Budapest, 2009. (32. évfolyam)

12. szám december - Toronyi Zsuzsanna: Ahol és ahogy a zsinagóga felépült

BUDAPEST 2009 december tani a szűk utca és a környező magas há­zak „fogságából” és végre annak szerették volna látni, aminek építették: városköz­ponti, reprezentatív nagyzsinagógának. Az 1859-ben szinte eldugva épített zsina­gógát 1931-ben utólag próbálták meg hoz­záigazítani a zsidó közösség önképéhez. A pályázatot kiíró Építő Bizottságban két jelentős részletkérdésben volt vita, melyre az elkészült tervek is eltérő meg­oldásokat javasoltak. Kérdés volt, hogy megbontható-e a zsinagóga épülete, mely a közösség főtemplomaként sokak szemé­ben érinthetetlennek tűnt. Ahhoz, hogy a legtöbbek óhajának megfelelően a Károly körút – azaz tulajdonképpen a nem zsidó külvilág – felé is impozáns látványt nyújt­son, le kellett bontani a bejáratát takaró épületszárnyat (a korabeli nyelvhaszná­latban: bástyát). A vita hevében a bontást ellenzők még azt is elérték, hogy a zsi­nagógát műemlékké nyilvánítsák, hátha ezzel megmenthető a változtatásoktól. Ezzel az épület több szempontból is ki­vétel lett a műemlékek sorában: egyfelől a korabeli értékmentés gyakorlatában ilyen fiatal – mindössze hetven éves! – háza­kat még nem minősítettek műemléknek, másfelől pedig zsidó közösségi épületet korábban még soha nem emeltek a ma­gyar épített örökség részévé. 1930-ban a Dohány utcai zsinagóga Magyarország egyetlen zsidó műemléke lett, s egyben talán a legfiatalabb is. Ez azonban nem volt elegendő a bal oldali bástya megmentéséhez. A másik vitás pont az új épületek stílusa volt. Egyesek szerint alkalmazkodniuk kell a zsinagóga stílusához, és annak mintegy folytatásaként megépíteni a kultúrházat. Mások amellett érveltek, hogy az 1930-as években nem lehet és nem is szabad a több mint hetven éves építmény stílusá­ban alkotni, látványosan eltérő megoldást kell alkalmazni. A látványtervek a Tér és Forma 1929-es évfolyamában megjelen­tek, innen rekonstruálható, hogy milyen elképzelések születtek a terület beépíté­sére. Végül két – hitközségi építkezések­nél már bizonyított – építész, Vágó László és Faragó Ferenc kapta a feladatot, hogy elképzeléseiket egyesítve megalkossák a végleges változatot. A Dohány utcai be­építéshez mintegy húsz méter mélységben visszabontották a baloldali pillért, majd az épületet Förster stílusához szigorúan ragaszkodva „folytatták”: a kívülről csu­pán egyemeletesnek tűnő épület földszint­jén a Dohány utca felé hét, a Wesselényi utca felé pedig ötíves árkádsort terveztek. Az elkészült épületen látszik, hogy a stíluskérdés mellett a pénzügyi raciona­litás is győzött: a lebontott bástyát mint­egy kiterítve újraépítették. (Az eredetileg a bibliai törzsek számára utaló árkádok­ból is eggyel kevesebb készült el, s ez sem stiláris kérdés.) A zsinagóga, azaz a közösség háza (Bét Hakneszet) és az új kulturális létesítmé­nyek környezetében modern, nyitott kö­zösségi tereket alakítottak ki. A területet minden oldalról árkádsorok veszik körül – így az egész telektömb (a Dohány utcától a Rabbinátus impozáns, nyitott és széles bejáratáig) egyetlen, átlátható térré vált. Ezzel szakítottak a középkorból maradt hagyománnyal, mely a zsidók közösségé­nek tereit beláthatatlan – s egyben védett – belső udvarokra korlátozta. Az új épületegyüttesben megtalálható a neológ pesti zsidóság identitásának összes fontos kelléke: impozáns nagyzsinagóga orgonával, kórussal, világra nyitott rab­binátus, kultúrház, a zsidók dicső múltját bemutató – azaz ennek megfelelően sze­lektált tárgyakból álló – múzeum, park, és a haza védelmében elesett zsidók em­lékcsarnoka. Ezek az épületek „a zsidóság kulturális és társadalmi pozícióját vannak hivatva szimbolizálni” – írta a hitközség építkezésekért felelős vezetője a munká­latokról beszámoló cikkében. Ekkorra teljesedett ki mindaz, amiért 1859-ben komoly anyagi áldozattal felépí­tették Európa legnagyobb zsinagógáját. Ah­hoz, hogy a főtemplom valóban az legyen, ami, le kellett bontani a bal oldali pillért, egy majd húszméteres épületet, melyben a 19. század végéig a hitközség hivatalai voltak. Feltehetően itt tárolták a közösség régi, történeti irattárának egy részét is. Eze­ket elszállították, az épület tégláit és mázas burkolóköveit pedig az új koncepciónak megfelelően beépítették az új szárnyba. A reprezentációt zavaró irodaház és archívum helyén felépítették a zsidó önreprezentáció Épül a kultúrház (1930) Már a Zsidó Múzeum épülete is áll (1932) 18

Next