Budapest, 2011. (34. évfolyam)
7. szám július - Aradi Péter: Souvenirs de Budapest
2011 július szemben. Úgy gondoljuk, hogy ez utóbbi típusú termékek bőven kapnak helyet és megjelenést más kirakatokban, szükségtelen, hogy mi is ezzel foglalkozzunk, nem beszélve arról a faktorról, hogy milyen képet közvetítenek eme kevésbé minőségi, elsősorban távol-keleti áruk a hazánkba látogató turisták felé.” Ezzel bizony csak egyetérteni lehet. A szuvenírek ugyanis elsődleges funkciójuk mellett egyúttal az országimázs alakítói és hordozói. Ezért nagyon nem mindegy, milyen képet sugároznak rólunk. A budapesti emléktárgyak népi vagy (ál) népies motívumokkal való „megbolondításával” hamis képet közvetítünk magunkról. Egyrészt a népművészet nem a fővároshoz kapcsolódik, másrészt már a falvakban sem a mindennapi élet része, ott is leginkább turistacsalogatónak használják. A matyó virágminták korszerűbb megjelenítésével és kontextusba helyezésével azonban többen is próbálkoznak, nem is eredménytelenül. No Puszta, No Gulasch... Rajnai Gábor, aki több szuvenírboltot bérel a városban, úgy véli, óvatosan kell újítani, és valamilyen szinten kommersznek kell maradni, mert a vásárlók többsége nem az elvontat keresi. Ha például egy bögrén a Parlament csak stilizált formában jelenne meg, biztos, hogy sokkal kevesebb fogyna belőle, mint abból, amelyiken az épület valósághűbb ábrázolása látható. Húszéves tapasztalattal a háta mögött azt mondja, nagyon sok múlik a tálaláson: egy szép üzletben, gondosan elrendezett holmik vonzóbbak a vevők számára, ilyen környezetben még a gagyi is némileg felértékelődik. Tudja, mit beszél, hiszen 1991-ben kezdett eladóként dolgozni az Operaház boltjában, és 2003-tól önállósította magát: az Opera shop mellett van üzlete a repülőtér 1-es terminálján, a Bazilika közelében, a Zrínyi utcában, valamint tavaly december óta a Váci utca 18. alatti, műemléki védettségű épületben, ahol zenei emléktárgyakat is árulnak. Szinte hetente keresi meg egyegy új gyártó, de kétszer is meggondolja, miket enged be a boltjaiba. Támogatja a minőséget, ugyanakkor meggyőződéssel állítja, hogy minden igényt ki kell elégíteni, különben nem lehet megélni. A szép fotókat, grafikákat is nehezebb eladni, ha nincs feltüntetve rajtuk Budapest neve. Victora Zsolt, a Boulevard & Brezsnyev Galéria vezetője másképp vélekedik. „Én sokat jártam és éltem is Franciaországban, sok időt töltöttem külföldön már gyerekkoromban is, és úgy látom, nem az a fontos, hogy egy Budapest vagy egy Párizs feliratú kiskanalat vigyen haza az ember, hanem hogy olyat vásároljon, ami megérinti, és esetleg valamilyen ottani élményéhez kapcsolódik.” 2009-ben kitalálták a No Puszta, No Goulasch... projektet, amelynek keretében pályázatot hirdettek magyar művészeknek, hogy készítsenek maximum 70x100 cm méretű, egyedi alkotásokat, nem túl magas árfekvésben, legfeljebb 100-200 eurós áron, elsősorban az ide látogató külföldiek számára. Ezeket másfél hónapig (július 30-tól szeptember 15-ig) árusították a Király utcai Boulevard & Brezsnyev Galériában. Az akció olyan sikerrel zárult, hogy tavaly megismételték. A szuvenírboltokból és -standokról unalomig ismert képeslapok és a minden idegenforgalmi kiadványban szereplő tucatfotók mellett örvendetesen gyarapodik a sajátos látásmódú, nemegyszer művészi igényű budapesti fényképek választéka, és a kereskedők kezdik felismerni a régi fotók és képeslapok varázsát is. Különös érzékenység és eredeti megközelítés jellemzi a csaknem két évtizede Budapesten élő francia fotós, Bruno Bourel 1989-90-91-ben készült fekete-fehér képeit, amelyek azóta is kedveltek- BUDAPEST