A budapesti I. István Gimnázium évkönyve, 1983-1984 (82. tanév)

Bódis Lajos: Petőfi Sándor A puszta, télen című költemény elemzése

Előfordul olyan hasonlat, amely a természeti képet egy másikkal helyet­tesíti­­,.Mint befagyott tenger, olyan a sík határ. Alant röpül a nap, mint a fáradt madár . . A puszta, télen című költemény magyaros verselésű, rímes vers, rímes páros rímek, van közöttük tiszta rím, asszonánc, ragrím. Érdekes formai megoldás, hogy a hat-hat sorból álló versszakok középső verssorai rövi­­debbek, ezzel a költő fokozza a fe­szültséget, élénkebbé teszi a vers han­gulatát. A vers egy lehetséges szerkezeti tagolás szerint három egységre bont­ható: Az első rész a nyár és a tél összehasonlítása. A tél ínséges idő­szak, nem látni a pusztán a nyári táj változatos állatvilágát, nem hallani a jellegzetes hangokat, a kolompot, a pásztorsípot, a madarak énekét, a tücskök ciripelését. Érdekes, hogy a nyári hangulat visszaidézésekor sem használ derűs szavakat a költő, a „méla” kolompszó és a „kesergő” síp jól illik a kietlen táj hangulatához, a borús táj megha­tározza a visszaemlékezés hangulatát is. A második szerkezeti egység arról szól, hogy mi fogadja a költőt a téli pusztán. Ezt a részt szintén egy ter­mészeti kép vezeti be. Az összetett költői kép alapján egy hasonlat, amelyből egy felejthetetlen, kifejtett metafora bontakozik ki: mivel a sá­padt téli nap „. . . rövidlátó Már öregkorától. . .”, ezért ,,. . . le kell ha­jolnia, hogy valamit lásson. . .”, de a félhomály és a kietlen téli tájra jel­lemző egyhangúság miatt „így sem igen sokat lát a pusztaságon­". Az ál­latok a téli szállásukon tartózkodnak, a gazdák kénytelenek pihenni, mert nem dolgozhatnak a mezőn, és a ki­halt tájon az emberek házai is üresek­nek, lakatlanoknak tűnnek. Az utakat járhatatlanná tették az időjárás vi­szontagságai, senkinek nincs kedve kocsmába menni. A legérdekesebb, legemlékezete­sebb a harmadik szerkezeti egység. A bevezető természeti kép azt bizonyít­ja, hogy a téli táj, amely nyugodtnak, bágyadtnak tűnt, nem mozdulatlan, hanem tele van feszültséggel. A nyugtalanságot, a természeti elemek harcát a helyhatározószók teszik szemléletessé (fönn, alant, alatta, szemközt). Az igék nagyon mozgal­masak, eltérnek a vers előző két ré­szében levőktől, de nem hiányzik be­lőlük a megszemélyesítésből fakadó humor sem (uralkodnak, kavarog, nyargal, szikrázik, birkózni jő). A szél, a vihar a költészetben a társadal­mi változások, a forradalmak általá­nossá vált jelképe is. A természetben benne van a változás feszültsége, a nyugalom csupán átmeneti (hasonló­an a késői örökösök, a Nyugat költői­nek néhány verséhez, amelyben a fül­ledt nyári tájkép feszültsége ígéri a forradalmat). Az alkonyatkor csilla­podó szélben, a „halvány ködök” ol­talma alatt pedig feltűnik az üldözöt­tek jelképessé vált képviselője, a sor­sa ellen lázadó szegénylegény, a be­tyár, akit két állat — szintén jelké­pek — kísér. A farkas a leselkedő ve­szedelmet jelenti a betyár számára, de ember és állat sorstársak is lehet­nek, gondoljunk csak Petőfi két test­vér versére, A kutyák dala és A far­kasok dala című költeményekre! A holló szintén hiába keres élelmet, menedéket, olyan üldözöttnek számít az állatok között, mint a betyár a társadalomban. A harmadik szerkezeti egység, és egyben a vers befejező természeti képe a nappal kapcsolatos hasonlatból 52

Next