Budapest, 2009. (32. évfolyam)
12. szám december - Toronyi Zsuzsanna: Ahol és ahogy a zsinagóga felépült
BUDAPEST 2009 december tani a szűk utca és a környező magas házak „fogságából” és végre annak szerették volna látni, aminek építették: városközponti, reprezentatív nagyzsinagógának. Az 1859-ben szinte eldugva épített zsinagógát 1931-ben utólag próbálták meg hozzáigazítani a zsidó közösség önképéhez. A pályázatot kiíró Építő Bizottságban két jelentős részletkérdésben volt vita, melyre az elkészült tervek is eltérő megoldásokat javasoltak. Kérdés volt, hogy megbontható-e a zsinagóga épülete, mely a közösség főtemplomaként sokak szemében érinthetetlennek tűnt. Ahhoz, hogy a legtöbbek óhajának megfelelően a Károly körút – azaz tulajdonképpen a nem zsidó külvilág – felé is impozáns látványt nyújtson, le kellett bontani a bejáratát takaró épületszárnyat (a korabeli nyelvhasználatban: bástyát). A vita hevében a bontást ellenzők még azt is elérték, hogy a zsinagógát műemlékké nyilvánítsák, hátha ezzel megmenthető a változtatásoktól. Ezzel az épület több szempontból is kivétel lett a műemlékek sorában: egyfelől a korabeli értékmentés gyakorlatában ilyen fiatal – mindössze hetven éves! – házakat még nem minősítettek műemléknek, másfelől pedig zsidó közösségi épületet korábban még soha nem emeltek a magyar épített örökség részévé. 1930-ban a Dohány utcai zsinagóga Magyarország egyetlen zsidó műemléke lett, s egyben talán a legfiatalabb is. Ez azonban nem volt elegendő a bal oldali bástya megmentéséhez. A másik vitás pont az új épületek stílusa volt. Egyesek szerint alkalmazkodniuk kell a zsinagóga stílusához, és annak mintegy folytatásaként megépíteni a kultúrházat. Mások amellett érveltek, hogy az 1930-as években nem lehet és nem is szabad a több mint hetven éves építmény stílusában alkotni, látványosan eltérő megoldást kell alkalmazni. A látványtervek a Tér és Forma 1929-es évfolyamában megjelentek, innen rekonstruálható, hogy milyen elképzelések születtek a terület beépítésére. Végül két – hitközségi építkezéseknél már bizonyított – építész, Vágó László és Faragó Ferenc kapta a feladatot, hogy elképzeléseiket egyesítve megalkossák a végleges változatot. A Dohány utcai beépítéshez mintegy húsz méter mélységben visszabontották a baloldali pillért, majd az épületet Förster stílusához szigorúan ragaszkodva „folytatták”: a kívülről csupán egyemeletesnek tűnő épület földszintjén a Dohány utca felé hét, a Wesselényi utca felé pedig ötíves árkádsort terveztek. Az elkészült épületen látszik, hogy a stíluskérdés mellett a pénzügyi racionalitás is győzött: a lebontott bástyát mintegy kiterítve újraépítették. (Az eredetileg a bibliai törzsek számára utaló árkádokból is eggyel kevesebb készült el, s ez sem stiláris kérdés.) A zsinagóga, azaz a közösség háza (Bét Hakneszet) és az új kulturális létesítmények környezetében modern, nyitott közösségi tereket alakítottak ki. A területet minden oldalról árkádsorok veszik körül – így az egész telektömb (a Dohány utcától a Rabbinátus impozáns, nyitott és széles bejáratáig) egyetlen, átlátható térré vált. Ezzel szakítottak a középkorból maradt hagyománnyal, mely a zsidók közösségének tereit beláthatatlan – s egyben védett – belső udvarokra korlátozta. Az új épületegyüttesben megtalálható a neológ pesti zsidóság identitásának összes fontos kelléke: impozáns nagyzsinagóga orgonával, kórussal, világra nyitott rabbinátus, kultúrház, a zsidók dicső múltját bemutató – azaz ennek megfelelően szelektált tárgyakból álló – múzeum, park, és a haza védelmében elesett zsidók emlékcsarnoka. Ezek az épületek „a zsidóság kulturális és társadalmi pozícióját vannak hivatva szimbolizálni” – írta a hitközség építkezésekért felelős vezetője a munkálatokról beszámoló cikkében. Ekkorra teljesedett ki mindaz, amiért 1859-ben komoly anyagi áldozattal felépítették Európa legnagyobb zsinagógáját. Ahhoz, hogy a főtemplom valóban az legyen, ami, le kellett bontani a bal oldali pillért, egy majd húszméteres épületet, melyben a 19. század végéig a hitközség hivatalai voltak. Feltehetően itt tárolták a közösség régi, történeti irattárának egy részét is. Ezeket elszállították, az épület tégláit és mázas burkolóköveit pedig az új koncepciónak megfelelően beépítették az új szárnyba. A reprezentációt zavaró irodaház és archívum helyén felépítették a zsidó önreprezentáció Épül a kultúrház (1930) Már a Zsidó Múzeum épülete is áll (1932) 18