Budapest, 2013. (36. évfolyam)

11. szám november - Simplicissimus

Mottó 2 „Az emberi együttélést illetően a római jog hármas alapelvét vallom: boneste vivere, neminem leadere, suum cuiqus tribuere vagyis becsületesen élni, senkinek sem árta­ni, megadni mindenkinek azt, ami megilleti.” DEL MEDICO IMRE A REMÉNY INTERNETES PORTÁLON Mottó 3 „Budapestért” díjat kapott a minap a jó ide­je két mankóval járó, nyolcvanon túli, de tö­retlen munkabírású jogász, aki továbbra is napról napra küldi hozzászólásait a magyar lapoknak. Ő a legendás „sajtólevelező”, aki évtizedek óta mindig hozzászól, ha hibát lát, vagy ha úgy érzi, meg tud világítani valami­lyen összefüggést. Soha nem sért meg senkit – ő a tudás, a kollektív történelmi emlékezet őre. Számítógépet nem használ. Legutóbb a Figyelő című lapban szólt hozzá a „Kétség­ben az erő” című cikkhez, amelyben egy mi­nap megjelent nagy hatású ateista kiáltványt ismertettek. „Sajnálattal állapítom meg – írja – hogy a nemhívők közül egyesek ugyanúgy rá akarják erőltetni nézetüket az emberiség­re, ahogyan azt teszik a kommunisták, s a legtöbb monoteista vallás néhány szerveze­te.” Majd lentebb: „Az Isten – személynév – tehát nagy kezdőbetűvel írom – mibenlétét szerintem legjobban és legrövidebben a nagy francia tudós, Laplace határozta meg, midőn Napóleonnal ismertette a világ keletkezésére vonatkozó elméletét. Amikor előadását befe­jezte, a császár megkérdezte: »És hol marad Isten?« Mire Laplace: »Felség, Isten egy hipo­tézis.«” (Figyelő, 2006. január 10-16, 3. o.) (VADEMECUM HÍRLEVÉL, 236. SZÁM) Koppenhága, Budapest London Simplicissimus fiatalabb korában rengete­get utazott, főleg európai és észak-amerikai városokat keresett fel. Ma már csak akkor hagyja el az országot, ha feltétlenül szüksé­ges. Most úgy adódott, hogy egy hét elejét Koppenhágában töltötte, aztán csütörtökön átzsilipelt, péntek reggel máris repült Lon­donba. És persze egyfolytában Budapesthez hasonlítgatott. Koppenhágában már járt egyszer, tizenöt éve, de nem emlékezett rá, hogy milyen tá­gas, milyen nyugodt minden. A város kö­zepe ugyan fel van túrva metróépítés miatt, de a palánkokon hely-specifikus képzőmű­vészet, turista-információ, rasszizmus-elle­nes állami agitáció. És rengeteg biciklista, akik kevés autó között boldogan tekernek. Mintha a várost kiépítették volna a motori­záció igényei szerint, de aztán az emberek tömegesen leszoktak volna az autókról. A bicikliknek külön kanyarodó sáv, külön lám­parendszer. És tessék elképzelni, a gépeket nem láncolják oda semmihez. A szállodában biciklit béreltem, csak annyit mondtak: ke­resse meg a 14-est a kaputól balra, az lesz a magáé... Maga a város a réginek és az újnak nyugodt, természetes keveréke. Még mindig nagy szenzáció a Fekete Gyémánt, a Királyi Könyvtár 1999-ben felavatott hatalmas tol­daléka. Odabent a raktárak és olvasótermek mellett nem csak luxusétterem, fotó- és kari­katúra-múzeum van, hanem koncertterem is. Saját szimfonikus zenekarral! És kedvesen rámosolyognak az emberre, hogy örülünk, hogy eljött megnézni minket. Menjen csak be. Nem, nem kell napijegy vagy belépőjegy. Nem, a hátizsákot se kell letenni... Londonban jónéhányszor voltam, de soha­se éreztem még ennyire az állandóan jelen lévő őrült energiát. Mintha még több, még többet akaró, még élénkebben gesztikuláló ember töltené meg a várost. Az Óriáskerék, az Uborka és a Szilánk nevű felhőkarcolók teljesen átformálták a horizontot. De a vé­letlenszerű élmények nagy száma is feltűnő. Egy különleges játszótér, egy utcai perfor­mansz, a pályaudvarokon elhelyezett pia­nínók (mindegyiken pötyögött valaki!), az elképesztően eleven kulturális kínálat, az etikai sokszínűség, a metrón vastag regé­nyeket olvasó fiatalság mind azt érezteti: a világ fővárosában járunk. Hogy milyen volt utána Budapest? Kelle­mes és jó. Érzésben félúton Koppenhága és London között. Éppen jó méretű. Koppen­hágából elhoznám a mosolyt és a nyugal­mat, a kevés autót, Londonból a dugódíjat, a fantasztikusan informatív és tetszetős ut­cai térképes eligazító táblákat. Del Medico Imre Simplicissimus Hőse díjas Most ötödször osztjuk ki a díjat. Olyan személy kaphatja, aki nem hivatásszerűen dolgozik a városért. Nem alkalmazottja a városnak, nem politikus, azaz semmilyen értelemben nem kap (vagy kapott) fize­tést azért a munkáért, amiért kitüntetjük. Ezen kívül három dolognak kell hogy megfeleljen a személy vagy maximum két személyből álló „kollektíva.” 1.) Nem kaphat díjat az adományozó Nagy Budapest Törzsasztal semelyik bel­tagja sem, lett légyen bármilyen ér­demes is arra. 2.) Bár tiszteljük a nagy ellenkezőket, akik szívósan megakadályoznak bizonyos dolgokat, ez a díj az „igen-mondók­nak” jár, akik fenntartható módon lét­rehoznak valamit. 3.) Végezetül ezt a civil díjat Simplicissi­mus olyan személyeknek szánja, akik az őket érdemessé tevő munkába nem pusztulnak bele, hanem ellenkezőleg, megtalálják benne a számításukat, sőt polgári jólétre jutnak, ha nem is feltét­lenül gazdagodnak meg. Simplicissimus a díjazott személyét nem maga választja ki, hanem a Törzsasztal kaszívnőjével egyetértésben dönt. Az eddigi díjazottak, mint jól tetszenek emlékezni, T. Nagy Tamás, gourmet- és életöröm-kereskedő, kávéházas (2009), Tamási Miklós és Szepessy Ákos, a forte­pan.hu alapítói (2010), Faragó István és László Zsuzsa, az Anno könyvsorozat fá­radhatatlan létrehozói (2011), valamint Wirtz Ágnes és Albrecht, a Villa Bagatelle kávéház, sütöde és polgári találkozóhely tulajdonosai (2012). Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot, Del Medico Imre nem egészen illik bele ebbe a sorba. Hiszen ha nem is beltagja, de kültagja a Nagy Budapest Törzsasz­talnak. Egészségi állapota sajnos nem engedte meg, hogy eljárjon az ülésekre. Veretes konzervativizmusa nem engedte, hogy idős korában belefogjon a számító­gép használatába – így a levelezőlistán sem tartja a kapcsolatot velünk. Az rend­ben van, hogy nem hivatásos alkalma­zottja Budapestnek. De hogy megtalálta volna számítását szorgos tevékenysége közepette? Hát ezt semmiképpen se le­het mondani. Nézzük, mit is mond a díjjal járó oklevél: „... mert átörökítette olasz bevándorló ősei és a Reformkorig visszanyúló later­ Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERŰ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLELÉS TUDOMÁNYÁBA *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás 12

Next