Kegyes Tanítórendiek főgimnázuma, Pest, 1858

I. A hangemelés- lejtés- és h­angsuslásról a görög nyelvben. Minden kétségen kívül álló igazság az, hogy bármely nyelv egyedül a szók kellő hangoztatása, azaz az egyes szótagoknak szabatos kiemelése, lejtése és megnyújtása által válik azzá, minek természeti rendelteté­sénél fogva lennie kell, s azért a hangnyomaték- vagy hangsúlynak fontosságára szünet nélkül figyelmeztetni a tanulót lényeges föladata minden nyelvtanítónak. Hogy erre azonnal egy világos példával álljunk elő, ki nem érez lényeges különséget e szó kiejtése között: hallod, és hallod? ha azt állító ezt kérdő mondatban szerepelni hallja? Valamint pedig egyes szóknak úgy egész mondatoknak meg van a maga hangsúlya, melynek egyéb fontos hatásairól a beszédben ha hallgatnánk is, annyi bizonyos, hogy a fárasztó egyhangúság untató modorától a füleket fölmentvén kellemesen hat a kedélyre, és már ezen erejénél fogva is jobban a lélekhez szól, mint ama elfásult monotonia úgy, hogy igen helyesen ide illeszthetők Cicerónak ama szavai, melyeket ad Herem­. 3. 12, 21 olvasunk: Saepe rerum naturae gratia quaedam iure debetur, velut accidit in hac­re. Mégis vannak, kik a hangoztatást a görögben vagy csekélységnek vagy egészen fölöslegesnek tartják, minthogy, ez kihalt nyelv lévén, tanulásánál csak oda kell törekvéseinknek irányozva lenni, hogy e nyelven irt és ránk jutott becses művek tartalmát és szellemét fölfoghassuk, és szellemi gyarapodásunkra használhassuk. De minthogy e nyelvet is, bár mint holtat, eleven szóval kell a tanítónak tanítványaival közölni, tagadhatlan, hogy e közlésmód megkönnyítésére sokat hoz a szók nyomatékos ejtése, és valamint az élő nyelvekben a szó és fogalom szoros kapcsolatban állanak egymással, úgy a görögben a szók jelentményének helyes fölfogását a kellő kiej­tés útján lehet legbiztosabban a lélekhez juttatni. Érthető csak úgy lehet bármely nyelv, ha minden szóban a kellő hangviszony, mely a hangnak illő kiemelése , lejtése és megnyújtása által eszközölhető, szorosan megtartatik.­ Minden szónak, hacsaknem egytagú, meg van a maga hangviszonya, azaz fölemelt és leszállított hangja; amellett megvan a szótagok hosszú és rövid volta, melyet azonnal a szóval együtt kell tanulni, és a megfelelő fogalmat hozzácsatolni. így tanuljuk, mi legyen a latinban: pendere és pendere; legere és legere; lepere és lepore;cupi­do és cupido; így különböznek a magyarban akar, akár és a kar; kerek, kerék és kerek; álom és álom; vezek és vétek; veszek emo, accipio, és veszek, elveszek perec, vezérelve, dirigendo, és vezérelve, idea illius regens, principium; a németben Gebet, imádság, és gebet, adtok ; erbeten, kikönyörögni, és erbeten, öröklenénk. S így minden nyelvben, tehát a görögben is, mind a hangsúlyt, mind a szótagok mértékét vagy időmennyiségét (quantitas) magával a szóval szükség tanulni. Ha a szótagok tökéletesen egyenlően ejtetnének, akkor a beszéd nem lenne egyéb, mint a hangok egymás mellé rendezése. Csak a hosszú és rövid, kiemelt és lejtett szótagok által keletkezik a szónak eleven mozgékonysága , a nyelvnek a lélekhezi szoros viszonya, élete. Hol e viszony hiányzik, például az egyes szótagoknál, ott csak hang, de nem élet, értemény sem kereshető. Mihelyt pedig e viszony helyreállíttatik, azonnal előáll a hangkiemelés vagy leszállítás, rövidítés, vagy megnyújtás, szökkenés (arsis) és csökkenés (thesis), és a beszéd megteszi a maga hatását. 1*

Next