Budapest, 2013. (36. évfolyam)

11. szám november - Kirschner Péter: Ablak a világra

2013 november­ ­e legnagyobb csodálkozásomra a kö­vetkező számban leközölte a levelemet, megköszönve a kiigazítást. Megjegyzem, a Pálffy-féle Magyarországot máig a leg­jobb politikai hetilapnak tartom, ma is hiányzik. Számomra a legnagyobb új­donsága az volt, hogy két teljes oldalon közölte az olvasók leveleit, véleményét, akár olyanokat is, amelyek vitát váltot­tak ki. Így lettem szinte állandó mun­katársa a lapnak, mert mindig találtam valamit, amihez volt hozzátennivalóm. Ez nagy áttörést jelentett, mert bizony a sajtó általában nem szereti a kritikus ol­vasói leveleket. – Mindenre felkapod a vizet? Vagy van­nak kedvenc témáid? Azzal kezded a napot, hogy átnézed az újságokat, és keresed, amit szóvá tehetsz? – Reggel csak átlapozom a kedvenc új­ságjaimat, és este figyelmesen el is ol­vasom őket. Ha olyasmit találok, amit érdemes szóvá tennem, azonnal az író­géphez ülök. Az emberi butaság igencsak bosszant. Amúgy főleg a történelmi té­mák érdekelnek. Éppen a napokban írt egy történész Bulgária második világ­háborús szerepéről, ami tele volt téve­déssel. Bulgária éppen úgy hadat üzent az Egyesült Államoknak és részt vett a harcokban a németek oldalán, mint – saj­nos – Magyarország. Két különbség volt: nem üzentek hadat az oroszoknak, mert máig hálásak II. Sándor cárnak, aki fel­szabadította őket a törökök alól. És nem engedték deportálni, elpusztítani zsidó honfitársaikat. Megírtam. Meg is jelent. Figyelem a rádiót is meg a televíziók híradóit, de azoknál lehetetlen bármi­lyen észrevételt tenni. Soha nem lehet megtalálni a telefonszámaikat, az illeté­kes szerkesztőket. Nem is szokás, hogy bármelyik televízió akár a legnagyobb baromságait is helyreigazítsa. Az újsá­gok többségében még maradt valami a szakmai tisztességből. – Példás rendet látok a polcaidon. Szí­nes dossziékba rendezve tartod a le­velezésedet. Összeszámoltad, hogy hányat írtál? – Feleségem talán tíz éve készített egy leltárt. Akkor tízezer körül jártam. Azóta is növekszik a szám. Tíz éve nagyjából harminc dossziényit átadtam a Fővárosi Levéltárnak, és a többit is rájuk kívánom hagyni. Bár nem hiszem, hogy valame­lyik kutató is kíváncsi lenne az én mor­golódásaimra. Kortörténetnek azért talán érdekes lehet, mert megmutatja, hogy mi foglalkoztatta az embereket. Manapság talán kevesebbet írok, többet telefonálok azokba a műsorokba, ahol nyitottak a vé­leményemre, a kritika észrevételeimre. – Nagyon jó ügyfele voltál a postának. Kaptál tőlük valami kedvezményt, esetleg bélyegcsomagot? – A Magyar Postának volt egy belső újságja, abban közöltek velem egy in­terjút. Köszönetnek ez is elég. Azóta a fax sokat segít a gyorsaságban és taka­rékosságban, mert ma már nem tudnék ennyit bélyegekre költeni. – A kortörténet akkor lenne teljes, ha ismernénk a leveleidre kapott válaszo­kat, a reakciókat, a megjelent helyre­igazításokat. Főként pedig a hibákat kijavító intézkedéseket. Nincs néha olyan érzésed, hogy „a kutya ugat, a karaván halad”? – Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy figyelnek a megjegyzéseimre. Talán, mert nem indulatból írok, és kritikámat mindig tényekkel támasztom alá. Erre, szerénytelenség nélkül állítom, mások is felfigyeltek, mert megszaporodott a kri­tikus leveleket írók száma. Az emberek rájöttek, hogy érdemes kinyitni a száju­kat. Az más kérdés, hogy mennyire van hatásuk. Régóta mondom, hogy hoznék olyan rendeletet, amelyik minden szervet, hatóságot, hivatalt arra kötelezne, hogy megadott határidőn belül, érdemben re­agáljon minden észrevételre, levélre, le­hetőleg a nyilvánosság előtt. – Ez talán nem is jogszabály, hanem kultúra kérdése. Minden hivatal jobb színben tűnne fel, ha látnák, hogy nem ereszti el a kritikát a füle mellett. Te azért kapsz leveleket, válaszokat? Del Medico Imre mégiscsak az olvasói le­velezők doyenje! – Néha igen. Érdekes, hogy a hivatalok, új­ságok helyett inkább az olvasók igazolják vissza levélben, telefonon, hogy egyetér­tenek velem. Az nagyon elszomorít, hogy az utóbbi időben érkeznek névtelen gya­lázkodó levelek, durva hangú telefonok is. – Leveleidnek, kritikus megjegyzéseid­nek van egy sajátos stílusa, ami meg­ragadja az olvasó figyelmét. Soha nem akartál író lenni? – Egyszer egy televíziós műsorban engem a riporter elfuserált írónak titulált. Nem bántott meg vele, hiszen amit én gyako­rolok, azt valóban nem nevezném iroda­lomnak. Ez egy gyors reagálású levelezés, ami persze nem megy műveltség, tudás és stílus nélkül. De az irodalmat én inkább olvasni szeretem. – Ablakodból színes fákat látsz. A kül­világot leginkább az iskolaudvarral behallatszó zsivaj jelenti. Tíz éve nem mozdulsz ki innen, mégis úgy ismered a várost, mintha minden nap benne él­nél a nyüzsgésében. Mindenre figyelsz, amit érdemes a múltjából megőrizni, megvédeni. – Budapest a szerelmem. Számomra ter­mészetes, hogy odafigyelek rá. Gyermek­korom óta imádom a villamost. Ahová csak el lehet jutni vele, azokat a részeit többször bejártam, figyeltem a változá­sokat. Általában vonz, ami sínen jár, de busszal, gyalog közlekedve mostanra az egész várost felderítettem már. Ha utaz­tam, soha nem olvastam közben. Néz­tem az utcákat, a házakat és az arcokat. Figyelem az embereket is. Hogyan élnek, miként viselkednek. Amikor megtudtam, hogy elkészült valamilyen létesítmény, új intézmény vagy lakótelep épült valahol, oda rendre elmentem. Így fedeztem fel például Csepelen egy emlékművet azon a helyen, ahol 1919-ben Szamuely leszállt repülővel. Nem tudom megvan-e még. So­kan vannak, akik saját kerületükön kívül nem járnak sehova. Csak azt az utat is­merik, amelyik az iskolába vagy a mun­kahelyükre visz. Pedig Budapest külső kerületeit, a korábbi önálló városokat: Nagytétényt, Budatétényt, Pestszentim­rét érdemes felfedezni. Erre próbáltam a fiaima­t is rászorítani. Végigutaztam ve­lük villamoson Budapestet, hogy ismerjék meg városukat. Egyiküket meg is ragadta annyira, hogy a közlekedési szakmát vá­lasztotta. Az utazást ajánlom mindenki­nek, aki meg szeretné ismerni Budapes­tet, hiszen nem csak a lakása az otthona, hanem az egész város.­­ 15 BUDAPEST

Next