Budapesti Hiradó, 1845. január-június (107-206. szám)

1845-03-04 / 141. szám

táshoz­ szükséges teendők foglalák el. A megye — és igen okosan — a történni szokott botrányok kikerülése tekinteté­ből úgy akar intézkedni, hogy botrány ne is követtethessék el. Mondják, hogy lisztújításunk valódi tiszt-tisztogatás leend. Ki hivatalkodni nem tud, mert hivatalkodni nem tanult, annak hivatalát vegye át más. Mások mondják, miszerint sok derék férfia lévén e megyének, sok lelkes értelmes tisztet lehetne választani, ’s úgy is kellene, ’s főleg, ha kivihető volna, hogy ne bornál, hanem vizvilágnál, ’s nemcsak nemesekből, hanem az uj törvény szerint jó, értelmes ’s nemeslelkü nem­telenekből is történjék a tiszttisztogatás, mert hejd restaura­­tiókor néha a tömérdek bor úgy hat szem és lélekre hogy az illető választóknak meg tetszik alázatosan vakulni a vá­­lasztandók borára, úgy, hogy őket, ’s főleg lelki tulajdonu­­kat sem nem láthatják , sem nem ismerhetik. A sötét szemek világos homályánál néha sötét emberkék választatnak hiva­talokra, mert a választók azt éljenezik be a tisztiszékbe, kinek korától eláztak, ’s három évig szenved a szép hivatal, ’s a hivatal mellett más sokan. — Nálunk bizonyos hősök két férfiú ellen szörnyen epéskednek. E férfiak egyikére azért, mert imádkozik; hát már imádkozni sem szabad? szépen vagyunk; a másikra, mert bizony lelkesen tanít, ’s nekik tu­dományra nincs szükségök, hála istennek! Az egyik érttök imádkozik ’s imádkoztat, a másik érettek tanít, de ők sem azt, sem ezt érteni nem akarják, ’s munkájokért derekasan rágalmazzák *3- Kérem e közlésem el ne maradjon, mint az eddigiek, mert nálunk szinte neheztelnek, ha Vasból semmit nem olvashatnak; hanem kérem, mert vannak, kik Z­ re ha­­ragusznak, ’s nem is szeretném, ha megtudnák, ki vagyok, hogy tehát titokban maradjak, kérem a Z.t cseréljük föl, ne­kem mindegy, én lehetek Y. Hírlapi szemle. Pesti Hírlap (429.sz. Örökösödési jog. III.) E czikk­­ben Sz. a demokratás elv szerint a szabad végrendelkezést követeli és sürgeti új alkotmányában, mi az egyéni akarat­nak legmagasabb manifestatiója ’s mellytöl igen üdvös ered­ményeket vár; hogy pedig ezt neki annál inkább elhigyje az olvasó, egy kis kirándulást tesz a demokraták Eldorádójába, Északamerikába ’s tudománya delejtűjének segedelmével át­kelvén a tengeren, onnét hoz vedveket, mellyek szerint a végrendeleti szabad intézkedés egy kissé mégis korlátoltnak mondatik, minthogy az assemblée Constituante szerint a szabadon rendelkezhető atya vagyonának csak egy tize­déről rendelkezhetik szabadon, 9/1ő részét pedig gyerme­keinek hagyhatja. Nálunk a szerzeményekre nézve szabadabb a rendelkezés, hanem ha az Assemblée Constituante törvényeit nem követjük, akkor a tulajdon megszűnik tulajdon lenni. Ezen épületes tant jól jegyezzék meg aristocratáink, mert re­­méljü­k, hogy utóbb is kiviláglandik, hogy a végtelen sza­badsággal kínálkozó democratiák , még­sem olly igen sza­badok , mint némelly amerikaiak elhitetni szeretnék. A kor­látolt korlátlan rendelkezés védelmére és igénylésére fölho­zott erősítvényeken kitetszik, hogy tengerfuliak. Sz. tovább az elsőszülöttség kedvéért a többi testvérek kizártával to­vább a leányág kirekesztésével tett végrendeleteket megszün­tetendőknek véli, ezen már az idő, mint a tapasztalás bizonyítja, némi módosításokat tett, és kétségtelenül még ezentúl is fog lenni. Mi az örökségbeli kitagadásokat illeti, ezek olly ritkák voltak, hogy példakép is alig lehet ilyeket fölidézni, ’s ha történtek, mély­ gyökerű okai lehettek; igaza van azonban szerzőnek, hogy az atyának gyermekeit nem kell a status terhéül hagyni,ha jövöjök felöl biztosíthatja azokat.—Ugyan a számban „Védegylet és ellenes“ czim­ alatt Szokolay István védnökkint hallatja szavát, elmond ollyanokat, mik már elmondattak, és megfeledkezik arról, hogy más az egyé­nek viszonya elszigetelve, más a társaságban, ’s igy álla Ezt épen ne csodálja az olvasó, mert volt épen e hősöknek városunkban egy kedvelt szónokuk, annyira kedvelt, hogy majd imád­ták, mig hozzájok alkalmazkodék ; képmását szobáikban legnagyobb tiszteletben tartották ; hja de jött idő, a szónoknak igazzá kelle változnia, nem tömjéntek­ nekik, ’s mi történt? megutálták, megvetették őt, képéből fidibust remekeltek, sőt képét megégették szörnyű káromlások között. — Y. dolog a nemzetekkel is, az elszigetelt egyén véghez vihet tetteket, mellyek ellenzékre nem találandnak, a társaság­ban ellenben ugyanazon tettek érzékenyen fognak visszato­­roltatni, ’s hogy ez ne történjék, kölcsönös egyetértés se­gíthet egyedül; annyi bizonyos, sem a politikában, sem a nemzeti gazdálkodásban a rögtönzések nem szültek ’s nem szülnek jót. %*' KÜLFÖLDI IRODALOM. L’Histoire de dix ans 1830—184­0. Par M. Louis Blanc. Ez egyike azon könyveknek, mellyek a történeti iroda­lom kedvelőinél legnagyobb érdeket gerjesztettek. Mutatja ezt az is, hogy rövid idő alatt három kiadást ért,minek részint a tárgy érdekessége, részint a szerző nagy talentoma okai. Mert ezen tiz év Európa minden nemzetére fontos volt. A párisi háromnapi forradalom zajára egész Europa megren­dült ’s a népek mozgalmai vulkánszerűekké fajultak. Ezem forradalom, Lengyelhon felkelése, Antwerpia ostroma, lyoni, grenoblei forradalom, a számtalan öszszeesküvés Parisban ’s egész Francziaországban, epemirigy, a kalandos Berry her­­czegné, Algír meghódítása, Saintsimonismus, Republika­­nismus, fényes tárgyak, mellyek felfogásában, ’s leírásában jó történetiró kitüntetheti lángeszét, és L. Blanc ezeket re­mek ecsettel festi. Nemzetek életébe vágó eseményeket ad elő felséges stylben. Előadása komoly, szabatos, sebes, részletteljes, a­nélkül, hogy a classikus ízlés határain túl­lépne. A szerző republicanus ugyan, ’s republicanusi ro­­konszenveit nem tagadja, de mégis pártja hibáit megvallja. Nem egészen részrehajlatlan ugyan, de erős meggyőződésű ember ellenpártja embereit Vesztaszüzeknek nem is tekint­heti. A szerző ismerős volt, társalgóit legitimistákkal, bo­­napartistákkal, a republicanusok fejeivel, ezért a pártok szenvedélyeit, terveit, óhajtásait, a mozgalmak rejtett ru­góit, a vezérszemélyek jellemeit senki jobban nem ismeri. Ezért képes olly eleven vonásokkal rajzolni Louis Philippe, La Fayette, Lafitte, Casimir Perrier, Guizot, Thiers, Odillon Barrot, Carrel életét. Előadása episodokkal, anecdotákkal, érdekes észrevételekkel van fűszerezve. Könyve elején rövid vázlatát terjeszti élénkbe a pártok törekvéseinek a Bourbonok viszszaiktatásától az 1830-i for­radalom kitöréséig. Megmutatja, hogy a restauratió a pol­gárság (bourgeoisie) műve volt. Napóleon megbukott, mert a polgárság ellene fordult.­­ Francziaországot mint tábort, a francziákat mint katonákat tekinté. Holott a polgárságban kereskedői szellem ébredett. De nem azon nagykereskedői szellem, mint a mély politikai belátása, a világ ügyeit át­pillantó, egyes érdekeit a honéival kibékítni, öszszefonni tudó, a világon rörrel és karddal uralkodó angol népé, ha­nem azon kisszerű kalmárszellem, minővel az orránál tovább nem látó épid­er bir, ki roszul kiszámolt önzésének rabja egyes érdekébe mint gubó selyemtakarójába burkolja magát ’s a világon más érdeket ismerni nem akar. Ezen osztály hi­deg önzése volt, L. Blanc szerint, a Francziaországot súj­tott minden csapásnak oka. Felmutatja , hogy nem bírnak a magasb osztályok finomságával, nemes becsvágyával és az alsóbb osztályok hősi, költészi elemeivel. Aztán megnyitja az 1830—1840 történet drámáját. Elő­adja a párisi nép hősi vitézségét a júliusi napokban, ’s a polgári háború némelly megillető episodját. Használta pedig nemcsak a hírlapokat, röpiratokat, hanem a szereplő sze­mélyek olly okleveleket is közlenek vele, mellyek nyilvános­ságra nem jutottak. Ezért olly gazdag tartalmú e munka. Növeli érdekét az is, hogy a cselekvő személyek , nem mint Homer, vagy Plutarch hősei az ókor ködfátyolain keresztül tűnnek fel, hanem nagyrészint élnek, vagy nemrég hunytak el. Magunk, ha szemtanúi nem valánk is az eseményeknek, de a csatázó erők moraja hozzánk is elzúgott. Aztán előadja a lyoni zendülést, a republicánusok okta­lanságát, kikegyesség, terv, czél nélkül zajdultak fel, el­­áraszták Lyon utczáit vérrel ,s nem víttak mást ki, csak hogy elleneik még hatalmasbakká lettek. De veszélyesbek valának a párisi forrongások, hol egy­szer a győzelem istennője is kétkedik, kinek nyújtsa a dia­imádandó jóság, melly abban egy mennysugárát lövelte fel, bámu­latra ’s csudálatra ne ragadná. — Igen, Ginára anyjának e nyilat­kozata jótéve hatással volt. Úgy tetszett neki, mintha anyja e pil­lanatban kezdene teljes nyíltsággal hozzá szólni. — De még más oka is volt ennek örülni: Gina a derék hollandit becsülte, ’s any­ját szoros viszonyban ezen férfiúval, más szempontból kezdé te­kinteni; úgy tetszett ezen okos, jókor ért, de lelkében egyszerű teremtésnek, mintha illy viszonyban, mindazon ábrándos külön­­ködései anyjának lehámlanának jelleméről, é s ő úgyszólván vissza­lépne a szokásos életbe. Még egy eszme villanta át szélgyorsaság­gal elméjét, min nem lehet csudálkoznunk. — Gina azt hitte, hogy Van Olifantnak roppant vagyona, mellyhez így Mária becsü­letes és természetes uton jut, nélkülözhetővé teendi ama roszul szaporodott kincshalmazt, melly mióta világos tudomása volt ar­ról, mikép gyűlt, mint terhes átoktelt felhő nehezkedett fölötte. — Mindez, mikép erélyes és könnyű fölfoghatásu elméknél történni szokott, gyorsan váltakozott ifjú elméjében, azután olly derült arczczal, minőt anyja rég nem látott gyermekén, kiáltott fel: mit mondanék? — Szerencsét kívánnék neked és nekem a választásra. Máriát a nyilatkozás élénksége meglepte ,­­’s nem merjük állí­tani, mikép világos fogalma lett volna Gina indokairól. Azonban leánya ezen vidám, a valóság szik­ét kétségtelenül magán viselő nyilatkozása rá is fóltévőleg hatott. — Mondtuk, mikép Van Olifant Máriának tökéletesen hatalmában volt, ’s mi bírhatta e nőt, ki mindig önállásról szólt, arra, hogy némi függésbe tegye magát mástól, kit egyátaljában nem szeretett, az talán később fog kivi­­láglani. Mindenesetre itt eleget közlöltünk e két sajátságos hölgy be­szélgetéséből, hogy előkészítésül szolgálhasson azokra, mik e rettenetes drámában még előjöhetnének. dal babérját, és úgy látszik, mintha a jakobini veressapkát akarta volna borostyánynyal koszorúzni. De egyszerre elfor­dult tölök , ’s ők legyezettek. Mély nehezteléssel telik el az ember belseje, olvasván a republicanusok vakságát, kik csak azért ragadtak fegyvert, hogy vért ontsanak, ’s vakbuzgó bátorságukat fitogtassák. Olly kebellázilók voltak a meré­­nyek is a király életére, mert az orgyilkostól undorral for­dul el az emberi természet. Ha az egész könyvet átolvasván meggondoljuk, mennyi ve­szélyes elem forrong a franczia nemzetben, fájdalmasan kell feljajdulnunk, hogy ámbár a francziák több mint félszázados küzdelmeikben a kormány minden alakját megkísértek, ám­bár Lajos Fülöp a béke Napóleonja a béke malasztit árasztá az országra, mégis e látszatosan sima felszín alatt, annyi veszélyes szenvedélyek izzanak, ezen annyi tüzes lávát ki­­özönlött vulkán belseje még ki nem hűlt, tölcsére be nem zár­kózott , a pártok az egyensúlyt egymás közt fel nem találták. — Úgy szinte ha a könyv irányát tekintjük, kárhozatosnak kell azt bélyegeznünk, mert szerző a vészharang kötelét ke­zéből soha ki nem ereszti, ’s hol csak lehet a békétlen szen­vedélyeket fellázítja, az elszunnyadtakat felriasztja. Kárho­­zatos azért is, mert tollát méregbe márja, és nem hogy so­­ciális eszméket hintene el, nem hogy renddel párosult sza­badság apostola volna, hanem fegyveres felkelések magasz­talója. Mintha az emberiség czélja nem volna más, mint min­den évben fegyvert fogni, néhány napig az utczák kövezetét vérrel pirosítani, aztán egy évig pihenni, hogy új erővel ismételhesse a júliusi napokat. — Egyébként érett ítéletynek e könyv olvasása igen ajánlható, mert ezen árnyékoldalai mellett fényes előnyökkel is bír. — mert ahoz, hogy boldogok legyünk kibékülés kell önma­gunkkal. Maria egy halk sóhajt fojtott le keblébe. — Minden kétségen kívül gyermekem, szólt, nyugodtabb leszek, ez természetes, de nem tudod még ezt egészen, azért egy kérdést előre, é s most minden tartózkodás nélkül. Ha Van Olifant megkérne, visszauta­­sítnád-e ? Gina különös kifejezéssel emelte gyönyörű kék szemeit anyjára. E pillanatban a két arca tökéletesen hasonlított egymáshoz, de a kifejezés éles különbsége mutató , mikép a valódi különbséget még­is a lélek kiáradása eszközli leginkább, így látva a két elragadó teremtést, egyiknek szivedet adnád , másik ellen pisztolyt ragad­nál védelmedre. Ugyanazon kék szemekből egy csörgőkigyó te­kintett ki, ’s egy ártatlan gerle első röptében. — Gina föltette magában e kínos nyilatkozatok közben, épen azért hogy egészen tisztán lásson, mindent kimondani, mit gondol, mennyiben az öt anyjának valódi szándékával megismertetheti. — Azért szelíd tap­­solylyal szólt: Igen anyám, elhatározottan visszautasítanám! — Először Van Olifantot igen idősnek tartom arra , hogy velem meg lehessen szerelem nélkül elégedve , ’s ő engemet nem szeret. Nem szeret? mond Mária, szemeit újra azon éles tekintettel nyugtatván Ginán, mellyet csak a hosszas szokás tett eltűrhetővé, én az ellenkezőt hiszem, ’s ezt gyakorisága bizonyitja. — Ö téged szeret anyám! felelt Gina komolyan ’s egy nemes, nyílt, de kérdő tekintetet vetvén anyjára , melly bizonyitá mikép Gina jókor megtanult a szivekben olvasni. Mária e tekintetet ki nem állhatta , szemeit függesztette mun­kájára, ’s igy kezde: mit mondanál tehát, ha ez igaz, ha enge­met kérne meg? Gina arczán szelid mosoly vonult el. Valóban ki e nemes te­remtésnek most lelkében olvashatott volna, lehetlen hogy azon imádandó jóság, melly abban egy mennysugárát lövelte fel, bámu­latra és csudálatra ne ragadná. — Igen, Ginára anyjának e nyilat­kozata jótéve hatással volt. Úgy tetszett neki, mintha anyja e pil­lanatban kezdene teljes nyíltsággal hozzá szólni. — De még más oka is volt ennek örülni: Gina a derék hollandit becsülte, ’s any­ját szoros viszonyban ezen férfiúval, más szempontból kezdé te­kinteni; úgy tetszett ezen okos, jókor ért, de lelkében egyszerű teremtésnek, mintha illy viszonyban, mindazon ábrándos külön­­ködései anyjának lehámlanának jelleméről,­­s ő úgyszólván vissza­lépne a szokásos életbe. Még egy eszme villanta át szélgyorsaság­gal elméjét, min nem lehet csudálkoznunk. — Gina azt hitte, hogy Van Olifantnak roppant vagyona, mellyhez igy Mária becsü­letes és természetes utón jut, nélkülözhetővé teendi ama roszul szaporodott kincshalmazt, melly mióta világos tudomása volt ar­ról, mikép gyűlt, mint terhes átoktelt felhő nehezkedett fölötte. — Mindez, mikép erélyes ’s könnyű fölfoghatású elméknél történni szokott, gyorsan váltakozott ifjú elméjében, azután olly derült arc­czal, minőt anyja rég nem látott gyermekén, kiáltott fel: mit mondanék? — Szerencsét kívánnék neked és nekem a választásra. Máriát a nyilatkozás élénksége meglepte ,­­’s nem merjük állí­tani, mikép világos fogalma lett volna Gina indokairól. Azonban leánya ezen vidám, a valóság szik­ét kétségtelenül magán viselő nyilatkozása rá is fóltévőleg hatott. — Mondtuk, mikép Van Olifant Máriának tökéletesen hatalmában volt, ’s mi bírhatta e nőt, ki mindig önállásról szólt, arra, hogy némi függésbe tegye magát mástól, kit egyátaljában nem szeretett, az talán később fog kivi­­láglani. Mindenesetre itt eleget közlöltünk e két sajátságos hölgy be­szélgetéséből, hogy előkészítésül szolgálhasson azokra, mik a rettenetes drámában még előjöhetnének. ------------ K­ILFÖLD, FRANCZIAORSZÁG. (Az újabb cabinetkérdés.) Imitt adjuk a követkamra febr. 20i mai ülésének, mennyire térünk engedi, részleteit. Febr. 20. a titkos kiadások iránti törv.jav. lévén napirenden, Garnier Pagés úrszót emel ugyane napi­rend felett é s kéri a kamarát, venné előbb Lherbette úr már több ízben elhalasztott interpellatioját két statustisztnek mind­­járt a felírási szavazat után történt hivatalvesztéséről elő. Nem szólván senki ellene , az elnök Lherbette úrnak adja a szót. Ez nem annyira magát a kormány e lépését, mint azt, hogy épen ama szavazás után történt, korholá. Saint Priest gróf kopenhágai követ letétele némileg megfogható ugyan előtte, jól tudván, milly veszedelmes olly ügyviselő, kire a kor­mány nem támaszkodhatik; de Drouin úr (a kereskedési hivatal elnöke) elbocsátása világos jele annak, mikép a mi­­nistérium nem tesz különbséget politikai és igazgatási hiva­tal közt. A tény világossá teszi a ministérium megvesztege­tési rendszerét, mert ha a roszul szavazókat bünteti, semmi sem természetes, mint hogy a jól szavazókat nem hagyja jutalom nélkül; ez a hivataloskodó követeket kínos helyzetbe ejti, és tehát a megférhetlenség (incompatibilité) iránti tör­vényt szükségessé teszi. Volt nekünk már két ízben megveszte­getést űző kormányunk: a régensség és a directorium; ezek megbélyegezvék a történetben , önök egy harmadik megbé­­lyegzendő kormányt nyújtanának a történetnek. Gui­zot úr erre felelvén úgy véli, a kormány egynél többször bizonyíta be, hogy a szavazat függetlenségét tiszteli. Mellékes kér­désekben igen gyakran szavaztak hivatalnokok a kormány ellen. Azonban e függetlenségnek nem szabad korlátlannak lenni, ugyanis nem tűrheti azt a kormány, hogy olly tiszt­viselők , kik politikájának közvetlen műszerei, e politika fő­­kérdéseiben vele egyet ne értsenek; anarchia mindig nagy rész. Az előfordult esetekben csak jogával, és a közjó ked­véért élt a kormány. Hogy az egyet nemértés esetében kor­mány és képviselő elváljanak, mindkettejök méltósága meg­kívánja (Helyes). Drouin de Lhuysur megvallja, hogy Guizot úr kíméletes volt beszédében személye iránt. Nem bo­csátkozik a minister épen vallott elveinek megc­áfolásába. Egyébiránt vélekedésmódja már kineveztetésekor is tudva volt a minister előtt, ki egyedül bírta szónokot arra, hogy mint jelölt lépjen fel az 1842-i választásnál, ’s véleménykülönb­sége miatt a szavazás függetlenségével nyugtató. Most mi­dőn választóinak adott szavát megszegni nem akaró, letéte­tik. Egy másik alkalommal szinte balul szavazott olly kér­désben, mellyet a ministerium cabinetkérdéssé emelt. Ekkor Salvandy úr is, kit a ministerium politikájára azóta tökéletesen megnyert, vétkes­ társa volt. Sőt egy magasabb példát is idézett, t. i. magát Guizot urat, ki angol követségéről visz­­szatérvén, legnagyobb példáját adá a képviselői független­ségnek azáltal, hogy mint minister azon politika ellen küsz­ködött, mellynek azelőtt műszere vala. Egyébiránt tagadja szónok, hogy a külügyi ministeriumbani működése politikai jellemmel biit legyen. Örvend azonban, ha kegyelemvesz­tése győző okot nyujtana a megférhetlenség iránti törvény behozatalára. — Guizot úr mellőzendőnek véli a személyes kérdést; csak azt jegyzi meg, midőn ő a marte­li ministeri­um ellen küzdött, ez már nem létezett többé. Ismétli, a stá­tushivatalt viselő követek részletes kérdéseknél élhetnek független szavazatukkal; ám ha a legfőbb kérdésekben ’s nyíltan hasonlanak meg a kormánynyal, ez többé bizalmát bennük nem helyezheti ’s őket kényszeritnie kell, válaszsza­­nak kormány vagy ellenzék közt. Stérdé Drou­n urat,nem il­­lyen volt-e az ő állása a cabinettel szemközt, nem vált-e ő több fontos alkalomkor nyiltan el a minstériumtól. A cabinet négy évig tűrte ellenkezését, meghaladván azonban a mér­téket, jogával kellett élnie. Meglehet, az Hiedelem úgy hoz­ta volna magával, hogy Drouin ur leköszönjön, mit ő azon­ban méltóságával megegyeztetni nem tudván, a ministerium­­­­nak saját méltóságáról kellett gondoskodnia. (Helyeslés kö­zépen) Salvandy ur példája a jelen esethez nem illik. Midőn egy év előtt az ő nézete a cabinetétől eltért, szükségesnek vélte a leköszönést. Ez alkalmi ellenzése azonban csak a külső formát illető, nem pedig politikánk lényegét (gúnyos 149

Next