Budapesti Hiradó, 1845. július-december (207-310. szám)

1845-10-10 / 265. szám

te hevesen felszökik, ’s neje Josephine kezét sebesen ragad­va, a terembe indul,’s itt egyenesen Wirthworthnak. „Anglia tehát, dörgő fenhangon feléje, háborút akar?“ A követ, ezt tagadá; de Bonaparte nem is hallgatott reá. „Anglia háborút akar, ismétlé szikrázó szemekkel. Jól van, tíz évig vereked­tünk már’s verekedhetünk még tízig, de Mylord, inkább Mont­martre magasat hagynám Anglia birtokában, mint Máltát. Illy hangon folytatá beszédét az angol követtel s a többiek­kel, szikrázó szemekkel a körben körüljárván, mi­közben kü­lönösen a svéd követet egy más ügy végett derekasan lehor­dotta, emlékezetébe hozván, mikép a Gustav-adolphi idők már lejártak és Svédország az első rangból a harmadikra szál­lott le. Az első consulnak a követekkeli illy illetlen bánásmódja rosz hatást nem tett Francziaországban, sőt e hiú népnek hízel­­gett a fenhang,’s Bonaparténak magának, Thiers szerint, örömet szerzett azon gondolat, hogy haragja kifakadásainak hite a világot körülrepülendi, ámde az angol nép nemzeti büszkesége sértve érzé magát, a béke által elaltatott gyűlöl­­ség ismét felébredt; kormánya Málta szigetét, ha bukni nem akar, nem meré a békének feláldozni, a viszonyok mindig el­­lenséges­ állásban mutatkoztak; hiába igyekvők az orosz czár mint közbenjáró fellépni, Bonaparte elfogadó ajánlatát , de Anglia nem ; a követek elutaznak ,s az első consul, a béke gondolatok után rögtön haditervekre menven át, Angliának életre ’s halálra háborút izén. Ezen háború utóbb , mint tud­juk, egész Európát belésodrotta örvényébe ’s Francziaország szerencsétlenségére , Bonaparte szavai beteljesedtek: nem akarván Máltát átengedni az angoloknak , a Montmartre ma­gasat foglaltattak el. Ez esemény megérdemli tehát, hogy in­dító okait bővebben megvizsgáljuk. Az első consul ez időben , mint mondók, őszintén akarta a békét, Francziaországot elébb organizálni, erejét kifejteni, összepontosítni óhajtván, hogy azt utóbb hódítói és uralkodási túlnyomó hajlama szerint, Európára vetvén, dictaturáját meg­alapíthassa. Napoleon ellenségei mondák’s mondják, hogy mindazt, mit Francziaország javára tett, önzésből eredt, hogy a vallást nem vallásosságból állította vissza, hanem mivel abban eszközt uralkodásra látott,’s ha az ipar­o s kereskedést előmozditá is, nem a haza jóléte állott szeme előtt, hanem job­bágyai pénzerejét akará szaporítani,hogy hódításra erőt nyer­hessen. Thiers Bonapartét igazságosnak ’s nagylelkűnek raj­zolja, ámbár megengedi, hogy heves corsz vérét nem mindig birá­csi lapítani, az érintett vádakra pedig helyesen azt fele­li: akármelly indító okból folytának legyen tettei, a böl­cs­es­égé­t tőlük el nem tagadhatni. Hasonló bölcseség ve­zette Bonapartét Francziaország és Európa kibékítésében is. Hogy azonban e békét csak átmenő állapotnak, csak kellék­nek erőteljes háborúra tekinté, azt hódítói jelleme ’s egész utóbbi élete kétségtelenné teszik. Háborút tehát minden eset­re kezdett volna, történjék bár­mi, de most békét kívánt ’s Anglia, az által hogy Alexandriát ’s Máltát seregeivel oda nem hagyá, arra követlenül okot adott. Tette pedig ezt, mivel Bonaparte Schweitzot elfoglalva tartá , ’s utóbb midőn Al­­bionban a nemzeti gyülölség felébredt ’s az angol nép Malta I fontosságát a középtenger uralkodására átlátta, a kormány e szigettel fel sem hagyhatott bukása nélkül, jóllehet ez úgy is bekövetkezett, mert az Addigtonféle ministérium a háború vezetésére elég erővel nem bírván, hatalmas­ kezekre kelle bízni: Pitt Vilmoséira. Közvetlenül tehát Anglia volt a háború oka, közvetve az első consul uralkodási vágya. Megjegyzésre méltó itt, mikép a hatalmas Albion még Bonaparte hatalmának tetőpontján is nem tágított előtte. Az első consulnak igaza lehetett, hogy Anglia maga akkor Francziaországgal sikerrel nem küzdhe­­tett, de Anglia, pénze és hatalma által, hódító ellen mindig képes szövetségeseket találni, úgy, hogy épen olly bizo­nyos, mikép Francziaország, vagy más akármelly hódító ha­talom maga nem küzdhet Anglia ellen. A háború ki lévén jelentve, az első consul saját elemé­ben érzé magát. Lelkét, Thiers szerint, a jövendő nagyság szertelen tervei foglalák el. Ezt minden hivatalos levelezése, összevetve a nem­sokára történtekkel, kétségtelenné teszik. Nagy Károly császári birodalmát akará újra létrehozni, és hogy valósíthassa, mindenekelőtt az angolokat le kell­ győz­nie. Hajóhaddal ez azonban nem sikerülhető, Albion partjára akart tehát szállni, 150,000 fegyveressel, hogy meghódít­hassa. Ennyi ember átszállítására pedig elegendő sorhajókat és fregattokat nem lehet­ építeni, de igen lapos dereglyéket, nem ugyan egy helyen, mert erre elég ember, fa és elég tá­gas kikötő nem létezett, azért Texel és Bayonne közt hat tá­bor állíttatott fel és megerősíttetett, mert az angol hajók mindjárt építésöket igyekeztek akadályozni; azután lovas battériák állitattak fel, pontról pontra, a már kész ’s part­­hoszszában összegyűlt hajók vélelmezésére. Bonaparte e te­kintetben végtelen tetterőt fejtett ki, 2000 dereglye készült ’s már Boulognéban összeseregleni kezdének, midőn Cadou­­dal György összeesküvése az első consul munkásságát e pontról elvonó. Mit tett ennek ellenében Anglia? 50,000 emberrel sza­porító álló seregeit ’s az egész népet fegyverfogásra szólitá fel, hajóhada pedig a „Manche“ csatornában gyűlt össze. És mi történik, ha Bonaparte az átkelést merészli? Nel­son, illy dolgokban a legkompetensebb bíró ezt, Walter Scott szerint, 150,000 emberrel lehellennek tartá. Sidney Smith, a parliament előtt ez iránt megkérdeztetve, megvallá, hogy 30 ezerrel átkelni lehet, de ezek foglyokká Táblának. 150 ezerrel ellenben az átkelést ő is lehetlennek tartó Decrés a franczia tengeri minister, Bonaparténak megvallá, hogy átkeléskor 10 ezer embert kellene feláldozni. „Bach, felesé az első consul, ennyibe kerül minden csata, ’s mi ennek ered­ménye a sikerült átkeléshez képest !“ Annyi bizonyos, Bona­parte az átkelést lehetségesnek tartá, bízván szerencse csil­lagában. Áthágtunk a St. Bernardon — mondá — ’s ezen K tirön). SZÁSZORSZÁG. A ministerium a katholikus dissenterek iránt következő két okiratot terjesztett a kamarák elibe : A) Előadása és­okadatolása a legfensőbb státushivatal eddigi eljárásának az uj dissidensek iránt. A legelőbb kül­földön mutatkozott elszakadása több katholikusnak egyházuk­tól olly végből, hogy uj vallástársaságot képezzenek, ez év elején Szászországban is elterjedt. Az első, csupán nyilvá­nos törvénytelenségek elhárítása végett kibocsátott helybeli rendeletek után legott alapos vizsgálásával foglalkoztunk azon kérdésnek, mi legyen a státuskormány teendője ez ügy­ben törvény és jog, különösen az alkotmánylevél rendsza­bályai szerint? Ennek eredménye jön: 1) A közönséges né­met egyházi statusjog, mikép az jelesen a westphaliai béke­kötés által megalakult, három fokát veszi fel a vallási ’s ille­tőleg egyházi feljogosításnak ’s az abból következő vallás­­gyakorlatnak, a. m. a) a vallási és lelkiismereti szabadság­ból kifolyó házi vagy családi ajtalosságot — mint egyházi jellemet és kihatást nélkülöző vallásgyakorlást. Azonban a közös hitvallás természete az egyes hivek azon törekvését szüli mindenütt, miszerint külső társasági viszonyba lépje­nek. Ennek megalapítása mindamellett, mellyhez az egyház fogalma és vallási tanító hivatal és ministerium léte kötve, épen mivel hatással bir kifelé és mások sőt a status jogait és érdekeit érinti, csak a status engedelmével történhetik meg. Erre alapulva az egyházi társaság kétféle jellemet vehet fel, b) mint magánjogi, hasonlag minden máshoz, melly bár­­milly más törvényes magánczélra áll össze. Ennek jogai és tulajdonságai egyházi ügyeinek igazgatásában nem halad­hatják meg azon jogokat, mellyel rá tagjainak autonómiája magánügyekben utalán ruházhat. Az illy egyházi társaság vallásgyakorlása ,magán istenszolgálat* Cexercitium religionis privatum), társulásának megengedése vagy is befogadása pe­dig ,türész névvel neveztetik. c) A status az egyházi társa­ságot testületként, a közjog önálló élvezőjeként is elismer­heti , miszerint aztán az vallási elvéből kifolyó szerkezetét szabadon kifejtheti, jelesen nyilvános jellemű egyházi kor­mányt állíthat fel. Törvényei ezáltal a státusban szentesített közjog egyik részévé válnak, és azokat a status illyeküt fen­­tartani köteles. Az illy egyházi testület vallásgyakorlata nyil­vános istenszolgálatnak (exercitium religionis publicum) ne­veztetik. 2) E kétségtelen közjogi elveket Szászország alkot­mánylevele nemcsak nem törölte el, hanem jelesen azáltal, hogy még magán istenszolgálatra nézve is statusengedély szükségét állitá fel, világosan megerősité 32. §ában, melly­­ben ez mondalik : „Minden lakosnak teljes lelkiismereti sza­badság, ’s vallása istenszolgálatának, az eddigi vagy jövőre törvényesen megállapítandó mértékben, utalma biztosittatik.“ Az ,ótalom‘ alatt nem csupán az átalános jogi ótalmat p. o. az ájtalosságra összegyűltek óvását erőszakos megtámadások ellen kell érteni, mivel ez már a 26. §. által is biztosítva, ’s mire különös törvényre szükség nem volt volna , hanem azon különös ótalmat, mellyre a vallástársaság tagja mint illyen, ’s tehát maga a társaság és annak egyháza is szorul a sta­tusban, miszerint külső működését nagyobb vagy kisebb szabadsággal kifejthesse. Ennélfogva e­bban kétségen kívül e három tétel foglaltatik: 1) Csak teljes lelkiisméreti sza­badság és az abból kifolyó jogok, tehát hitkényszerítés és hitüldözés elleni utalom és házi ájtatosság illetnek minden lakost; 2) minden azontúli vallásgyakorlatra a státus előle­­ges engedelme szükséges; 3) ez engedelem csak törvény által, tehát csak a rendek hozzájárulásával adathatik.­­ A két első tétel a felebbiek szerint a közjoggal tökéletesen összehangzik, csak a harmadik tartalmaz, a rendek műkö­dési körének érdekében, különös jogi (particularrechtlich) toldalékot. Ha pedig e felfogás még kétséget szenvedne, úgy azt amaz (eredetileg 291k) §. szerkezésének története töké­letesen elháritná. Eredeti szerkezetében t. t. ekép hangzott: „Minden lakosnak teljes lelkiismereti szabadsága és isteni szolgálatának utalma biztosittatik, mennyiből vallása gya­korlása által törvényt nem sért vagy magát közönséges kö­telesség alól ki nem vonja.“ A rendek azonban erre azt mon­dák, hogy e §­ ellenkezik az 52. (most 56al) , melly csupán a befogadott vallásoknak biztosit szabad, nyilvános isten­­szolgálatot, ’s itt tehát csak házi ájtatosságról lehet szó, mi­ért is e hozzátételt javassák : „Az egyszerű házi ajtatosságtól tehát, tartozzék bárminő valláshoz, senkit eltiltani nem le­het.“ A kormány erre azt feleli, mikép nyilvános istenszol­­­gálat és a házi ajtatosság közt még egy harmadik, t. i. a magán istenszolgálat van, melly, a törvényjavaslat 29. §á­­nak alapczéljával és azzal ellenkezőleg, mi a zsidóknak ez országban megengedve, eltöröltnek fogna tekintethetni, ha ama 29. §hoz a rendek javaslata hozzácsatoltatnék. E tolda­lék tehát el nem fogadtatott. A rendek azonban e mellett meg nem állapodva újra azt javaslák, hogy „az istenszolgá­latának utalma biztosíttatik“ mellé még „az eddigi vagy jö­vőre törvényesen megállapítandó mértékben“ tétessék, mond­ván, hogy ekép egyszersmind újabb felekezeteknek státus­­engedelem nélküli támadása is meggátoltatnék. Ebbe a kor­mány is beleegyezett, miáltal a­­­ mostani szerkezetét nyerte. Ebből, és miután e­bban, mivel az 52 ik (56.) nyilvános istenszolgálatról szólott, csak magán istenszolgálatról lehe­tett szó, mi azelőtt világosan el is ismertetett, kitűnik, hogy illyennek megengedésére is törvény kívántatik. — Mindezt meg inkább erősíti az 52ik (most 56ik) §. tárgyalása, melly­­nél a rendek határozatot kívántak, mellynél fogva uj keresz­­tényfelekezeteknek, ha szükség, a bejövetel megtagadtas­sék, mi az elfogadott módosítás által meg is történt. Mind­ezekből az következik, hogy az uj vallásnézet hívei az al­kotmánylevélnél fogva nem bírnak joggal közös istenszolgá­­latra egyesülni. ( 3) Arra nézve, vájjon az új vallástársa­ság tagjai továbbá is gyakorolhatják-e polgári jogaikat, az alkotr­ánylevél 33 ik §a szerint azt vehettük volna ugyan fel, hogy azt nem tehetik, hanem hogy azt csak új törvény ha­tározhatná meg ; mindamellett az alább­i alatt következő okból az alkotmánylevél e határozata gyakorlati hatásának vizsgálását mellőzhetni véljü­k. ( 4) A milly kétségtelen, hogy a mindenkinek biztosított lelkiismereti szabadságnál fogva senkit nem akadályozhatni abban, miszerint azon egy­háztól , mellyhez addig tartozott, vagy annak egyes vallási vagy fegyelmi czikkeitől bensőleg elforduljon ; másrészt mégis épen olly bizonyos, hogy a benső lelkiismereti szabadság e működésének külső hatást, melly által a fenálló közjog vagy mások jogai megsértetnének, adni nem szabad. — Az 1­27. febr. 20ai rendelet egyik keresztény vallásból másikra való áttérést illetőleg a loik­ában e kép hangzik: „Áttérése nap­jától kezdve az áttért megszűnik az elhagyott egyház ható­ságának törvénye alatt állni, azon jogokat, mellyeket ennek tagjai birnak, elveszti, ’s a másik egyház jogai és kötelmei­ben részesül, a nélkül azonban, hogy az áttérésnek vissza­ható ereje legyen, sőt az áttérő mindazt, mit áttéréséig él­vezett, megtartja, és mire kötelezve volt, szolgáltatni kö­teles.“ Minthogy pedig az új vallástársaságot, mint a stá­tusban jogosan fenállót, míg azt a törvény ki nem mondaná, sem elismerni sem arra áttérni az idézett törvény értelme szerint nem lehetett, hívei a külső jogviszonyokra nézve csak azon hitvallások tagjainak valónak tekinthetők, mellyekhez azelőtt tartoztak. Ebből egyrészt eklésiai viszonyaik folyta­tása és ebeli adókötelezettségeik , másrészt pedig azon jogok háborutlan folytonos élvezése következik, mellyeknek gya­korlására azelőtti vallásuknál fogva hivatva voltak. A vallás­­ministérium különösen előbbi eklésiájokbani adakozási kö­­telmek alól nem mentheti fel őket, annál kevesbbé, mivel az eklésia szükségeit azontúl a hátralevőknek egyedül kell vala födözniök. Bármilly kétségbevonhatlanoknak láttuk ugyan a fenebb kifejtett elveket, mégis egészen más kérdés volt, megegyez-e a státuseszélyességgel,azokat a jelen eset­ben egytől egyig foganatba hozni. (Vége köv.) SPANYOLORSZÁG. A királyné férjhez menésének ügye, mind egy madridi levelező, valamennyi nagy udvar vétója következtében olly bajos jön, hogy diplomatiai körökben ko­molyan beszélnek jövő tavaszszal tartandó európai congres­­susról, mellyben a királyné jövendő férjének neve kimon­datni fog. E congressus jövő februárban fogna (hol?) össze­gyűlni, és a lakodalom még junius előtt tartatni. Az Espanyol, eddig független lap, melly moderado el­veket vall, a moderadók eljárásmódját mégis roszalja, sept. 19. azt állitá, mikép a franczia hgek Pampelunában ez ügy­ben értekeztek ugyan a királyi családdal, de semmi határo­zat nem hozatott. Csak annyiban egyeztek meg, hogy e do­logban nemcsak Spanyolország diplomatiai és politikai vi­szonyait , hanem a királyné hajlandóságát is fontolóra venni kelletik. Ellenben ugyane lap szerint egyrészt a királyné és anyja, másrészt a franczia hgek által atyjok nevében határozottan megállapíttatott, hogy Montpensier hy Lujza hgnöt, a ki­rályné öcscsét vegye el. Az Espanyol még azt jegyzi meg, hogy ebben az északi cabinetek már megegyeztek, és Victoria királyné azért ment Eube, hogy Lajos Filepnek ezen öt olly közelről érdeklő hírt és egyszersmind azt is személyesen tud­tára adja, hogy az északi cabinetek az ő (Victoria) javas­latába is beleegyeztek , Isabella vőlegénye iránt. Egy lépéssel tovább ment már a színetlen Castellano ugyanaznapi számában. Ez a szász koburg gothai Lipót úgt nevezi, mint Isabellának a franczia udvarnál legkedveltebb kérőjét. „Némellyek úgy vélik, mond e lap, hogy az ez al­kudozások szerencsés kimeneténél annyira érdekelt Nemours­kgné Pampelunában a királyné egészségi állapotáról és testi minőségéről iparkodott meggyőződni, miszerint arról a fen­séges kérőt tudósíthassa, és hogy az angol királyné utazása nem maradt befolyás nélkül e dologba. Azt is mondják, hogy e jelenlegi trónörökös infánsné Montpensier nem kevés érdemű franczia hgnek adandja kezét.“ A Costellano saját nézetéül oda nyilatkozik, hogy a királynéhoz is franczia királyfi ille­nék jobban, vagy ha ez nem lehet, don Francisco infans fia. (A lap tán nem tudja, hogy Lajos Filepnek már csak egy nőtelen fia van.) Az ellenzéki Tiempo (sept. 20.) ismétli az Espanyol állí­tásait , de még ezt is hozzá teszi: „A kóburgi és orleansi hgek kettős combinatioja királynénk és az infánsnő számára figyelemre méltó. Francziaország és Anglia megegyezhetnek azon tervben , melly által legczélszerűbben képviselve len­nének érdekeik, mellyeket foganatositni szeretnének. Minket mi illet, mi már határozottan kimondtuk nézetünket, és nem látunk okot annak megváltoztatására.“ (E lap eleinte a há­zassági kérdést addig mellőzendőnek tartotta, míg Spanyol­­ország előbbi hozzá méltó politikai állását el nem foglalná, később azonban don Enrique infans mellett nyilatkozik.) A Globo, szinte az alkotmányos ellenzék közlönye, azt véli, hogy Francziaország csak azért ajánlja Monspensier hget Luisa infánsnő férjéül, hogy ezáltal a királyné kezét Trapani gróf részére biztosítsa. „Ámbár infánsnőnk férjhez­­menése a francziák királyának fiához országunkra nézve igen hasznos lenne, mégsem kell azt olly föltétel alatt megen­gedni, mellynek kártékony következményei túlnyomók len­nének.“ A Heraldo, mellynek szerkesztői mindennaposak Narvaez tábornagynál, az Espanyol állítását az infansnéról valószi­­nüeknek mondja, és örvend azon. Csupán Anglia ellensze­gülésétől tartott, melly azonban a minapi látogatás által Én­ben elháríttatott. Megemlíti aztán, német lapokra támasz- árok (így nevezé a csatornát) feltartóztathatna? Át fogunk kelni, mihelyt azt merészeljük. Azonban tréfának maga sem nézte a dolgot, mert mindig halasztó; győzedelem, halál vagy elforgatás lévén bizonyos következése. Illy koc­kára a continensen nem bizá fellengős terveit, azért bizony csak szárazföldi háború lett belőle. (Folytatjuk.) 241

Next