Budapest, 2009. (32. évfolyam)
11. szám november - Rokob Tibor: Apa, az örök fotográfus
2009 november Judit szívesen beszél édesapjáról, nemcsak a boldog családi évekről, hanem az azokat követő nélkülözésről, szörnyűségről is. – Sokáig megpróbáltam csak a magam lelkét menteni, de rájöttem, hogy ez nem jó megoldás. Nekem azért is fontos mindez, mert ameddig apámról beszélhetek, addig úgy érzem, hogy itt van velem. Bár nagyon hamar elszakadtak egymástól, mégis meggyőződése, hogy az, amit egy tíz éves gyerek otthon lát és hall, később az egész életét befolyásolja. A rá oly jellemző precizitást és maximalizmust örökölte át édesapjától. De hatással volt rá szülei boldog házassága vagy az otthon – hangos szó nélküli – mindennapjai. Az édesanyja írógépének monoton kattogása volt az egyetlen zaj. A többiek vagy tanultak, vagy olvastak. – Emlékszem, én még nem is tudtam olvasni, mégis van rólam olyan fotó, ahol már könyv van a kezemben – igaz még fejjel lefelé! – meséli nevetve. Ma is gyakran azt veszi észre, hogy minden döntésében édesapjának szeretne megfelelni. Életének minden fontosabb lépése előtt ugyanazt a kérdést teszi fel magának: Vajon apám mit szólna mindehhez? Kinszki Imre kilenc évesen vesztette el édesapját, a nagyapja nevelte. A jómódú, polgári, zsidó családban felnövő vékony, de rendkívül okos fiú magántanulóként, kettesével lépegetve előre tehette le a négy elemit. Ezután a piaristáknál tanult, ahol kitűnő eredménnyel végzett. Egy évig járt az orvosi egyetemre, aztán a Tanácsköztársaság nyomán akadtak el a tanulmányai. Eközben már a Nyugat, a Huszadik Század, a Századunk közölte rendszeresen a legkülönbözőbb műfajú írásait, amelyek között filozófiai dolgozatok, könyvkritikák és természettudományi értekezések egyaránt akadtak. Írásait később szívesen publikálta a Tükör, az Auróra, majd a Búvár is. Szeretett volna visszajutni az egyetemre, átjelentkezni biológia szakra, ám a numerus clausus miatt – helyhiányra hivatkozva – többször is elutasították kérelmét. Végül egy rokoni segítségnek köszönhetően a Gyáriparosok Országos Szövetségének irattárosa lett. Azt csak sejteni lehet, hogy a Hont vármegyéből származó Künzker névből egy elírásnak köszönhetően alakult-e ki a mai Kinszki változat. Ami biztos, hogy Kinszki Imre feleségének, Gárdonyi Ilonának a Felvidékről származó famíliáját eredetileg Grünbergernek hívták. A leendő házaspár a Magyar Textiliparosok Országos Szövetségében ismerkedett meg. De ehhez a munkahelyhez ők ketten egészen más úton jutottak el. A kilencgyermekes családból származó feleség jóval szerényebb körülmények között élt. Ő csupán polgárit, majd egy egyéves kereskedelmi iskolát végzett. Hivatásos gyors és gépírónőként lett magántisztviselő. Ám sokáig nem is dolgoztak együtt, mert 1925-ös esküvőjük idején Ilona már a gyermekszínészekkel foglalkozó Lakner bácsi titkárnője volt. – Gyönyörű esküvő! A jelmeztárból kölcsönözték a pazar kollekciót. Apám zsakettben, anyám haján gyönyörű mirtuszkoszorú. Gyerekkorom egyik fő attrakciója mindig az volt, amikor egy kis filmvetítővel megnézhettük anyuék esküvőjét. Fogalmam sincs róla, hogy hol volt, de a filmen látni, hogy egy nyitott kocsival mennek végig a Rákóczi úton. A feleség közelben lakó testvérei segítettek berendezni a család második emeleti otthonát. Itt, a Róna utca 121-ben, Gábor születésekor, 1928-ban Ilona vásárolta férjének az első fényképezőgépet. Judit óvatos mozdulatokkal szedi elő az apjához kötődő legkedvesebb emlékét. A házilag készített, irattári kartonokból összeragasztott néhány album kisalakú képeit nézegetve szinte hónapról hónapra végig követhető a két gyerek minden változása. Sok a Nógrádverőcén készült fotó. Minden évben több hónapra is kiköltöztek a Szilágyi családnak a festői településen ma is álló nyaralójába. Sajnos a képek között a családfőről alig találni egy-egy felvételt. Az albumok készítésének végül a sorozatos munkaszolgálat vetett véget. Ennek ellenére Juditnak, ezekről az évekről csupa kedves emlék jut eszébe: – Nagyon sokat jártunk kirándulni a Rákos-patakhoz. Gőtéket vizslattunk, csodáltuk a mocsári gólyahírt. Apám mindenről elmondta, hogy pontosan micsoda, hogyan él, mit csinál. Velünk szemben, a Róna utca túloldalán akkor még nem állt egyetlen épület sem, hatalmas bolgárkertészet terpeszkedett száz méteren. Esténként apám mindig kézen fo- Már megvolt az útlevele... Fiával, Gáborral a gangon (1930) BUDAPEST