Budapest, 2010. (33. évfolyam)
4. szám április - A címlapon: Sebestyén László: Kultutca a Rádayból
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXIII. évfolyam, 4. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam, 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó) Török András (Simplicissimus Budapestje), Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztőség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelős kiadó: Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121, telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Kultucca a Rádayból (9. oldal) A hátsó borítón: Felbukkant az első pesti látképet ábrázoló dagerrotípia (30. oldal) és az 2010 április BUDAPEST BUDAPEST fölépült. Kész. A fiatal, talán ha százötven esztendős nagyváros arcvonásai öszszetéveszthetetlenül jellemzik s dicsérik önmagát. De persze, ha így van, akkor sem csak rontani lehet a képen. Szabadságunkban áll javítani is. Kiegészíteni, rendbe tenni, ápolni, új vonásokkal gazdagítani, s bár vörös posztó ez a szó okkal és sokaknak, akár fejleszteni. Ám természetesen ott, ahol ennek helye, ideje és tere van. S úgy, hogy a bővítő-újító beavatkozás ne verje szét örökségünk értékeit, sőt lassan egész értékrendjét. Hogy ne fosszák ki a haszonlesők vagy a maguk dicsőségének álmát kergetők a budapestiek nemzedékeinek kincstárát. Fabatkákra cserélve aranyait. Hogy mindaz, amit nagy igyekezettel halmoznak fel egyre többen és egyre több utcánkon, terünkön, otthonunk világában, ne legyen, ne lehessen egyszer majd, talán már néhány évtized múlva „eltakaríthatatlan romhalmaz” – ahogy most elsiratott, eltemetett barátunk, Vargha Mihály írta le valamely publicisztikájában, azzal szembesülve, amivel a legutóbbi húsz esztendőben egyre többször szembesülünk. Újra és újra összecsapnak az indulatok ezekben a hónapokban is örökségünk, a kész és szép város, valamely reprezentatív épületünk (most éppen a Szépművészeti Múzeum) védelme körül. A vitákban konzervatívnak minősíti az építésztársadalom egy s nem a kisebb része azokat, akiknek akadékoskodása nem engedi érvényre jutni alkotó gondolataikat. A városvédők meg felelősségüket, ízlésüket, mértéktartásukat hiányolják, erős hivatkozással a tiszteletre, amit mindenkinek illik tanúsítania elődei alkotásai iránt. Eközben rendet tenni, a mindig kompromisszumokban megtestesülő igazságot kimondani senki se vállalkozhat: az igazgatás háttere, az építési tevékenység szabályozása olyan gyenge, mint a hajnali szellő, a szakmai fórumok klikkekre estek szét, a politika csapatai saját bástyáik építésével vannak elfoglalva, ahonnan aztán rablóhadjáratra indíthatják a nekik kedves s nekik is hasznos befektetőket. Ez az ő jogosítványuk. Tulajdonlásuk jogán. (De milyen tulajdon ez sokszor! Kísértetiesen hasonlít a szocialista jelzővel felszerelt változatára, s emlékszik még mindenki, mi történt, s nem kivételesen ezzel a tulajdonnal). A beruházó, a fejlesztő pedig rendre és könnyen megtalálja az építészek körében azokat, akik bármit „megálmodnak” majd a kedvéért, természetesen: bármi áron. Jó áron. Ha aztán sokan a szakma művelői közül így értelmezik szolgálatukat, előbb-utóbb elveszítik a hitelüket azok is, akik pedig megérdemelnék, hogy elhiggyük nekik: önmegvalósításuk nem öncélú magamutogatás, ellenkezőleg, felelős, netán ihletett alkotó munka. Akik terveket rajzolva válnak művészeivé a közönségnek, alkotóivá az épített világnak, működésük minden órájában tudniuk kell: felelősségük abban, hogy maradandó jeleket kívánnak hagyni egy város arcán, sokkal nagyobb, mint bármely más műfajban tevékenykedőké. Ha hamis a kotta vagy a zenekar, nem váltunk jegyet a koncertre, ha nem tetszik a festmény, nem nézzük meg a galériában, nem vesszük meg, ha a szerző rossz könyvet kínál olvasnivalónak, félrelökjük. Magunk döntünk arról, beengedjük-e az életünkbe. De ha az utcaképbe, a város élő szövetébe, egy-egy örökségünk értékét megjelenítő házba rondít bele „jeleivel” az ambiciózus alkotó, azt nem taszíthatjuk ki egy könnyed mozdulattal otthonunk testéből. Nem kerülhetjük el szomszédságát, ha szomszédunk, nem fordíthatunk hátat, ha arra járunk, nem vonhatjuk ki hatását az élményből, ha éppen ehhez van kedvünk, vagy erre vágynak a vendégeink. Budapest idegenforgalma, gyönyörködni büszkén Budapesten és Budapestben. Senki, aki félti a fölépült főváros értékeit, nem vitatja el egyetlen építőművésztől se – ha magát okkal nevezheti annak – az alkotás jogát. De megköveteli a felelős tiszteletet azoktól, akik követ kőre rakva vagy éppen kőről követ elvéve, veszteséget okozva változtatják meg nemzedékek örökségének épségét, további nemzedékek, gyermekeink, unokáink majdani otthonában. Tapintatlanul s szó szerint a város képébe vágva luftballonjaikat, gömböceiket, üvegezett akváriumaikat, a funkciótlan tornyokat, sztárolt, kivagyi allűrjeiket. A betonként megszilárdult levegőt. Ráadásul vizet prédikálva. Egyetlen alkotó életműve se érdemli meg a kiteljesedést, ha azzal elrontja azt, ami ép. Egész. Az, annak a közösségnek a nézőpontjából, amely éli is a várost, s nem csak kenyerét keresi, nem a maga hasznát kutatja a városban. Nem személyes dicsőségén, önmegvalósításán munkálkodik. Tisztelet és felelősség. Amit mi mindnyájan magunkak is megkövetelünk, s amit megkövetelnek mindnyájunktól. De oly hiába, ha nem ismerjük, nem gyakoroljuk működésünkben egyiket se. Azok azonban, akik ezt számon kérik rajtunk, soha sem az ellenségeink. Hiszen segítenek. Hogy úgy változzék, fejlődjék, épüljön, amilyennek ismerjük és szeretjük. BUDAPEST