, naponta felolvasnák neki. De úgy halt meg, hogy nem találta meg a maga Nyilas Misijét. Idegen lakásokba becsöngetni, még ha nem kért, hanem adott volna is, nem érezte illendőnek; olyan szervezetet pedig sehol sem talált, ahol arra vállalkoztak volna, hogy összekötik a szálakat a segítséget kérők és felajánlók között. Márpedig éppen ez az a kapcsolati háló, amely egy nagyvárosban csak esetlegesen alakul ki. Egy kistelepülésen mindenki tud mindent, az emberek észreveszik, kinek mire van szüksége, és ismerik egymást annyira, hogy tudják, mit tegyenek, mit tehetnek. A mi városunkban azonban jó esetben is csak a köszönés a norma, különleges szerencse kell ahhoz, hogy az emberhez rutinszerûen beszóljon a szomszédja, nem kell-e valami a közértbôl, ha már úgyis megy. Pedig kis ügyességgel akár úgy is lehet irányítani a dolgokat, hogy a hétköznapi segítség más oldalról nézve kifizetôdô üzletnek tûnjön. A Nap utcai lakótelep segítôhálózata, amelyrôl néhány éve írt az újság – vajon működik-e még? – azt bizonyította, hogy a legtöbb szolgáltatás ingyen is igénybe vehető, ha az embernek van mit felajánlania ellentételezésül. A hajvágásért cserébe jól jöhet a számítógépszerelés, a táncóráért akár gyerekfelvigyázással is lehet fizetni, és miért ne lehetne a kutyasétáltatás a cserealap, ha a szomszédasszony sokkal, de sokkal finomabb lekváros buktát süt a megvásárolt hozzávalókból, mint amilyen nekünk sikerülne? Mindehhez nem kell más, mint egy jó ötlet, no meg valaki, aki a rendszert megszervezi, és – hogyan máshogy: naptallérban – nyilvántartja az adott és igénybe vett segítséget. A kísérlet tehát egyszer már sikerült, és bizonyította, hogy ha jóságosak nem vagyunk is, a józan eszünkre azért hallgatunk olykor. Éppen ezért egy komolyabb próbát is megérne: népszerűsíteni kellene a módszert, a szociális ellátórendszeren keresztül segíteni elô a megvalósulását mindazokban a még átlátható nagyságú, kapcsolati hálóval még éppen lefedhetô kisvárosokban, amelyekbôl végsô soron összeáll a mi otthonunk is. BUDAPEST