Budapest, 2013. (36. évfolyam)
11. szám november - Kirschner Péter: Ablak a világra
2013 november e legnagyobb csodálkozásomra a következő számban leközölte a levelemet, megköszönve a kiigazítást. Megjegyzem, a Pálffy-féle Magyarországot máig a legjobb politikai hetilapnak tartom, ma is hiányzik. Számomra a legnagyobb újdonsága az volt, hogy két teljes oldalon közölte az olvasók leveleit, véleményét, akár olyanokat is, amelyek vitát váltottak ki. Így lettem szinte állandó munkatársa a lapnak, mert mindig találtam valamit, amihez volt hozzátennivalóm. Ez nagy áttörést jelentett, mert bizony a sajtó általában nem szereti a kritikus olvasói leveleket. – Mindenre felkapod a vizet? Vagy vannak kedvenc témáid? Azzal kezded a napot, hogy átnézed az újságokat, és keresed, amit szóvá tehetsz? – Reggel csak átlapozom a kedvenc újságjaimat, és este figyelmesen el is olvasom őket. Ha olyasmit találok, amit érdemes szóvá tennem, azonnal az írógéphez ülök. Az emberi butaság igencsak bosszant. Amúgy főleg a történelmi témák érdekelnek. Éppen a napokban írt egy történész Bulgária második világháborús szerepéről, ami tele volt tévedéssel. Bulgária éppen úgy hadat üzent az Egyesült Államoknak és részt vett a harcokban a németek oldalán, mint – sajnos – Magyarország. Két különbség volt: nem üzentek hadat az oroszoknak, mert máig hálásak II. Sándor cárnak, aki felszabadította őket a törökök alól. És nem engedték deportálni, elpusztítani zsidó honfitársaikat. Megírtam. Meg is jelent. Figyelem a rádiót is meg a televíziók híradóit, de azoknál lehetetlen bármilyen észrevételt tenni. Soha nem lehet megtalálni a telefonszámaikat, az illetékes szerkesztőket. Nem is szokás, hogy bármelyik televízió akár a legnagyobb baromságait is helyreigazítsa. Az újságok többségében még maradt valami a szakmai tisztességből. – Példás rendet látok a polcaidon. Színes dossziékba rendezve tartod a levelezésedet. Összeszámoltad, hogy hányat írtál? – Feleségem talán tíz éve készített egy leltárt. Akkor tízezer körül jártam. Azóta is növekszik a szám. Tíz éve nagyjából harminc dossziényit átadtam a Fővárosi Levéltárnak, és a többit is rájuk kívánom hagyni. Bár nem hiszem, hogy valamelyik kutató is kíváncsi lenne az én morgolódásaimra. Kortörténetnek azért talán érdekes lehet, mert megmutatja, hogy mi foglalkoztatta az embereket. Manapság talán kevesebbet írok, többet telefonálok azokba a műsorokba, ahol nyitottak a véleményemre, a kritika észrevételeimre. – Nagyon jó ügyfele voltál a postának. Kaptál tőlük valami kedvezményt, esetleg bélyegcsomagot? – A Magyar Postának volt egy belső újságja, abban közöltek velem egy interjút. Köszönetnek ez is elég. Azóta a fax sokat segít a gyorsaságban és takarékosságban, mert ma már nem tudnék ennyit bélyegekre költeni. – A kortörténet akkor lenne teljes, ha ismernénk a leveleidre kapott válaszokat, a reakciókat, a megjelent helyreigazításokat. Főként pedig a hibákat kijavító intézkedéseket. Nincs néha olyan érzésed, hogy „a kutya ugat, a karaván halad”? – Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy figyelnek a megjegyzéseimre. Talán, mert nem indulatból írok, és kritikámat mindig tényekkel támasztom alá. Erre, szerénytelenség nélkül állítom, mások is felfigyeltek, mert megszaporodott a kritikus leveleket írók száma. Az emberek rájöttek, hogy érdemes kinyitni a szájukat. Az más kérdés, hogy mennyire van hatásuk. Régóta mondom, hogy hoznék olyan rendeletet, amelyik minden szervet, hatóságot, hivatalt arra kötelezne, hogy megadott határidőn belül, érdemben reagáljon minden észrevételre, levélre, lehetőleg a nyilvánosság előtt. – Ez talán nem is jogszabály, hanem kultúra kérdése. Minden hivatal jobb színben tűnne fel, ha látnák, hogy nem ereszti el a kritikát a füle mellett. Te azért kapsz leveleket, válaszokat? Del Medico Imre mégiscsak az olvasói levelezők doyenje! – Néha igen. Érdekes, hogy a hivatalok, újságok helyett inkább az olvasók igazolják vissza levélben, telefonon, hogy egyetértenek velem. Az nagyon elszomorít, hogy az utóbbi időben érkeznek névtelen gyalázkodó levelek, durva hangú telefonok is. – Leveleidnek, kritikus megjegyzéseidnek van egy sajátos stílusa, ami megragadja az olvasó figyelmét. Soha nem akartál író lenni? – Egyszer egy televíziós műsorban engem a riporter elfuserált írónak titulált. Nem bántott meg vele, hiszen amit én gyakorolok, azt valóban nem nevezném irodalomnak. Ez egy gyors reagálású levelezés, ami persze nem megy műveltség, tudás és stílus nélkül. De az irodalmat én inkább olvasni szeretem. – Ablakodból színes fákat látsz. A külvilágot leginkább az iskolaudvarral behallatszó zsivaj jelenti. Tíz éve nem mozdulsz ki innen, mégis úgy ismered a várost, mintha minden nap benne élnél a nyüzsgésében. Mindenre figyelsz, amit érdemes a múltjából megőrizni, megvédeni. – Budapest a szerelmem. Számomra természetes, hogy odafigyelek rá. Gyermekkorom óta imádom a villamost. Ahová csak el lehet jutni vele, azokat a részeit többször bejártam, figyeltem a változásokat. Általában vonz, ami sínen jár, de busszal, gyalog közlekedve mostanra az egész várost felderítettem már. Ha utaztam, soha nem olvastam közben. Néztem az utcákat, a házakat és az arcokat. Figyelem az embereket is. Hogyan élnek, miként viselkednek. Amikor megtudtam, hogy elkészült valamilyen létesítmény, új intézmény vagy lakótelep épült valahol, oda rendre elmentem. Így fedeztem fel például Csepelen egy emlékművet azon a helyen, ahol 1919-ben Szamuely leszállt repülővel. Nem tudom megvan-e még. Sokan vannak, akik saját kerületükön kívül nem járnak sehova. Csak azt az utat ismerik, amelyik az iskolába vagy a munkahelyükre visz. Pedig Budapest külső kerületeit, a korábbi önálló városokat: Nagytétényt, Budatétényt, Pestszentimrét érdemes felfedezni. Erre próbáltam a fiaimat is rászorítani. Végigutaztam velük villamoson Budapestet, hogy ismerjék meg városukat. Egyiküket meg is ragadta annyira, hogy a közlekedési szakmát választotta. Az utazást ajánlom mindenkinek, aki meg szeretné ismerni Budapestet, hiszen nem csak a lakása az otthona, hanem az egész város. 15 BUDAPEST