Budapest, 2010. (33. évfolyam)

3. szám március - A címlapon: Sebestyén László: Óriások árnyékban

BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXIII. évfolyam, 3. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam, 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó) Török András (Simplicissimus Budapestje), Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztőség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelős kiadó: Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Óriások árnyékban (7. oldal) A hátsó borítón: Kilátás a padlásszobából (2. oldal) 2010 március BUDAPEST BUDAPEST, úgy általában, rettentő büszke arra, hogy nagyjából minden, ami városképé­ből belefér egy háromórás transzfer városnézésbe, rajta van az UNESCO világörökségi lis­táján. Persze eközben meglehetősen sokat tett azért, hogy amit 1987 óta megóvásra érdemes­nek nyilvánított kincseiből a világszervezet, gazdátlanul pusztuljon, és a legkülönfélébb ér­dekek prédájává váljék. Pedig ez alatt a huszonhárom év alatt történt egy és más, ami akár egy sikertörténet alap­jául is szolgálhatott volna. Kezdve mindjárt ott, hogy még javában állt a vasfüggöny, amikor – afféle vállveregetésként is – hazánk elkönyvelhette: a Duna két partjának, Pestnek és Budá­nak panorámája immár nem csak nekünk szép: az egész világ a sajátjaként tekint rá. A világ­örökségi terület ráadásul idővel bővült is, mélyen belenyúlt a pesti városszövetbe, bizonyítva, hogy az egykorvolt Monarchia eklektikája nem is annyira vérciki, mint évtizedekig illett gondolni, hanem épp ellenkezőleg – büszkén vállalható sajátosság, sőt, turisztikai vonzerő. Ennek fényében volt igazán meglepő, hogy egy százéves, hagymázas rémálom, a Belső-Erzsébetvárost fellazítani hivatott Madách sugárút-koncepció épp akkor támadt föl – mit támadt: szökkent virágba, mégpedig helyi és fővárosi önkormányzati, valamint műemlék­védelmi hivatali támogatással –, amikor a világ is ráütötte a maga pecsétjét az úgynevezett régi pesti zsidónegyed érték mivoltára. Az egykori kertekhez vezető dűlőutak nyomvonalát követő, girbegurba utcák, a rejtekutat kínáló átjáróházak, a vakolathímes homlokzatok mö­gött mélyen a telkekbe harapó műhely- és cselédszárnyak – egyszóval mindaz, ami miatt ez a városrész lényegében a listára méltónak találtatott, került hirtelen veszélybe. A százéves lakóházak dohos és egészségtelen tömegszállássá, a régi városszövet a benapozást gátló zsú­foltsággá változott a politikusi közbeszédben, az pedig, aki ezt hallván a világörökségi bizo­nyítványt lobogtatta, fejlődést gátló fantaszta lett. Mindez persze valahol természetes is. Budapest igazgatásának általunk is ezerszer elátko­zott rendjéből, a szinte önálló városokként cselekedni felhatalmazott önkormányzatok párhu­zamos működéséből eleve az következik, hogy minden kerületi vezetésnek létérdeke­ ne lásson tovább az orránál, és pláne ne lásson el a szomszéd városrészig. Általános érdek, egyetemes érték tehát nincs, van viszont a négyéves ciklusokra szeletelt közélet. Ami négy év alatt nem intéződik el, az­tán sose fog. Várost fejleszteni, szomszéd­várakkal egyeztetni, évtizedes távlatban gondolkodni ilyen körülmények között teljes képte­lenség. Csak cselekedni van idő: lecsupaszítani a telkeket, engedélyezni a helyükre húzan­dó – egész néhai háztömbök helyén terpeszkedő, igaz, roppant egészséges – monstrumok épí­tését, és kasszírozni a bátor fejlesztőnek járó szavazatokat. És akkor a magán- és pártzsebek esetleges megtöméséről még egy szót sem ejtettünk. Ekkora fejetlenség közepette nehéz logikusabb ötlettel előállni, mint hogy jöjjön végre va­laki – a parkőr vagy a pedellus legalább –, és csináljon rendet. Legyen például egy törvény, amely minden szereplőre érvényes, amelyből világosan kiderül, mely ingatlanok sorolódnak a világörökség körébe, s hogy ezekkel mit lehet tenni és mit nem. A kötelezettség mellé pedig rendeljen az állam két fontos kelléket, amelyek segítik a végrehajtást, felelősöket, akiknek ez a dolguk, és pénzt, amelyből cselekedhetnek. Nem véletlen, hogy hosszú évekkel ezelőtt megszületett az elhatározás: az országgyűlés­nek meg kell alkotnia a világörökségi törvényt. Olyannyira komoly volt az elszánás, hogy bő egy éve még a zsidónegyed pusztítását összehúzott szemöldökkel figyelő UNESCO-nak is megígértük, a jogszabályt immár haladéktalanul tető alá hozzuk. Az esküdözést végül tett követte, s az elmúlt év végére végre a tervezetet is megszövegezték. Benne van minden, ami szükséges: a kezelési terv elkészítésének kötelezettsége, a világörökségi ügynökségek felállí­tásának ígérete, és ami a legfontosabb, az is, hogy minderre az állam az éves költségvetésben megfelelő összeget különít el. És akkor most tegyük a szívünkre a kezünket – aki meglepődött azon, hogy ebből a jogsza­bályból ebben a törvényhozási ciklusban már nem lesz semmi, az feltétlenül jelentkezzen a szabadon maradt kezével. A színielőadás megvolt, a nemzetközi szervezetnek tett ígéret tel­jesült, állítólag még a költségvetés valamely rubrikájában is ott lapul pár százmillió forint, amelyből a helyszínek támogatásra pályázhatnak, már ha hatályosul a jogszabály. Már ha. Mert hogy a jelenlegi országgyűlés utolsó ülésén ezzel a kérdéssel nem foglalko­zott, a következőnek meg – akár fogadást is köthetünk erre – kisebb dolga is nagyobb lesz an­nál, mint hogy a kínkeservesen megszült törvényszöveggel bajlódjék. Aztán pedig lehet kez­deni elölről az egészet. Nem akarnánk huhogni, de félő, a belátható jövőben továbbra sem védi majd semmi a világörökséget itt, mifelénk. És innen már nincsen nagyon messze, hogy az UNESCO listá­járól egyszer csak lekerüljön fővárosunk, BUDAPEST

Next