Budapest, 2009. (32. évfolyam)
6. szám június - A címlapon: Sebestyén László: Követési távolság
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXII. évfolyam, 6. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam, 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó) Török András (Simplicissimus Budapestje), Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztőség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelős kiadó: Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Követési távolság (8. oldal) A hátsó borítón: Búcsú a székháztól (2. oldal) 2009 június BUDAPEST BUDAPEST, a hivatalos főváros – ha tetszik: a főváros párthivatalossága – ismét belenézhetett a tükörbe, amit maga a város állított elő. Úgy értse, aki olvassa: a város, azaz lakói, polgárai. Akik egyre szaporábban lélegző civil formációkká gyarapodva élik, szenvedik meg a maguk otthonának mindenkori állapotváltozásait. De egyre nagyobb, szélesebb és hosszabb, sokfélébb a tükör is, amit mutatnak. Egyre több a reflexió, s azokból is főleg olyanok, amelyeket az, akivel a foncsorozott felületet szembefordítják, görbe vonalaknak, torz mutatványnak lát. Az is. Spirituszban a torzszülött intézkedések, viszonyulások, közigazgatási következmények, tettek, nem tettek. A városfejlődési (?) rendellenességek. Mutatjuk, hogy tanuljon belôlük, akinek dolga, hogy tanuljon. Biztatnánk erre. Szép és mostanában sokszor goromba szóval: mondanánk. Mondanánk, ha nem gondolnánk már régóta: a hivatalos Budapest nem különösebben tanulékony. Idegpályái átrozsdásodtak, a húsz éve még fényesnek látszó síneket belepte a gyom. (Mondjuk inkább: a dudva? muhar? Mely lehúz, altat, befed?) Az éppen most felvillanó tükör neve (a legtöbb rendes látóüvegnek van): ORBITÁLIS MAJÁLIS. Amikor az olvasó találkozik ezekkel a sorokkal, már befelé fordították a fényes felét, véget ért a május s mind az események. Az újabb kísérlet, amirôl azt gondolták a kísérletezôk, hogy hatással lesz majd a történendôkre. Társas társadalmunkra (közösségünk közös ügyeire). A Studio Metropolitana másodszor szervezte meg idén a közösségi programok nagy tavaszi seregszemléjét, s elôször úgy, hogy kinyitotta az események még üres naptárát a Budapesten mûködô civil szervezetek elôtt: töltsék meg rendezvényekkel, hogy azok fogalmazhassák meg a mindenkinek címzett üzenetet – mutassanak tükröt, ha van, aki belenéz –, akik eljutottak már odáig, hogy értik és hirdetik: azokról szól a történet, akik itt élnek. Mert ezek az ő történeteik. Viszonyaik, ötleteik, érzéseik, lehetőségeik, de főleg: esélyeik. Hogy lesz ez még jobb is. Ha nem is tudható, mikor. 2009 városmajálisa a Duna felé fordult. A folyóhoz igazította a közönséget, hogy megmutassa, páratlan a lehetőség, amivel alig kezdünk-kezdtünk valamit. Noha tudja mindenki, aki egyszer is kiment a jobb vagy a bal partra, Budapest büszke arcvonásai onnan és ott mutatkoznak meg igazán. Tükre fénye a szemünkbe világít. Szinte belevakulunk. Lehet, hogy ezért nehéz látni, felfedezni? Hát akkor fel kellene venni egy szmogosabb délutánon az akkor akár spontán is kormozódó szemüveget! Amikor Budapest elbukta a kulturális főváros pályázatot – azt, amelyen aztán Pécs nyert, hogy pontosan mit, azt most talán hagyjuk –, az ajánlatot elôkészítô agytröszt is úgy gondolta: a Dunára kell felfűzni a programot, az eseményeket. Ennél jobb, vonzóbb teret, a gazdagságot megmutatni aligha van másik. A Duna királynője – mondjuk régóta. (És mondják rólunk a tájékozott – lám, mégis tájékozatlan – idegenek.) Talán van annak már száz éve is, hogy ismerőssé rangosult ez a szókapcsolat. Páratlan panoráma. Legértékesebb ékessége egy olyan fővárosnak, amely éppen ennek az adottságának köszönheti születését, sôt felnôtté válását. Tudjuk. Közben pedig egyre-másra amputáljuk, operáljuk szét az élô kapcsolatokat az élô folyóval, országúttá silányítva a (rak)partokat, kitagadva használatát a városi élet gyakorlatából, hátat fordítva minden gazdag lehetôségnek. Így zárja a város karanténba önmagát meg a lakóit, s aki nem ismer minket legalább valamennyire, nem gyôz csodálkozni, miért? Az Urbitális Majális szervezôt, a számos civil csapat ezer színét mutatta meg az év legszebb hónapjában most a Dunának. Annak, hogy egy hosszú, frusztrált korszakot lezárva hogyan élhetnénk végre együtt szép szeretőnkkel, akivel ostobán-ügyetlenül szakítottunk. Bizony már nemzedékekkel ezelőtt. És a tükörben ott a kép – a kérdés – a várospolitika gyakorlóinak frissen és újra megcímezve: mikor politizálnak végre a politikusok a Dunáért, a Dunánkért? Ha megteszik, látjuk majd akkor – tükör által, homályosan ugyan –, hogy értünk fáradoznak. Bölcsen. Anyáink, atyáink elvégre ők! Felelősségük volna örökségünkkel okosan sáfárkodni. Tudniuk kell, mert mi is tudjuk: közös vagyonunkról van szó. Egy az és oszthatatlan. BUDAPEST