Kegyes Tanítórendiek főgimnázuma, Budapest, 1881
kritika méltatja is ; dicséri bennök a classicai szépséget, erőt, fenséget, még E névvel emelte a kritika Berzsenyit a latinok nagy ódaköltője mellé, sőt fölé ; de ugyanevvel rántotta le az utánzók sorába. Ez bizonyára méltatlan sorsa oly tehetség emlékének, kit irodalomtörténetünk nemcsak jelesnek, hanem költőink között elsőrangúnak ismer. Ódáinál külömbeket — a dicsérő vélemények szerint — sem nálunk sem más népnél nem írtak. Ezeket a a formát is , de annyi emlékeztetőt lel Horácra, hogy kétségeskedni kezd az eredetiségen, megtagadja az egyéniséget. Ezen egymásnak ellene mondani látszó ítéletek összeegyeztetését legkevésbbé segítették elő az olyan kisebb-nagyobb ú. n. aestheticai fejtegetések, minőket egyik-másik szép költeményéről elég nagy számmal írtak. Élettörténetének, egyéni jellemének, költői fejlődésének írásával kevesen foglalkoztak , pedig a kritikának erre nem csekély szüksége van akkor, midőn épen az eredetiség fölött mondja ki ítéletét. Mégis a meglevő adatok nyomán juthatunk bizonyos álláspontra, melyen, ha nem egyeztethetjük is össze ama két véleményt, legalább megláthatjuk, mi bennök túlságos, és méltóan ítélhetjük meg, mennyiben utánzója Berzsenyi Horatiusnak és mennyiben eredeti. A nagy tetszés, melylyel Berzsenyi költeményeinek első kiadását fogadták (1813.), a sok magasztalás, melyekkel ismerősei, tisztelői és bámulói elhalmozák, a szinte váratlan fényes dicsőség annyira meglepte a nagy lyrikust, hogy félni kezdett: „Verseim — Írja Kazinczynak 1813. decz. 25. — mindenütt kedvességet találtak, de félek, hogy igen közönségesek, minthogy igen közönségesen tetszenek.“ S ime a „Mondolat“ (1813), mely Toldy szerint „az avatatlan újítóknak 30 év óta elkövetett minden vétkeit Kazinczy nyakára tolta, ezt és mellette az új iskolának és akkor meteorként feltűnt legragyogóbb tagját, Berzsenyit tűzte ki gúnynyilas tárgyáúl.“ Újítók és ósdiak egyaránt megbámulták eddig szokatlan bájú és erejű, új költői alakokban gazdag nyelvét. Emezek közül némelyek megütköztek merész szófűzésén, azt mégis beismerték, hogy „újításai nem hangzanak oly szokatlanul, mint a Kazinczyéi“. Ezen utóbbiak nevében támadta meg a „Mondolat.“ A támadás meglepte, zokon esett neki; első hevében felelni is akart rá (levele Helmeczyhez) ; de nem kedvetlenítette el. 1816-ban megjelent a „második, megbővített kiadás“, s nyomban , 1817-ben a „Tudományos Gyűjtemény“ VII. kötetében Kölcsey bírálata, ilyet Berzsenyi „keménynek, fanyarnak, igazságtalannak“ talált. „Ez a