Budapest, 2013. (36. évfolyam)
11. szám november - Simplicissimus
Mottó 2 „Az emberi együttélést illetően a római jog hármas alapelvét vallom: boneste vivere, neminem leadere, suum cuiqus tribuere vagyis becsületesen élni, senkinek sem ártani, megadni mindenkinek azt, ami megilleti.” DEL MEDICO IMRE A REMÉNY INTERNETES PORTÁLON Mottó 3 „Budapestért” díjat kapott a minap a jó ideje két mankóval járó, nyolcvanon túli, de töretlen munkabírású jogász, aki továbbra is napról napra küldi hozzászólásait a magyar lapoknak. Ő a legendás „sajtólevelező”, aki évtizedek óta mindig hozzászól, ha hibát lát, vagy ha úgy érzi, meg tud világítani valamilyen összefüggést. Soha nem sért meg senkit – ő a tudás, a kollektív történelmi emlékezet őre. Számítógépet nem használ. Legutóbb a Figyelő című lapban szólt hozzá a „Kétségben az erő” című cikkhez, amelyben egy minap megjelent nagy hatású ateista kiáltványt ismertettek. „Sajnálattal állapítom meg – írja – hogy a nemhívők közül egyesek ugyanúgy rá akarják erőltetni nézetüket az emberiségre, ahogyan azt teszik a kommunisták, s a legtöbb monoteista vallás néhány szervezete.” Majd lentebb: „Az Isten – személynév – tehát nagy kezdőbetűvel írom – mibenlétét szerintem legjobban és legrövidebben a nagy francia tudós, Laplace határozta meg, midőn Napóleonnal ismertette a világ keletkezésére vonatkozó elméletét. Amikor előadását befejezte, a császár megkérdezte: »És hol marad Isten?« Mire Laplace: »Felség, Isten egy hipotézis.«” (Figyelő, 2006. január 10-16, 3. o.) (VADEMECUM HÍRLEVÉL, 236. SZÁM) Koppenhága, Budapest London Simplicissimus fiatalabb korában rengeteget utazott, főleg európai és észak-amerikai városokat keresett fel. Ma már csak akkor hagyja el az országot, ha feltétlenül szükséges. Most úgy adódott, hogy egy hét elejét Koppenhágában töltötte, aztán csütörtökön átzsilipelt, péntek reggel máris repült Londonba. És persze egyfolytában Budapesthez hasonlítgatott. Koppenhágában már járt egyszer, tizenöt éve, de nem emlékezett rá, hogy milyen tágas, milyen nyugodt minden. A város közepe ugyan fel van túrva metróépítés miatt, de a palánkokon hely-specifikus képzőművészet, turista-információ, rasszizmus-ellenes állami agitáció. És rengeteg biciklista, akik kevés autó között boldogan tekernek. Mintha a várost kiépítették volna a motorizáció igényei szerint, de aztán az emberek tömegesen leszoktak volna az autókról. A bicikliknek külön kanyarodó sáv, külön lámparendszer. És tessék elképzelni, a gépeket nem láncolják oda semmihez. A szállodában biciklit béreltem, csak annyit mondtak: keresse meg a 14-est a kaputól balra, az lesz a magáé... Maga a város a réginek és az újnak nyugodt, természetes keveréke. Még mindig nagy szenzáció a Fekete Gyémánt, a Királyi Könyvtár 1999-ben felavatott hatalmas toldaléka. Odabent a raktárak és olvasótermek mellett nem csak luxusétterem, fotó- és karikatúra-múzeum van, hanem koncertterem is. Saját szimfonikus zenekarral! És kedvesen rámosolyognak az emberre, hogy örülünk, hogy eljött megnézni minket. Menjen csak be. Nem, nem kell napijegy vagy belépőjegy. Nem, a hátizsákot se kell letenni... Londonban jónéhányszor voltam, de sohase éreztem még ennyire az állandóan jelen lévő őrült energiát. Mintha még több, még többet akaró, még élénkebben gesztikuláló ember töltené meg a várost. Az Óriáskerék, az Uborka és a Szilánk nevű felhőkarcolók teljesen átformálták a horizontot. De a véletlenszerű élmények nagy száma is feltűnő. Egy különleges játszótér, egy utcai performansz, a pályaudvarokon elhelyezett pianínók (mindegyiken pötyögött valaki!), az elképesztően eleven kulturális kínálat, az etikai sokszínűség, a metrón vastag regényeket olvasó fiatalság mind azt érezteti: a világ fővárosában járunk. Hogy milyen volt utána Budapest? Kellemes és jó. Érzésben félúton Koppenhága és London között. Éppen jó méretű. Koppenhágából elhoznám a mosolyt és a nyugalmat, a kevés autót, Londonból a dugódíjat, a fantasztikusan informatív és tetszetős utcai térképes eligazító táblákat. Del Medico Imre Simplicissimus Hőse díjas Most ötödször osztjuk ki a díjat. Olyan személy kaphatja, aki nem hivatásszerűen dolgozik a városért. Nem alkalmazottja a városnak, nem politikus, azaz semmilyen értelemben nem kap (vagy kapott) fizetést azért a munkáért, amiért kitüntetjük. Ezen kívül három dolognak kell hogy megfeleljen a személy vagy maximum két személyből álló „kollektíva.” 1.) Nem kaphat díjat az adományozó Nagy Budapest Törzsasztal semelyik beltagja sem, lett légyen bármilyen érdemes is arra. 2.) Bár tiszteljük a nagy ellenkezőket, akik szívósan megakadályoznak bizonyos dolgokat, ez a díj az „igen-mondóknak” jár, akik fenntartható módon létrehoznak valamit. 3.) Végezetül ezt a civil díjat Simplicissimus olyan személyeknek szánja, akik az őket érdemessé tevő munkába nem pusztulnak bele, hanem ellenkezőleg, megtalálják benne a számításukat, sőt polgári jólétre jutnak, ha nem is feltétlenül gazdagodnak meg. Simplicissimus a díjazott személyét nem maga választja ki, hanem a Törzsasztal kaszívnőjével egyetértésben dönt. Az eddigi díjazottak, mint jól tetszenek emlékezni, T. Nagy Tamás, gourmet- és életöröm-kereskedő, kávéházas (2009), Tamási Miklós és Szepessy Ákos, a fortepan.hu alapítói (2010), Faragó István és László Zsuzsa, az Anno könyvsorozat fáradhatatlan létrehozói (2011), valamint Wirtz Ágnes és Albrecht, a Villa Bagatelle kávéház, sütöde és polgári találkozóhely tulajdonosai (2012). Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot, Del Medico Imre nem egészen illik bele ebbe a sorba. Hiszen ha nem is beltagja, de kültagja a Nagy Budapest Törzsasztalnak. Egészségi állapota sajnos nem engedte meg, hogy eljárjon az ülésekre. Veretes konzervativizmusa nem engedte, hogy idős korában belefogjon a számítógép használatába – így a levelezőlistán sem tartja a kapcsolatot velünk. Az rendben van, hogy nem hivatásos alkalmazottja Budapestnek. De hogy megtalálta volna számítását szorgos tevékenysége közepette? Hát ezt semmiképpen se lehet mondani. Nézzük, mit is mond a díjjal járó oklevél: „... mert átörökítette olasz bevándorló ősei és a Reformkorig visszanyúló later Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERŰ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLELÉS TUDOMÁNYÁBA *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás 12