Budapesti Hiradó, 1845. január-június (107-206. szám)

1845-01-26 / 120. szám

ü­gyei­t magyar nyelven vezettetnek. Pest fővárosias jellemű haladása arról is biztosítja ez intézetet, hogy lakásokban soha nem fog hiányt szenvedni. —átfuk­ kedden a rendőrség tömérdek öszszepangott sertéshúst dobatott Dunába, mit vidékiek hoztak hetivásárra, három garasért is adván font­­jít. E romlott hús bizonyosan sok betegséget okozott volna a szegénység közt, ha szemes rendőrségünk, melly alig volt még a mostaniaknál jobb kezekben, illy példás szigorral nem előzi meg a bajt. — Budán a György téren csütörtökön délután két óra felé egy gazda nélkül barangoló mészáros­­kutya a város egyik legtekintélyesb férfiút hátulról megtámadó, és kabátját lehasítá. Ez annál föltű­nőbb , mivel Budán szi­gorúan tiltva van kutyákat kaponcza nélkül utczára bocsáta­ni, főleg illy sinkoránokat, mellyek harmadik paraszt csi­kóknak is beillenének. — Pesten egy emberbaráti érzelmű dohánykereskedő és pipametsző mindazoknak, kik nála tajipipát vesznek, egész hónapon át ingyendohányt kínál rá­adásul, még­pedig annyit, mennyit kiszíhatnak. Ezt különö­sen az ó­budai és váczi dohányosok fogják használhatni, ha nem röstelnek mindennap kétszer Pestre fordulni egy egy pipa dohányért, mellyet egyébiránt „mérsékelt“ mennyiségű szivarral is felvállalhatni. — Nemzeti színházunk igazgató­ság-változási ügye még nincs eldöntve, rebesgetik azonban, mikép nem lehetlen, hogy ezentúl ismét választmányra és nem független teljes hatalmú igazgatóra fog színházunk kor­mánya bízatni. Véleményünk szerint az illy gyógyszer sok­kal roszabb lenne a betegségnél, mit már több eféle colle­­giális igazgatóságnál mind szellemi mind anyagi tekintetben tapasztaltunk, mert az efélék egyenesen magát az intézetet veszélyeztetik, míg teljes hatalmú igazgató egyedül csak maga bukhatik meg, ha nem tud gazdálkodni. Színháznál mélhatlanul szükséges, hogy minden csak egy embertől függjön, tanusstá ezt legújabban a német színház is, melly, mig két igazgatója volt, minduntalan bukófélben vala, ’s mi­helyt az egyik eltávozott, azonnal jobban érzé magát a má­sik , ámbár az eltávozott gazdag ember volt. Szeretjük re­ményleni, hogy ezen ügy lehető legczélszerűbben fog eldön­tetni, mert ha valami collegialis fonákság által még egyszer elvesztjük közönségünket, úgy valóban bajosan sikerü­lene azt ismét egy pár írónak és egy jóakaratú független igazga­tónak színházunkba visszaédesgetni; azt pedig talán csak nem akarjuk, hogy színházunkat is más nemzeti intézetink szomorú sorsa érje, miknek fölállítására volt ugyan elég lelkesülés, de föntartásukra hiányzott a kitartó buzgalom és hozzáértés.­­ A „Vándor színészek“ czímű száz aranyos vígjáték előadatását maga a szerző kívánta elhalasztatni, mi­után tapasztala, hogy nálunk a nyilvánosság magasztalt esz­méjét némellyek botokkal szeretnék értelmezni; előbb tehát uj drámával szándékozik föllépni, mellyben még a lámpa­­gyújtó sem fog sérelemre találni. Valóban nagy buzdításul szolgálhat minden vigjátékirónak, ha csak ollyasmit leend szabad írnia , mi által senki sem tarthatja magát sértettnek , akkor bizonyosan szájgörcsöt kaphat majd a nagyérdemű közönség nagyobb része a sok ásitás miatt. Talán jobb lenne, ha azok, kik valamelly visszaélés, fonákság, bűn, ’sat. előtüntetése által magokat sértve érezik, tükör­ek­be állná­nak, ’s magokat jól fehordanák, vagy meg is czibálnák. Ez legalább mindenesetre többet használna, mint dü­höngésök az iró ellen, ki őket bizonyosan nem is ismeri, ’s kinek szavai csak történetesen illenek rájok. — Arnold György, szabadkai karnagy, a „Tisztújitás“ czimü vígjátékra zenét irt, ’s azt a szerzőnek ajánlá. E zene előadatása hihetőleg meg fog kisértetni a nemzeti színpadon. — Valaki pénzt kért kölcsön uzsorástól, kinél már többször megfordult, ’s nem akart olly nagy kamatot fizetni, mint a múlt nyáron, mond­ván , hogy télen igen rövidek a napok, ’s igy az uzsorás ki­sebb kamattal is beérhetné. —­0 A&Ur&LIV. FRANCZIAORSZÁG. A válaszfelirati vitatkozást a pak­­­kamara kezdette meg jan. 13 in. Boissy marquis és Harcourt hg módosítványokat nyújtottak be, amaz a motozási kérdés iránt kifejeztetni kívánván a felírásban azon óhajtást, misze­rint a franczia hajók mennél előbb kizárólag a franczia lo­bogó felfigyelése alá állíttassanak; ez pedig a világbéke fen­­tartását illető ponthoz még e szavakat kérvén mellékeltetni: „Azonban igazság a béke legjobb biztosítéka, ’s Felséged kétségkivül nem fogja feledni, hogy a Francziaországgal szövetségben lévő régi nemzetek közt van egy, mellynek té­tele a szerződésekben ünnepélyesen elismertetett.“­­ A vi­tát, gyengélkedése daczára is, Málé gróf nyitotta meg a szó­­nokszékről, nagy szorgalommal kidolgozott beszéddel, melly­nek tartalma röviden ez volt: Négy évig hallgattam e kama­rában , pártom , a conservativ párt iránti tiszteletből, melly a cabinetet gyámolítja; de miután a leghitelesebb lapok és barátaim naponta sürgetnek a nyilatkozásra, ezennel kimon­dom, hogy Guizot úr politikájának mindvégig ellenzője le­­endők. Ha e politikát egy szóval kellene jellemzenem , túlzó politikának nevezném (une politique­s outrance). Ő, mint minden státusférfiú, békét kíván, de annak fentartása körül olly túlbuzgó, hogy épen ezzel veszélyezteti. A visszahatás, mellyet Guizot úr maga ellen nemcsak az ellenzék, de a con­­servativ párt soraiban is támasztott, nem ármányok követ­kezménye, mint a ministeri lapok állítják, hanem Guizot úr tévedéseiének gyümölcse, mellyeket a motozás, Otahaiti és Marokkó kérdéseiben elkövetett. Olly sok bajt és nehézsé­get halmozott maga körül a minister, mikép kötve hiszem, hogy azokat elhárítni képes legyen.“ — Utána nyomban Guizot úr szólván, csodálkozék a gróf e megtámadásán. Ugyan hol ama visszahatás? kérdé a külügyek ministere. Vájjon saloni csevegések nyomán kell-e stalusférfiakat meg­ítélni, nem pedig nyilvános tetteik szerint? Mire valók e személyes apró bonyolódások? Nagyszerű politikához csak egyenes út vezet. Minden kérdés szerencsésen van megold­va, az egy motozásit kivéve. Mégsem lehet állítni, hogy ez ügyben semmit sem tettem. Tettem igenis, előterjesztettem az angol kormánynak , mikép a rabszolgakereskedés elnyo­mására más eszközről kell gondoskodni, mint minő e moto­zási jog, melly mindkét ország becsületét minduntalan kocz­­káztatja. És ez uj eszköz kitalálásával meg is van már bízva különös, vegyes (t. i. angol-franczia) bizottmány. E szerint a bajok és nehézségek halmaza mégsem olly igen nagy. Nem illik olly komoly férfiúhoz, mint a szónokolt gróf, amaz állítás, hogy azok, kikbe a király bizodalmát helyezi, kik a kormány felelősségét épen azon pillanatban vállalták át, mi­dőn a béke veszélyeztetve,’s az Angliávali barátság úgyszól­ván megtörve vala, hogy azok, kik később az Eu és Wind­­sorba történt utazásokat idézték elő, — a békés állapotot ve­szélyeztetik. Vágyik tudni az érdemes gróf, kik veszélyezte­tik azt főleg? Nem mások, mint először azok, kik vagy szándékosan, vagy elfogultságból minden alkalmat, minden nehézséget, minden, a két kormány közt keletkező kérdést megragadván, azt nagyobbítják és méreggel vonják be, csak hogy a kölcsönös viszony megtöressék vagy meghidegüljön; másodszor azok, kik az ellenzék által támasztott túlzó váda­kat tetszéssel fogadják, és mindamellett, hogy a béke és az Angliávali egyetértés politikáját tartják jó politikának, mégis segédkezeket nyújtanak az ellenzékieknek, kik csak a két ország barátságos viszonyainak megzavarására törekszenek. E két osztály az, kik a békét és az angol szövetséget ve­szélybe hozzák; mi azonban mindkettejökkel megvívunk. Les uns parce qu’ ils sont méchants et malfaisans, Et les autres pour être aux médhans complaisans, Et n’ avoir pas pour eux ces haines vigoureuses Que le vice fait nattre aux âmes vertueuses *_). C­oliére Misantrope-jának e szavaival helyesen voltak festve az ellenzéki padok zavargói. Ámde a kamara nagy mozgalomba jött a merész idézés felett, a moskovai herczeg felkiáltott: „itt nincsenek sem ,médhans­ sem ,complaisans‘­­ok!“ Cousin­er: „itt nincs gyűlölség!“ Mólé gróf: „Kik azok, kik gyűlölnek? Nevezze meg!“) Kérek félre nem ér­tetni! Nem volt szándékom Moliére kemény szavait elleneink­re alkalmazni, csak a valódi állapotot és a tények igazi vol­tát akarom előadni. Még egyszer tehát, azok a béke legve­szedelmesebb ellenségei, kik minden kérdést nagyi­nak és megmérgeznek; meg azok, kik szívességgel viseltetnek irántok. Malé­sz. a béke épen olly őszinte barátja, mint mi, de álljon csak az ügyek élére, milly bajokkal járand állapota! Vagy tán azt véli, hogy szövetségben lévén az ellenzékkel, mellyel a jelen cabinetnek annyiszor kell politikája miatt meg­­víni, könnyebben boldoguland azon akarat kivitelében, melly a mienkkel azon egy? Málé gz. erre viszont, de csak helyéről felelt. Nem akarja elismerni, hogy ő az ellenzékkel tart A tahiti­­ügyről később ígér nyilatkozni; meg nem foghatja, hogy olly nagy ész, mint a külügyek miniszereé, illy elfoglalást kivihető­nek és megtarthatónak gondol. (Ez csakugyan nem ellenzéki vélemény.) A motozásjogot illetőleg a ministérium elérhetlen czél után kapkodik. Egy az csak, mit követelni kellett volna, e jog tökéletes eltörlése, ’s ezt már 1840 kellett volna tenni, nem pedig az 1S4l­k évi alkukötés által annak kiterjesz­tésében megegyezni.— Guizot úr erre újra azzal felel, hogy a motozásjog egy másik rendszabállyal fog pótoltatni, melly bizonyára minden embert kielégítend — Priest gr. a szó­nokszékre akarván lépni, roszul lett.—­ Vicomte Debouphage a felirás terve ellen szól ’s a ministerium eljárását korholja a Tahiti és Marokkó ügyben. — A ministerium ellen szólnak még Boissy d’ Anglas és De Boissy marquis; az utóbbi szó­nok szerint Guizot az Angliában legtöbb, ellenben Franczia­­országban legkevesebb népszerűséggel biró minister.­ Ez­zel az átalános vitatkozás befejeztelvén, a felírás egyes sza­kaszainak vizsgálására ment át a kamara. A franczia lapok tömvék hivatalos okiratokkal, mellyeket a ministerium, eljárásáról számotadólag, a kamrák válasz­­felirási bizottmányainak előterjesztett. E nyilvánítások nyílt fegyverházat képeznek, mellyekből az ellenzék tü­zét vasár mek­lendi a felirási parlamenti táborozásban, a cabinet, „len­ni vagy nem lenni“ kérdését hogy ha lehet, Guizot úr kárára döntendő el. Az eddig hirdetett okiratok két rovatot képez­nek, Otahaiti és Marocco ügyét világosítván fel. Nekünk kö­vetkező áttekinkintésekkel kell beérnünk : 1844­. jul. 30­. hat sürgönyt küldött Guizot ur London­ba, Jamac ur franczia ügyviselőnek a st. jamesi udvarnál; u. m. 1) Bruat kapitánynak Papeiliben febr. 27­. kelt jelen­tése Mackay tengerügyi ministerhez, — ez első panasz Pritchard ellen; 2) hasonló jelentés mart. 13ról, — a szi­getiek ellenségeskedése komoly szint élt; 3) D’Aubigny je­lentése Bruathoz , Papeiliről mart. 4-ről, — Pritchard elfo­­gatik; 4) napi parancs, — Papelli ostromállapotba tétetik; 5) D’Aubigny parancsnok felszólítása; 6) Brunt levele Mac­­kauhoz, Papelliról mart. 2-ről. Következik Jarnac­ur Londonban august. 4d. kelt levele auizot úrhoz. Megindult, majdnem félelmes festése a hallat­lan benyomásnak, mellyet az Otahailin történtekről szóló hírek a britt fővárosban okoztak. A methodisták szenvedé­lyes működése, az időszaki sajtó ingerült hangja; az angol ministerek érzékenysége, s mindezen körülmények igen nagy aggodalomba ejték az ügyviselőt. A levélben ez áll töb­bek közt: „A marokkói ügyek állapota és Nesselrode gróf megérkezése már is kétséget támasztott a két cabinet egyet­értésének fentarthatása iránt. Nem ok nélkül tartok attól, hogy ha mindkét részről legnagyobb eszélylyel nem élnek , úgy a két korona által alig hat hónap előtt nyilvánított poli­tika komoly veszélybe jöhetene.“ Guizot úr erre aug. Id. felel: „Mennél ingerültebbeknek mutatkoznak a kedélyek, annál több időt kell lecsillapulásuk­­ra engednünk. Ezért a tárgy felett e pillanatban tartózkodni fogunk minden hivatalos hirdetés­ vagy vitatkozástól.“ E­­gyébiránt Guizot ar e sürgönyében elismeri, hogy Bruntnak joga volt Pritchardot, miután ez britt consuli ügynök lenni megszűnt, Otahaitiból eltávoztatni. Jarnac Guizothoz augo­lód. Elbeszéli az ügyiselő, mit végzett J. R. Peel és Aberdeen lordokkal tartott értekezési­vel. Peel, úgymond, legbensőbben sajnálja a történteket, mellyek a kormányok akarata ellen összeütközésbe hozták Anglia és Francziaország becsületét. Aberdeen nem mellőzi ugyan el a barátságos sz­ólásmódokat, de világosan értésül adja, hogy csak D'Aubigny vagy Brunt tetteinek visszahúzá­sa , vagy pedig visszah­ivatásuk fog kielégítő rendszabály­ *) Némelyekkel, mert gonoszak és kártevők, Másokkal, mert szívességet mutatnak a gonoszak iránt, ’S nem táplálnak ellenük olly élénk gyűlöletet, Minőt a bűn gerjeszt erényes lelkekben, mindegyikért kaptam egy ezüst húszast, néha kettőt, sőt hár­mat is. De hol akadsz az ur Istennek annyi bolondjára, kik rész könyveidet megvegyék? kérdé Békás szivart vonván elő, ’s a kártyaszeletek egyikét gyújtván meg, mellyek egy piszkos fapo­hárban az asztalon álltak. Gondolod, hogy csak félig értem mesterségemet, ho —­ho! nem úgy van az pajtás ! Lássátok : én a város valamellyik végén elkezdem tudományomat árulni : mi a patvar! könyveimet értsé­tek; azután rendre megyek, de még egyetlen házat sem hagyok ki. Teringetlét Borsodi pajtás! illyenkor a tudomány mellett néha más kereset is. He — he — no Kékedi pajtás ! hiszen ki bolond hagyná ott, mit kézügyben talál, aztán te sem vagy jobb a diákné vásznánál. Lopni, mond Békát, nagyot köpve, mig a szivart két ujja közt tartotta: fi done! Jól mondod, a csalás illendőbb, s néha ha ügyesen fogunk a dologhoz, az is nevet, kit rászedtünk; bár ollykor igen roszul akadunk meg , de halljátok tovább. Miután így végig jártam egy utczát, annak minden házát, minden emeletét, kettős hasz­nom van. Először kiismerem embereimet, ’s nektek igen jó tudó­sításokat adhatok tarlózásra ; azután a sok közöl valakire rá is várhatom könyveimet, akad olly jó bolond is, ki egy huszaskát nyom kezembe , ’s a könyvet nem kívánja . — Ezek az okosabbak, mond Kékedi. De mondd meg nekem, nem kergetnek-e ki néhol, aztán egy egy köpenyke nem csuszik-e az előszobából saját hüvelyed alá? Pfuj, felelt Borsodi: egyszer életemben dugtam be vétségből egy órát, melly az előszobában az inas ágya felett függött. He — he — he — nevetett Békás: egyébiránt pajtás azt hi­­szem, hogy bekötés és könyvvásár nélkül könnyebben halad az ügy. Halld, mit tettem a minap: hallottam hogy egy idegen nő pénzt keres a városban, ezt könnyű megtudni, mert Istennek nincs olly telegraphja mint a zsidók, mikép ezen ékes és illatos lánczolat a zsibvásár hoszszában fel van állítva, ha egyik kiejti a szót, mindegyik megtudja, végig pereg rajtok, mint a higany egy csont­lapon. Azonnal megtudtam a nő nevét, lakását, viszo­nyait, ez szorult embereknél közbirtok. — Nálunk néhány ok­­tondi név ki van péczézve, ’s mikor már vége felé őrletik a liszt, egyik a másiknak súgja meg az emancipálandók közöl : — ne to­vább! ez már be van mártva. — Kit kétszer az X... vagy Y... kapujánál láttak, annak zsebben a feje. A dologra Békás pajtás! mond Kékedi. Felkerestem , ’s miután a komornának előadtam , hogy atyját igen jól ismertem , férje egykor valami különös ügyben megbí­zott, tudtára adom, hogy Váczon egy pénzes ember van, kinél harminczezer pengő forint készen áll, ’s nekem csak annyi pénz kell, hogy a bérkocsist addig kifizethessem. A nő ágyban feküdt, öt pengőt küldött ki ’s órát jelölt találkozásra. No ez ismétlést érdemel, mond Kékedi, de most halld az én működésemet is. — A három korona utczában egy idegen ur lakik ideiglen, négy szobája van, ’s az előszobában a hely szűke miatt titoknoka alszik : egy bölcs magos ur, ki a mercantil tánczvigal­­makban kimondhatlan prosopopéjával sétálgat, nem tánczol, ’s tökéletes philosophus, mivel mindig hallgat. — Ezen jó urnák, a mint azt kipuhatoltam, gyöngéd szerelmi viszonya van egy kecses, vaskos konyha-sylphiddel, ’s estenkint, mig átszaladgál imádottjá­­hoz, nyitva hagyja az ajtót. A napokban egyszer nyitva találtam azt újra s hirtelen minden elvihetőt zöld takarómba göngyöltem, ’s mikor épen készülök lesuhanni a hágcsókon, ime a titoknak teljes rántás-bűzben érkezik, nekem kurjant hogy kit keresek? — Én kalapot emeltem, megsemmisítő tekintetet vetettem rá , ’s ko­molyan szóltam. Tartsa ön máskor zárva az ajtót, mert valóban nem volna csuda, ha mindazt, mi e zöld takaróban van, abból a szobából hoztam volna ki. Erre a titoknak bölcs aluszékony képet csinált, kalapot emelt, félre állt utamból, pár perczig nagy megilletődéssel tekintett utánnam, azután hálás tekintettel a jó ta­nácsért előre szúrta lábát és bebeangyalodott a szobába , — addig én ill a kerek nád a kert. Nem reménytem hogy még egyszer oda menj, szólt Borsodi , te egyébiránt igen vakmerő ficzkó vagy, a minap szemem láttára betörtél egy ablakot a váczi utczában , de a drágaságokhoz nem férhettél, mert a jövő perezben már az aranyműves egy nád bot­tal az utczán termelt. Igen, mond Kékedi, ’s tőlem kérdezte, ha nem láttam-e azon gazembert, ki az ablakát betörte. — Ide nézzetek: ezzel az ipar­lovag zsebéből több gyűrűt, lánczot, függőket vont ki, mindezt úgy intézve, hogy a közel lévő asztal mámoros vendégei keveset láthattak , bár néha egyegy sóvár tekintetet vetettek a beszélőkre. Azután elrakosgatta holm­ijét ’s szólt: — most egyébről, ’s bár magam elvégezhetném , nem akarok fukar lenni 's megosztom a nyereséget veletek. gon folytatták beszédüket. jr. * A más két ivó öszszedugta fejét, ’s embereink suttogóbb­­an­(Folyt, követk.) 65

Next