IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1875

8 * A.­ helybenhagyatott s használatra engedélyeztetett. — A magában véve igen kellemetlen ügyet még kese­rűbbé tette az, hogy némi személyességi gyanúsítás férkőzött hozzá, mely a kortársias szellem épségé­nek nem igen vált előnyére. 1*o. Külön események. A jelen évben nem tekintett ránk kedvező mosolylyal a sors szelleme, ellenkezőleg, valamint az összes hazát, úgy a mi kebleinket is szomorúság és gyász érzete sajtolá. Míg 1873-ki december 2-án a király ő Felsége trónra léptének 25-ik évfordulóját ünnepelhettük tanodánk szerény falai között; 1875. január 13-án pedig e tanoda felállításának 20-ik évnapjának szenteltünk néhány emelkedetten vissza­tekintő pillanatot. 1876-ban íme bánat- és gyásznak adhattunk csupán, bár ünnepiebb, de mégis csak igen komoly és kebelszorongató kifejezést. Először is az 1875. december 10-én váratlanul elhunyt Toldy Ferenc, a magyar irodalom­­történet megalkotójának elvesztése fölött keseregtünk, s a közösen érzett fájdalomnak az ifjúsági ön­képzőkör kebelében hoztunk csöndes áldozatot. De alig múlt el, s még nem is múlhatott, a busongó be­nyomás, midőn a kebelrendítő hír zúgta át az egész hazát, hogy a nemzet legnagyobb fiát és bölcsét, Deák Ferencet 1876. január 28-án, hosszas szenvedés után az Örökkévaló kiszólítá a halandók Sorából. Valamint számos, talán valamennyi hazai intézet, úgy mi is szenteltünk a nagy halott emléké­nek, szerény, egyszerű, de benső érzet­ sugallta gyászünnepélyt március 25-én az iskolai falak között, melyen az ifjúsággal a tanári kar, a hatóság képviselője Békey Imre tanácsnok és tanügyi előadó, s több jeles vendég vettek részt. Az ünnepély leírása, a tartott igazgatói beszéddel együtt külön füzetben jelent meg, melynek két példányát, a nagy vallás- és közoktatási miniszter úr 777. számú kegyes leirata szerént ő császári és apostoli királyi Felsége saját legfelsőbb magánkönyvtára, illetőleg a császárné és királyné ő Felsége részére legkegyelmesebben elfogadni méltóztatott. A mi a fentebbi gyászeseteken kívül még kellemetlenül érintette tanodánkat belső viszonyai­ban, arról itt, a nagy­közönség előtt, szólni nem tartom célszerűnek. Csak az egyet említem meg, hogy noha az ifjúság egészségi állapota aggályokra nem adott okot, egy növendéket mégis elragadott a halál, s az Deutsch Ignác, V. oszt. tanuló volt. A múlt 1875-ki tanév végén „Egy pillantás a jövőbe“ című zárünnepélyi beszédemben érintett sejtelmeimet a jelen év részben már is igazolni látszik; s csak azon óhajjal zárom soraimat, hogy még súlyosabb csapásoktól intézetünket óvja meg az ég! A­mit teljes joggal remélnünk is szabad azon őszinte tisztelettel párosult bizalomnál fogva, melylyel a fővárosi hatóság nagylelkűsége és bölcs intézkedései iránt viseltetünk. Budapesten, 1876-ki junius hó 12-én. Ney Ferenc, igazgató.

Next