Kegyes Tanítórendiek főgimnázuma, Pest, 1859
A hangemelés-, lejtés- és hang-megnyújtásról a görög nyelvben. (Folytatatás.) De igaz-e hogy az éles ékjel (ngogatíu 6%era, accentus acutus), mint az újgörögök tartják, a régieknél hanghosszításnak jele vala, nevezzük ezt akár hosszúságnak (staxportig, longitudo) akár kiemelés- vagy meglökésnek (xgovaig, ictus), akár szökkenésnek (ágáig, elatio)? E kérdés azon vizsgálódásra vezet bennünket, melynél fogva e szónak jigogtogia (accentus) valódi jelentményét nyomozzuk, hogy ugyan mit tartottak arról a régiek, és megegyezik-e azoknak e szóróji fogalma a miénkkel, vagy nem ? Kellő kalauzul szolgálhat e tárgyban Liskovius Károlynak a görög nyelv kiejtéséről és accentusok jelentményéről Lipcsében 1825-dikben megjelent műve. Mit jelentnek tehát e szók nyogujója ósia, pagna és ítegiontoptévt], vagyis, hogy világosabban beszéljünk, kihatnak-e ezen megnevezések a szótagok hosszú vagy rövid voltára? Ha e megnevezéseket saját nyelvünkre átteszszük, úgy találjuk, hogy ó^vg, ageZa, ogy annyi, mint hegyes, éles, csípős, tehát: TiQogindíu 6%sZa, éles hangot. ßagvg, pdgsZcc, vagy nehéz, súlyos, tehát ng. paocsa, mély vagy tompa hangot és TisQiOTiáin összehúz, tehát hg. ftegiomorféuii, kettőből összehúzott, tehát hajtott vagy hajlított (circumflexus) hangot jelenthet. Mindenik észreveszi, hogy ezen jelzők nyelvünkben hangra nem igen alkalmasak, azaz, hogy ezekkel úgyszólván mit sem mondunk. Csak a hajlított vagy nyújtott hangot vehetjük hosszúnak ;e mellett szól: a) a tapasztalás, minthogy a nyújtott hangjegy a szótagok hosszú voltával soha sem ellenkezik, vagyis amely szótag nyújtott ékjeit visel, az mindig hosszú; b) mivel oly szótag, mely kettőből húzatott össze, ezen összehúzás (piBQia^aad'cu) által már hosszúvá válik, és épen ezen összehúzott ékjel mutatja, hogy az ő ellentéte, tehát az éles ékjel, rövid szótagot jelent. Mert a nyújtott ékjel kettőből t. i. éles- és tompából ( '' ) lett, ha tehát ennek első része az éles csak legenyhébb hanggal illettetnék is, mint ebben xUwv, soha sem történhetnék összevonás, vagy összeolvadás, hanem a két szótag elválnék egymástól, ahelyett hogy összefolyna, vagyis külön esnék, ahelyett hogy egybevágna. De bár miként csavarjuk e szókat arog és pagvg, soha sem lesznek ezek tulajdonképen másra mint zenére vagy énekre alkalmazhatók. Ugyanis az éles hang (dig rovog) nem más, mint a magas vagy könnyű hang, mert minél könnyebb, annál élesebb, s minél élesebb annál magasabb pl. a hegedűnek, fuvolának, pacsirtának, nőnek vagy gyermeknek hangja. A súlyos hang (pagog rovog) ugyanaz, mit mi mély vagyis bassus hangnak mondunk, mely minél súlyosabb annál mélyebb , s minél mélyebb, annál tompábbá mig majdnem észrevehetlenné (de nem röviddé) válik, mint a bőgőnek, orgona-pedálénak vagy valami mély szavú férfiúnak hangja. Ki a hangok élessége vagy magasságáról, valamint ezeknek súlyossága vagy mélységéről akar ítélni, legkönnyebben teheti ezt egy hangversenynél, hol egy hegedűnek hangja sok más hangszeren keresztül hat, és egy nőnek éneke egész férfikar énekéből leginkább kihallatszik E szókat tehát agvg és puovg leghelyesebben értelmezhetni ezen zeneműszók által: discant és bassus. Hogyha már csak az eddig mondottakat gondoljuk is meg, föltűnő lehet, miként lehetett e szótógvg (acutus) éles a szótagok hosszítására magyarázni, holott minden hang, legyen az magas vagy mély, épen úgy