Budapesti Hiradó, 1845. július-december (207-310. szám)
1845-10-10 / 265. szám
te hevesen felszökik, ’s neje Josephine kezét sebesen ragadva, a terembe indul,’s itt egyenesen Wirthworthnak. „Anglia tehát, dörgő fenhangon feléje, háborút akar?“ A követ, ezt tagadá; de Bonaparte nem is hallgatott reá. „Anglia háborút akar, ismétlé szikrázó szemekkel. Jól van, tíz évig verekedtünk már’s verekedhetünk még tízig, de Mylord, inkább Montmartre magasat hagynám Anglia birtokában, mint Máltát. Illy hangon folytatá beszédét az angol követtel s a többiekkel, szikrázó szemekkel a körben körüljárván, miközben különösen a svéd követet egy más ügy végett derekasan lehordotta, emlékezetébe hozván, mikép a Gustav-adolphi idők már lejártak és Svédország az első rangból a harmadikra szállott le. Az első consulnak a követekkeli illy illetlen bánásmódja rosz hatást nem tett Francziaországban, sőt e hiú népnek hízelgett a fenhang,’s Bonaparténak magának, Thiers szerint, örömet szerzett azon gondolat, hogy haragja kifakadásainak hite a világot körülrepülendi, ámde az angol nép nemzeti büszkesége sértve érzé magát, a béke által elaltatott gyűlölség ismét felébredt; kormánya Málta szigetét, ha bukni nem akar, nem meré a békének feláldozni, a viszonyok mindig ellenséges állásban mutatkoztak; hiába igyekvők az orosz czár mint közbenjáró fellépni, Bonaparte elfogadó ajánlatát , de Anglia nem ; a követek elutaznak ,s az első consul, a béke gondolatok után rögtön haditervekre menven át, Angliának életre ’s halálra háborút izén. Ezen háború utóbb , mint tudjuk, egész Európát belésodrotta örvényébe ’s Francziaország szerencsétlenségére , Bonaparte szavai beteljesedtek: nem akarván Máltát átengedni az angoloknak , a Montmartre magasat foglaltattak el. Ez esemény megérdemli tehát, hogy indító okait bővebben megvizsgáljuk. Az első consul ez időben , mint mondók, őszintén akarta a békét, Francziaországot elébb organizálni, erejét kifejteni, összepontosítni óhajtván, hogy azt utóbb hódítói és uralkodási túlnyomó hajlama szerint, Európára vetvén, dictaturáját megalapíthassa. Napoleon ellenségei mondák’s mondják, hogy mindazt, mit Francziaország javára tett, önzésből eredt, hogy a vallást nem vallásosságból állította vissza, hanem mivel abban eszközt uralkodásra látott,’s ha az iparo s kereskedést előmozditá is, nem a haza jóléte állott szeme előtt, hanem jobbágyai pénzerejét akará szaporítani,hogy hódításra erőt nyerhessen. Thiers Bonapartét igazságosnak ’s nagylelkűnek rajzolja, ámbár megengedi, hogy heves corsz vérét nem mindig birácsi lapítani, az érintett vádakra pedig helyesen azt feleli: akármelly indító okból folytának legyen tettei, a bölcseségét tőlük el nem tagadhatni. Hasonló bölcseség vezette Bonapartét Francziaország és Európa kibékítésében is. Hogy azonban e békét csak átmenő állapotnak, csak kelléknek erőteljes háborúra tekinté, azt hódítói jelleme ’s egész utóbbi élete kétségtelenné teszik. Háborút tehát minden esetre kezdett volna, történjék bármi, de most békét kívánt ’s Anglia, az által hogy Alexandriát ’s Máltát seregeivel oda nem hagyá, arra követlenül okot adott. Tette pedig ezt, mivel Bonaparte Schweitzot elfoglalva tartá , ’s utóbb midőn Albionban a nemzeti gyülölség felébredt ’s az angol nép Malta I fontosságát a középtenger uralkodására átlátta, a kormány e szigettel fel sem hagyhatott bukása nélkül, jóllehet ez úgy is bekövetkezett, mert az Addigtonféle ministérium a háború vezetésére elég erővel nem bírván, hatalmas kezekre kelle bízni: Pitt Vilmoséira. Közvetlenül tehát Anglia volt a háború oka, közvetve az első consul uralkodási vágya. Megjegyzésre méltó itt, mikép a hatalmas Albion még Bonaparte hatalmának tetőpontján is nem tágított előtte. Az első consulnak igaza lehetett, hogy Anglia maga akkor Francziaországgal sikerrel nem küzdhetett, de Anglia, pénze és hatalma által, hódító ellen mindig képes szövetségeseket találni, úgy, hogy épen olly bizonyos, mikép Francziaország, vagy más akármelly hódító hatalom maga nem küzdhet Anglia ellen. A háború ki lévén jelentve, az első consul saját elemében érzé magát. Lelkét, Thiers szerint, a jövendő nagyság szertelen tervei foglalák el. Ezt minden hivatalos levelezése, összevetve a nemsokára történtekkel, kétségtelenné teszik. Nagy Károly császári birodalmát akará újra létrehozni, és hogy valósíthassa, mindenekelőtt az angolokat le kell győznie. Hajóhaddal ez azonban nem sikerülhető, Albion partjára akart tehát szállni, 150,000 fegyveressel, hogy meghódíthassa. Ennyi ember átszállítására pedig elegendő sorhajókat és fregattokat nem lehet építeni, de igen lapos dereglyéket, nem ugyan egy helyen, mert erre elég ember, fa és elég tágas kikötő nem létezett, azért Texel és Bayonne közt hat tábor állíttatott fel és megerősíttetett, mert az angol hajók mindjárt építésöket igyekeztek akadályozni; azután lovas battériák állitattak fel, pontról pontra, a már kész ’s parthoszszában összegyűlt hajók vélelmezésére. Bonaparte e tekintetben végtelen tetterőt fejtett ki, 2000 dereglye készült ’s már Boulognéban összeseregleni kezdének, midőn Cadoudal György összeesküvése az első consul munkásságát e pontról elvonó. Mit tett ennek ellenében Anglia? 50,000 emberrel szaporító álló seregeit ’s az egész népet fegyverfogásra szólitá fel, hajóhada pedig a „Manche“ csatornában gyűlt össze. És mi történik, ha Bonaparte az átkelést merészli? Nelson, illy dolgokban a legkompetensebb bíró ezt, Walter Scott szerint, 150,000 emberrel lehellennek tartá. Sidney Smith, a parliament előtt ez iránt megkérdeztetve, megvallá, hogy 30 ezerrel átkelni lehet, de ezek foglyokká Táblának. 150 ezerrel ellenben az átkelést ő is lehetlennek tartó Decrés a franczia tengeri minister, Bonaparténak megvallá, hogy átkeléskor 10 ezer embert kellene feláldozni. „Bach, felesé az első consul, ennyibe kerül minden csata, ’s mi ennek eredménye a sikerült átkeléshez képest !“ Annyi bizonyos, Bonaparte az átkelést lehetségesnek tartá, bízván szerencse csillagában. Áthágtunk a St. Bernardon — mondá — ’s ezen K tirön). SZÁSZORSZÁG. A ministerium a katholikus dissenterek iránt következő két okiratot terjesztett a kamarák elibe : A) Előadása ésokadatolása a legfensőbb státushivatal eddigi eljárásának az uj dissidensek iránt. A legelőbb külföldön mutatkozott elszakadása több katholikusnak egyházuktól olly végből, hogy uj vallástársaságot képezzenek, ez év elején Szászországban is elterjedt. Az első, csupán nyilvános törvénytelenségek elhárítása végett kibocsátott helybeli rendeletek után legott alapos vizsgálásával foglalkoztunk azon kérdésnek, mi legyen a státuskormány teendője ez ügyben törvény és jog, különösen az alkotmánylevél rendszabályai szerint? Ennek eredménye jön: 1) A közönséges német egyházi statusjog, mikép az jelesen a westphaliai békekötés által megalakult, három fokát veszi fel a vallási ’s illetőleg egyházi feljogosításnak ’s az abból következő vallásgyakorlatnak, a. m. a) a vallási és lelkiismereti szabadságból kifolyó házi vagy családi ajtalosságot — mint egyházi jellemet és kihatást nélkülöző vallásgyakorlást. Azonban a közös hitvallás természete az egyes hivek azon törekvését szüli mindenütt, miszerint külső társasági viszonyba lépjenek. Ennek megalapítása mindamellett, mellyhez az egyház fogalma és vallási tanító hivatal és ministerium léte kötve, épen mivel hatással bir kifelé és mások sőt a status jogait és érdekeit érinti, csak a status engedelmével történhetik meg. Erre alapulva az egyházi társaság kétféle jellemet vehet fel, b) mint magánjogi, hasonlag minden máshoz, melly bármilly más törvényes magánczélra áll össze. Ennek jogai és tulajdonságai egyházi ügyeinek igazgatásában nem haladhatják meg azon jogokat, mellyel rá tagjainak autonómiája magánügyekben utalán ruházhat. Az illy egyházi társaság vallásgyakorlása ,magán istenszolgálat* Cexercitium religionis privatum), társulásának megengedése vagy is befogadása pedig ,türész névvel neveztetik. c) A status az egyházi társaságot testületként, a közjog önálló élvezőjeként is elismerheti , miszerint aztán az vallási elvéből kifolyó szerkezetét szabadon kifejtheti, jelesen nyilvános jellemű egyházi kormányt állíthat fel. Törvényei ezáltal a státusban szentesített közjog egyik részévé válnak, és azokat a status illyeküt fentartani köteles. Az illy egyházi testület vallásgyakorlata nyilvános istenszolgálatnak (exercitium religionis publicum) neveztetik. 2) E kétségtelen közjogi elveket Szászország alkotmánylevele nemcsak nem törölte el, hanem jelesen azáltal, hogy még magán istenszolgálatra nézve is statusengedély szükségét állitá fel, világosan megerősité 32. §ában, mellyben ez mondalik : „Minden lakosnak teljes lelkiismereti szabadság, ’s vallása istenszolgálatának, az eddigi vagy jövőre törvényesen megállapítandó mértékben, utalma biztosittatik.“ Az ,ótalom‘ alatt nem csupán az átalános jogi ótalmat p. o. az ájtalosságra összegyűltek óvását erőszakos megtámadások ellen kell érteni, mivel ez már a 26. §. által is biztosítva, ’s mire különös törvényre szükség nem volt volna , hanem azon különös ótalmat, mellyre a vallástársaság tagja mint illyen, ’s tehát maga a társaság és annak egyháza is szorul a statusban, miszerint külső működését nagyobb vagy kisebb szabadsággal kifejthesse. Ennélfogva ebban kétségen kívül e három tétel foglaltatik: 1) Csak teljes lelkiisméreti szabadság és az abból kifolyó jogok, tehát hitkényszerítés és hitüldözés elleni utalom és házi ájtatosság illetnek minden lakost; 2) minden azontúli vallásgyakorlatra a státus előleges engedelme szükséges; 3) ez engedelem csak törvény által, tehát csak a rendek hozzájárulásával adathatik. A két első tétel a felebbiek szerint a közjoggal tökéletesen összehangzik, csak a harmadik tartalmaz, a rendek működési körének érdekében, különös jogi (particularrechtlich) toldalékot. Ha pedig e felfogás még kétséget szenvedne, úgy azt amaz (eredetileg 291k) §. szerkezésének története tökéletesen elháritná. Eredeti szerkezetében t. t. ekép hangzott: „Minden lakosnak teljes lelkiismereti szabadsága és isteni szolgálatának utalma biztosittatik, mennyiből vallása gyakorlása által törvényt nem sért vagy magát közönséges kötelesség alól ki nem vonja.“ A rendek azonban erre azt mondák, hogy e § ellenkezik az 52. (most 56al) , melly csupán a befogadott vallásoknak biztosit szabad, nyilvános istenszolgálatot, ’s itt tehát csak házi ájtatosságról lehet szó, miért is e hozzátételt javassák : „Az egyszerű házi ajtatosságtól tehát, tartozzék bárminő valláshoz, senkit eltiltani nem lehet.“ A kormány erre azt feleli, mikép nyilvános istenszolgálat és a házi ajtatosság közt még egy harmadik, t. i. a magán istenszolgálat van, melly, a törvényjavaslat 29. §ának alapczéljával és azzal ellenkezőleg, mi a zsidóknak ez országban megengedve, eltöröltnek fogna tekintethetni, ha ama 29. §hoz a rendek javaslata hozzácsatoltatnék. E toldalék tehát el nem fogadtatott. A rendek azonban e mellett meg nem állapodva újra azt javaslák, hogy „az istenszolgálatának utalma biztosíttatik“ mellé még „az eddigi vagy jövőre törvényesen megállapítandó mértékben“ tétessék, mondván, hogy ekép egyszersmind újabb felekezeteknek státusengedelem nélküli támadása is meggátoltatnék. Ebbe a kormány is beleegyezett, miáltal a mostani szerkezetét nyerte. Ebből, és miután ebban, mivel az 52 ik (56.) nyilvános istenszolgálatról szólott, csak magán istenszolgálatról lehetett szó, mi azelőtt világosan el is ismertetett, kitűnik, hogy illyennek megengedésére is törvény kívántatik. — Mindezt meg inkább erősíti az 52ik (most 56ik) §. tárgyalása, mellynél a rendek határozatot kívántak, mellynél fogva uj keresztényfelekezeteknek, ha szükség, a bejövetel megtagadtassék, mi az elfogadott módosítás által meg is történt. Mindezekből az következik, hogy az uj vallásnézet hívei az alkotmánylevélnél fogva nem bírnak joggal közös istenszolgálatra egyesülni. ( 3) Arra nézve, vájjon az új vallástársaság tagjai továbbá is gyakorolhatják-e polgári jogaikat, az alkotránylevél 33 ik §a szerint azt vehettük volna ugyan fel, hogy azt nem tehetik, hanem hogy azt csak új törvény határozhatná meg ; mindamellett az alábbi alatt következő okból az alkotmánylevél e határozata gyakorlati hatásának vizsgálását mellőzhetni véljük. ( 4) A milly kétségtelen, hogy a mindenkinek biztosított lelkiismereti szabadságnál fogva senkit nem akadályozhatni abban, miszerint azon egyháztól , mellyhez addig tartozott, vagy annak egyes vallási vagy fegyelmi czikkeitől bensőleg elforduljon ; másrészt mégis épen olly bizonyos, hogy a benső lelkiismereti szabadság e működésének külső hatást, melly által a fenálló közjog vagy mások jogai megsértetnének, adni nem szabad. — Az 127. febr. 20ai rendelet egyik keresztény vallásból másikra való áttérést illetőleg a loikában e kép hangzik: „Áttérése napjától kezdve az áttért megszűnik az elhagyott egyház hatóságának törvénye alatt állni, azon jogokat, mellyeket ennek tagjai birnak, elveszti, ’s a másik egyház jogai és kötelmeiben részesül, a nélkül azonban, hogy az áttérésnek visszaható ereje legyen, sőt az áttérő mindazt, mit áttéréséig élvezett, megtartja, és mire kötelezve volt, szolgáltatni köteles.“ Minthogy pedig az új vallástársaságot, mint a státusban jogosan fenállót, míg azt a törvény ki nem mondaná, sem elismerni sem arra áttérni az idézett törvény értelme szerint nem lehetett, hívei a külső jogviszonyokra nézve csak azon hitvallások tagjainak valónak tekinthetők, mellyekhez azelőtt tartoztak. Ebből egyrészt eklésiai viszonyaik folytatása és ebeli adókötelezettségeik , másrészt pedig azon jogok háborutlan folytonos élvezése következik, mellyeknek gyakorlására azelőtti vallásuknál fogva hivatva voltak. A vallásministérium különösen előbbi eklésiájokbani adakozási kötelmek alól nem mentheti fel őket, annál kevesbbé, mivel az eklésia szükségeit azontúl a hátralevőknek egyedül kell vala födözniök. Bármilly kétségbevonhatlanoknak láttuk ugyan a fenebb kifejtett elveket, mégis egészen más kérdés volt, megegyez-e a státuseszélyességgel,azokat a jelen esetben egytől egyig foganatba hozni. (Vége köv.) SPANYOLORSZÁG. A királyné férjhez menésének ügye, mind egy madridi levelező, valamennyi nagy udvar vétója következtében olly bajos jön, hogy diplomatiai körökben komolyan beszélnek jövő tavaszszal tartandó európai congressusról, mellyben a királyné jövendő férjének neve kimondatni fog. E congressus jövő februárban fogna (hol?) összegyűlni, és a lakodalom még junius előtt tartatni. Az Espanyol, eddig független lap, melly moderado elveket vall, a moderadók eljárásmódját mégis roszalja, sept. 19. azt állitá, mikép a franczia hgek Pampelunában ez ügyben értekeztek ugyan a királyi családdal, de semmi határozat nem hozatott. Csak annyiban egyeztek meg, hogy e dologban nemcsak Spanyolország diplomatiai és politikai viszonyait , hanem a királyné hajlandóságát is fontolóra venni kelletik. Ellenben ugyane lap szerint egyrészt a királyné és anyja, másrészt a franczia hgek által atyjok nevében határozottan megállapíttatott, hogy Montpensier hy Lujza hgnöt, a királyné öcscsét vegye el. Az Espanyol még azt jegyzi meg, hogy ebben az északi cabinetek már megegyeztek, és Victoria királyné azért ment Eube, hogy Lajos Filepnek ezen öt olly közelről érdeklő hírt és egyszersmind azt is személyesen tudtára adja, hogy az északi cabinetek az ő (Victoria) javaslatába is beleegyeztek , Isabella vőlegénye iránt. Egy lépéssel tovább ment már a színetlen Castellano ugyanaznapi számában. Ez a szász koburg gothai Lipót úgt nevezi, mint Isabellának a franczia udvarnál legkedveltebb kérőjét. „Némellyek úgy vélik, mond e lap, hogy az ez alkudozások szerencsés kimeneténél annyira érdekelt Nemourskgné Pampelunában a királyné egészségi állapotáról és testi minőségéről iparkodott meggyőződni, miszerint arról a fenséges kérőt tudósíthassa, és hogy az angol királyné utazása nem maradt befolyás nélkül e dologba. Azt is mondják, hogy e jelenlegi trónörökös infánsné Montpensier nem kevés érdemű franczia hgnek adandja kezét.“ A Costellano saját nézetéül oda nyilatkozik, hogy a királynéhoz is franczia királyfi illenék jobban, vagy ha ez nem lehet, don Francisco infans fia. (A lap tán nem tudja, hogy Lajos Filepnek már csak egy nőtelen fia van.) Az ellenzéki Tiempo (sept. 20.) ismétli az Espanyol állításait , de még ezt is hozzá teszi: „A kóburgi és orleansi hgek kettős combinatioja királynénk és az infánsnő számára figyelemre méltó. Francziaország és Anglia megegyezhetnek azon tervben , melly által legczélszerűbben képviselve lennének érdekeik, mellyeket foganatositni szeretnének. Minket mi illet, mi már határozottan kimondtuk nézetünket, és nem látunk okot annak megváltoztatására.“ (E lap eleinte a házassági kérdést addig mellőzendőnek tartotta, míg Spanyolország előbbi hozzá méltó politikai állását el nem foglalná, később azonban don Enrique infans mellett nyilatkozik.) A Globo, szinte az alkotmányos ellenzék közlönye, azt véli, hogy Francziaország csak azért ajánlja Monspensier hget Luisa infánsnő férjéül, hogy ezáltal a királyné kezét Trapani gróf részére biztosítsa. „Ámbár infánsnőnk férjhezmenése a francziák királyának fiához országunkra nézve igen hasznos lenne, mégsem kell azt olly föltétel alatt megengedni, mellynek kártékony következményei túlnyomók lennének.“ A Heraldo, mellynek szerkesztői mindennaposak Narvaez tábornagynál, az Espanyol állítását az infansnéról valószinüeknek mondja, és örvend azon. Csupán Anglia ellenszegülésétől tartott, melly azonban a minapi látogatás által Énben elháríttatott. Megemlíti aztán, német lapokra támasz- árok (így nevezé a csatornát) feltartóztathatna? Át fogunk kelni, mihelyt azt merészeljük. Azonban tréfának maga sem nézte a dolgot, mert mindig halasztó; győzedelem, halál vagy elforgatás lévén bizonyos következése. Illy kockára a continensen nem bizá fellengős terveit, azért bizony csak szárazföldi háború lett belőle. (Folytatjuk.) 241