Budapest, 2018. (41. évfolyam)
1. szám, január - Buza Péter: Koronák, keresztek
BUDAPEST Koronák, keresztek Buza Péter Negyven esztendeje, 1978. január 5-én a késő esti órákban landolt a különgép Ferihegyen. Sok évtizedes huzavona után hazaérkezett Szent István koronája és a magyar históriában koronázási ékszerekként ismert, fejedelmi kollekció. Az amerikai hadsereg őrizetében eltöltött hosszú-hosszú esztendők után. Azon a régvolt csütörtökön – kivételes szerencsémre – jelen lehettem a Parlament Vadásztermében a szakértői átadás-átvétel hivatalos aktusán. Koronák és keresztek emlékét idézve veszem magamnak most a bátorságot, hogy eltűnődjem közös magántörténelmünk mindig személyes fordulatain, s hogy elmondjak alig valamit Soltész Pistáról, „nemzetes” éveimről. A bejárat közelében állok a Makovecz-ravatalozóban. A halott két fia, lánya, családtagjaik veszik körül a ravatalt. Meg a szomszéd a Trombitás utcából, Ungváry Krisztián. Harkányi Endre, a mindhalálig kitartó barát. Egy-két idős kolléga még, a réges-régi redakciókból. A későbbiekből, a húsz-negyven évvel ezelőttiekből senki. 2017. augusztus 1-én meghalt Soltész István. Főszerkesztőm az 1980-as évek második felében. Jellemző paradoxona a test- s lélek-közeli világnak, hogy éppen az ő igazgatása alatt – s nem ellenére! – lett a rendszerváltás napilapja éppen a Magyar Nemzet. Holott, mint sokat próbált katonáját, „rendet teremteni” vezényelte oda 1982-ben egypártja. Magántörténelme a legkevésbé sem példa nélküli. Ahogy az sem, hogy halálára egyedül maradt. Az urnához támasztott fotón mosolyog. Lehetne mosolya gúnyos, széles, lenéző, lehetne vigyorgásig torz, fagyos. Szelíd, bátor, kegyetlen. Pistáé őszinte. Szívből áradó. Elfogadó. 1987. november 14-én jelent meg a Magyar Nemzetben Pozsgay Imrének, a Hazafias Népfront akkori első emberének kolumnás interjúja, befogadva a Lakitelki Nyilatkozat szövegét. 170 ezer példányban nyomták az idő tájt az újságot. Fél óra alatt fogyott el a standokon. Természetesen a taktikázó Pozsgay utasította a közlésre Soltészt – ha tetszik, a „saját lapját” –, s bár azokban az időkben a főszerkesztő talán már mondhatott volna a parancsra nemet, Soltész engedelmeskedett. Néhányszor megírták már ezt a történetet, s a következményeit. A párt ellentámadása – maga a felháborodott Kádár vezényelte – főleg Pozsgayra zúdult. De Pista se maradt ki a viharból. Két teljes napon át fiziológiás csuklás gépfegyverkattogása akadályozta a beszédben. S nem mosolygott újra, csak a harmadik napon. Az első éjszaka Szent István koronája és kísérő ékszerei, a palást meg a dokumentumok negyven esztendeje, 1978. január 5-én este érkeztek haza az Amerikai Egyesült Államok hadseregének Fort Knox-i bázisáról. Soltész volt a főnököm akkor is, aki, mint a Tájékoztatási Hivatal osztályvezetője, az esemény sajtószervezését vezényelte. Engem – beosztottját – jelölt ki a talán legizgalmasabb jelenetek helyszíni ügyeletesének. Így lehettem ott a szakértői átadás-átvétel ceremóniáján. Bő egy éve dolgoztam már akkor az „állami sajtóigazgatásban”, ahogy némi eufémiával magam is megjelöltem munkahelyemet, amelytől aztán, naivitásom szüzességének elvesztése után nem sokkal, saját kezdeményezésemre, el is köszöntem. Mert igaz, hogy főleg „csak” rossz beszédeket írtam (és ha például Aczél volt a megrendelő, egyetlen mondatom sem maradt meg), igaz, hogy a parlamenti bizottságok sajtónyilvánosságának szervezése volt az első számú, politikailag viszonylag neutrális feladatom (már amilyen nyilvánosságról s egyáltalán, érdemi bizottsági munkáról ez idő tájt szó lehetett), továbbá Soltész közvetlen munkatársaként dolgozhattam az új sajtótörvény paragrafusain (jóval több szabadságot adott az addiginál, de ma már tudom, sokakkal együtt, nem a törvény dönti el a sajtó szabadságát), de szinte semmi sem tetszett abból, amit láttam, átéltem, s lassan megértettem. Így aztán, kihasználva az első adódó lehetőséget, két esztendővel a most megidézendő késő esti esemény után elmenekültem tudományos rovatvezetőnek az Interpress Magazinhoz. Hogy aztán újabb két évre rá a Magyar Nemzetnél kössek ki. Ugyanezt a munkakört ajánlotta akkor Soltész az egyetlen magyar értelmiségi napilapnál (most egy sincs, s ez se volt csupán az). 1978. január 5-én, csütörtökön, 21.45-kor gyülekezett a fogadóbizottság a Ferihegyi repülőtér kormányvárójában. Dekoráció, magyar és amerikai zászlók. A főépület erkélyén „kb. 2–300 fő budapesti dolgozó helyezkedik el”. Az amerikai különgép a főépület előtt állt meg, itt sorakozott fel a katonai díszegység. A gépből hat katona segítette ki a koronát és a koronázási ékszereket tar A háború utáni Magyar Nemzet legszebb korszakának főszerkesztője (1982) 2018 január