V. kerületi magy. kir. állami Berzsenyi főgimnázium, Budapest, 1924
Egyik jeles festőművészünknek, Remsey Györgynek, beszédes képe forog ma közkézen. A kép jobboldalán a nemzetünket ábrázoló, vitézt már-már földre sújtja három orozva támadó rabló, a megszálló népek három megszemélyesítője. De a turulmadár hívására már jön a segítség. A kép baloldalán lovon nyargalva felvonulnak a turul vezetése alatt múltúnk nagy hősei: Atilla, Árpád, Szent István, Szent László, Nagy Lajos, Hunyadi János és Mátyás, a két Zrínyi, Bocskay, a Rákócziak, a honvédek.. . és a zsiványok gyáván megfutamodnak. E kép szemlélete egy másikat idéz fel lelkünkben. Lelki szemünkkkel látunk egy másik, nem harcias, de eszményibb hadsereget, melynek soraiban ott vannak Széchenyi, Kossuth, Deák, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai, Liszt, Munkácsy és a többi magyar szellemóriások. És ez a halottaiból föltámadt hadsereg le fogja győzni nemcsak a rabló népeket, hanem meg fogja győzni egész Európát arról, hogy égbekiáltó igazságtalanságot követtek el rajtunk, melyet jóvá kell tenniök. A nagy magyar szellemeknek ebben az eszményi hadseregében ott van a legelső sorban Jókai. Ki volt nekünk a múltban Jókai és ki ő most számunkra? Jókai Petőfivel együtt az 1848-iki forradalom és az azt követő szabadságharcnak lelke volt. Nélkülük el se képzelhető ez az eposzi kor, mert ők voltak a nagy idők eszméinek képviselői. Petőfi a szabadságharc lantosa, Jókai a szónoka, újságírója és mesemondója volt egy új világnak, melyért harcolni érdemes és meghalni szép. A szabadságharc ügyével együtt elesett Petőfi is, de életben maradt Jókai. Petőfi örökébe egy melankolikus lelkű poéta lépett, aki szelíd, meleg szóval vigasztalta, allegorikus elégiáival biztatta a csüggedő nemzetet. Ez a költő Tompa Mihály volt. De ő is meghalt nemsokára és most egymagára maradt Jókai. És Jókai, mintha száz költő lelke élt volna benne, vállalta az egész nemzet ébrentartását, lelkesítését. Költőink elhallgattak, vagy másról írtak. Arany János közel állott a kétségbeeséshez és a magyarság vezetőit elborította az a sötét fájdalom, mely a legnagyobb költőt, Vörösmartyt, a hangtalan búskomorságba, a legnagyobb magyart, Széchenyi Istvánt, az öngyilkosságba űzte. Csak két nagy magyar nem esett kétségbe. Az egyik közülök külföldre volt kénytelen menekülni a hóhér keze elől, de mégsem csüggedett. Ez Kossuth Lajos volt. Szónokolt, írt, agitált két világrészen, Európában és Amerikában. Az egész világ figyelme a tüneményes ékesszólású szónok felé és általa az elnyomott magyar nemzet felé fordult. Aztán megtelepedett Torinóban és onnan figyelte, vigyázta a magyar sorsot. Puszta jelenléte ott, nem messze az osztrák és magyar határtól, elegendő volt ahhoz, hogy visszatartsa Bécset zsarnoki törekvéseitől. Kossuth pátriárka-kort ért meg ebben a nemzetvédelmi őrállásában, a száműzetés keserű kenyerén élve. A másik nagy magyar, aki azonban itthon maradhatott, Jókai volt. Ő a költő szerepét vállalta, mert költő volt, az Isten által azért küldve, hogy tartsa az erőt, a hitet a nemzetben, melynek még élnie kell. Jókai ekkor írta legszebb regényeit, melyeket pazar bőséggel