Budapesti Hiradó, 1846. január-június (311-412. szám)
1846-05-26 / 393. szám
s azt hiszi, hogy természeténél fogva senki által nem kényszeríttethetik haladásra. — Egy hirdetmény így szól: „Bikaeladás“, és ezen czím mellé, hihetőleg azért, hogy az olvasni nem tudók is megértsék, egy tehén jól talált képe van nyomtatva szopó borjúval; ez tehát alkalmasint valami csodabika lehet. — Két szakácsnő újait a mészárszékben a vágólegény vigyázatlanságból levágta késével, s többi közt azzal is menthetni véli magát, miszerint ő nem tehet arról, hogy némelly szakácsnéknak igen hosszú újaik vannak. © JÓZSEF NÁDOR nemzeti képcsarnokának felállítására a magyar nemzeti museumban közelebbi hónapokban beküldetett adakozások MÁSODIK KÖZLÉSE (folytatás.) y) Bujanovics Eduard, 186. sz. ívén: Bujanovics Eduard 's Merse László mindenik 5 ft — öszvesen 10 ft. — z) Wenkheim László báró 193. sz. aláírási ívén: özv. b. Wenkheim Józsefné, b. Wenkheim László, b. Wenkheim Lászlóné, mindenik 10 ft — öszvesen 30 ft.; — a) Simai Kajetán, békésmegyei első alispán 194. sz. ívén: Kovács János pléb., Neumann Józs. pléb., Rázd József prépost, Simai Kajetán, gr. Wenkheim Antal, gr. Wenkheim Borbála, mindenik 5 ft — öszvesen 30 ft. — (Folytattatik.) -------------DEVALVATIONALIS KOVÁT, különös tekintettel a Hetilapra. Május 6an, íme egy példánya a Hetilap finom ízlésének, de kivált attikai elmésségének: „Ő is, a P. Zeitung, Magyarországon a germanismus orgánuma, forgatja lefelé németre a B.P. Híradó dev. rovatát. De miért? kérdi a nyájas olvasó. Azért, hogy kit a B. P. Híradónak nem sikerült magyarul elámítani, a P. Zeitung németül tehesse bolonddá, és mivel talán a német közönséget elámíthatóbbnak gondolják mint a magyart. — Majd megválik.“— Alkalmasint már el is vált, ’s azt a Hetilap érzi és tudja legjobban, mellynek háztartásában épen e rovat miatt készül megváltozni — vagy már is megváltozott — az igazgatás. * Egyébiránt a Hetilap most az egyszer következetes önmagával, mert mikor minket ámítással vádol, akkor valósággal ő gyakorolja ezen tisztességes és neki vérévé vált mesterséget. Ő az, ki ábrándokat és ámulatokat gerjeszt és „termel“, mellyeket mi aztán , ha kedvünk tartja kiábrándítunk és megmeztelenitünk. * „Miért, kérdi továbbá a Hetilap— és itt figyelmezzünk, mert itt tűnik fel a vezéri logika és attikai elmésség egész fényében — miért a B. P. Híradó és P. Zeitung oll y jó pajtások? (magyarul: miért ollyjó pajtások a B. P. H. ’sat.) Mert mindkettő mint a mangorló 2 (vájjon mit jelent ez a ,2‘ szám? mert injuriának tartanak a Hetilapról mathematikai potentiák tudását tenni fel.) egész nap, egész héten, egész évben szembekötve kering ,s meg sem halad.“------Comme cela sent l’étable ! Bel kár, hogy a Hetilapot a frakkerek nem olvassák! — minő tetszést, mennyi pártolót — ha nem is előfizetőt — hódithatna magának, kiknek segélyével aztán, mint hirdetni szokta volt „ezélj át minél biztosabban elérhesse.“ * Aztán ki az ámító,—az-é,ki illyen ’s ehez hasonló, sőt különb finomságokkal minduntalan, és „keble istené“nek teljes kénye kedve szerint él, ’s mégis minket nevez „szabadalmazott pasquillgyártók“-nak, ’s közgyűléseken panaszkodik, hogy iránta a censura irgalmatlan , midőn ellenfelének mindent elnéz, — vagyaim, kik mindezt nem teszszük?— Van-é a világon szabad sajtó, melly különb illetlenségeket engedne meg magának mint a Hetilap? Alig. Speculatiók bizony tehát mindenféle sopánykodások az együgyűbbek hiszékenységére, kik előtt az értelmi incapacitást a censura szigorúságával akarnák leplezni. *Azt mondja a H., hogy a B. P. Híradó mind csak szembekötve kering és nem halad ? Hej, érzi ezt a vakságot és nemhaladást a Hetilap! De mikép halad a Hetilap! úgy hogy 1 /1 íven kezdi, ’s ugyancsak ígéri, hogy úgy is fogja folytatni, de biz az még sem mozdul egyet is az 1 ívből. Hanem ezért csakugyan köszönettel tartozik neki a közönség. Billy eledelből egy tál igen sok. * Mit szokott a Hetilap „1 efelé forgatni“ fáradhatatlan szorgalommal? A párisi „Moniteur industriel“ iparpolitikai czikkeit, mellyek úgy illenek Magyarországra, mint a „tábornok“ czim a pálya Tom Pouce-ra. * De hogyan szokott a H. forditgatni ? Úgy hogy rendszerint nem érti, nem tudja miről beszél, ’s igy terjeszti az ismereteket, mellyeket maga sem fogott fel. A száz közöl csak egy pár példa: — valami új szénégetési módról szólván — vagy inkább: fordítván — az ezen alkalommal distilláló „acide pyroligneux“-t (amint a franczia eredetiben áll) fasavanynak nevezi, nem tudván, hogy azt a közönség már előtte Jae czelnek ismerte — , a „tengeri enyv“- et ismertetvén, az annak részét alkotó ’s a közönség előtt gummi elasticum név alatt ismeretes mézgát, a kants chukot egyszer ,kalschonek, másszor ,kan ts chuk-nak nevezi. Az illy ismeretterjesztés megérdemelné a kritika kantsukáját. * Úgy tetszik, hogy az ,Ungar valami illyet akart tenni közelebbről, mikor igy szólt: „Auch die Esel haben ihren Verfechter gefunden ’sat.“ A Hetilap t. i. eltelve részvéttel a fülesek iránt, meg akarja határoztatni, hány puttont lehessen ezután egyszerre rájuk tenni. Amihez nekünk semmi észrevételünk, mert a hetilapisták hihetőleg az állatkínzás elleni védegylet tagjai— de miután a Hetilap olvasói nem állatok hanem becsületes magyar emberek, hogy meri a szerkesztő és társai őket lapjukkal kínzani? Emberkínzás elleni védegylet, hol vagy ? HÍD&FÖLD. (A krakói és galicziai események.) E czim alatt a lipcsei Grenzboten egyik közelebb füzetében egy igen érdekes és e folyóirat állítása szerint fensőbb katonatiszt tollából eredt czikk közöltelik. Az A. Alig. Zg annak közlésénél önkénytelenül visszaemlékezik azon nemes herczegre, ki Afrikában Bourmont, Spanyolországban Maroto oldalait harczolt, ’s e hadakozásokról olly érdekes vázolatokat irt. t. i. az „Egy elbocsátott lándsás naplójából“ czimü munkát, mellynek kedves tartalma az időszaki sajtó utján részből a magyar irodalomba is átment. A czikket mitt közöljük: Drága barátom! Ön „puszta igazságot“ és mint mondja, csak is „puszta igazságot“ kíván azon jelenetekről, melylyeknél szemtanuként jelenlenni alkalmam vala. Igazságot! — tudja-e ön, mit kíván e szóban tőlem? Nem tudja-e, hogy épen az igazat nem hiszi senki, csupán mivel abban átalában hinni nem akar ? A görög szabadságharczban, a spanyol polgári háborúban, és minden hasonló alkalomkor a legfényesebb sikerrel ámították az európai közönséget, és egynél több hírlapi czikk, egynél több hathatós röpirat, vagy a tempo elterjesztett tudósítás, melly a hazugság bélyegét viselé, közhitelt nyert, mert a pártok időszerinti rokonszenveinek hizelgett. A közönség olly izlés szerint alkotja magának képzeletében a körülményeket, minő izlés tetszésére van. Görög-, Spanyol- és Lengyelországot mindenki Német-, Angol- és Francziaország formáival képzelé. És ha aztán valaki azon dolgok vonásait, mellyek a várt dolgoktól lényegesen elütöttek, valódikig akará festeni, a kép annyira kirítt a reménytért rajzolatokból, miszerint inkább elfordultak tőle, sem hogy tetszett volna a képzelettel kellemetlen különbözés. Az események külső vonásai az összeesküvés kiütésétől Krakónak a három hatalmasság seregei által történt megszálltáig már eléggé ismeretesek. Mi már különösen Galicziát illeti, a legellenkezőbb vitatásoknak közepette megdönthetlenül áll a tény , hogy az összeesküvés , a terjedelmesen szerteágazó összeköttetés daczára, kizárólag csak a földesurak és a török függök körében, és egyrészt a levitek közt (amint Spanyolhonban a polgári vagy divatos öltözékűeket nevezik) lelt életelemet, ellenben a föld népében nemcsak atalán semmi viszhangot nem nyert, hanem épén annak határozott ellenszegülésében szenvedett törést. Szinte oly kétségtelen az, hogy a lázadók ellen vezetett számos zászlóalakból, ámbár mind galicziai születésűek voltak és Nugent, Hainau, Fürstenwaerther és Hohenegg neveiket viselő ezredekhez tartoznak, egyetlen egy közvitéz sem szökött át az ellenséghez, sőt a nevezett ezredek és a hozzájuk tartozó otthonos (Landwehr) zászlóalak minden szabadságosai önként siettek zászlóik alá. Az egész, eleinte a vidéken szerteszórt és magára hagyatott legénység daczolt minden csábításaival az összeesküdteknek, ’s ragaszkodását zászlójához és határozott idegenségét a ,nemzeti izgatásoktól világosan napfényre derítette. Ezek tehát némileg ugyanazon eszközökben törtek meg, mellyekkel legbiztosabban remény lettek czéljaikra élhetni. E tünemények rejtélyek lesznek azok előtt, kik Lengyelországot, Galicziát és Ausztriát csak hírlapokból ismerik. Ellenben, a ki az ausztriai állapotokban jártas, és magát elővélemények, vagy habár nemes és költői, de mindamellett tévútra vezető rokon- és ellenszenvektől elvakítni és csábítni nem hagyja, csakhamar feltalálja e látszatos ellentétek megoldását. Akinek csak valaha alkalma volt tömeges népmozgalmakat szemlélni, és azoknak természetéről a gyakorlatból és a történetírásból magának ismereteket szerzett, bizonyára állátaudja, mi ily képtelenség, azt tenni fel, hogy olly átalános és hatalmas mozgalom, minő a galicziai parasztság ellenhatása volt a forradalmiak ellen, néhány forintnyi kitűzött díj vagy valamely kormánytiszt parancszava által eszközölhető legyen. Ez annyi volna, mint azt állítni, hogy a franczia forradalmat csupán Mirabeau vagy Sieyes szavai szülték! Oly tünemények nem csináltatnak. Mint hógörgetegek függnek azok századok óta a sziklabérczen, ’s a tömeg megmozditására aztán elég egy hang, egy szó, egy lövés. Század óta tátong már az örvény, melly a régi lengyel nemzetiség és parasztság (Polen- und Bauernthum) közt megnyílt; és a pisztolylövés, mellyel egy pártos főnök Lissza-Gurában a parancsának nem engedelmeskedő parasztokra telt, lefejté a görgeteget, melly dörögve gördült le és Galicziában a lengyel nemzetiség végmaradványait eltemette. Mert tudnunk kell, hogy a lengyel nemzetiség még létezett, ámbár Lengyelben már régen meghalt, és nem is a felosztás által öletett meg, hanem már annakelőtte, benső felbomlásban enyészett el, — sőt olly értelemben, amint nemzetet, státust jelenleg veszünk, soha nem ért. Senki sem fogja ugyan tagadni, hogy Lengyelhon megosztásának nagy erkölcsi bűne „assassinat politique“ (politikai orgyilkosság) volt, de az mégis menthető azon axióma által, hogy Lengyelhon létezése akkori alakjában, a benső bomladozás miatt, teljes lehetlenséggé lön. A lengyel nemzet, azaz, a harczias, lovagias nemesség, inkább középkori intézet mint újabb értelembeni status volt; a történet legszebb, legköltőibb tüneményeinek egyike, de épen azért az újon felkelő korral egyesülletlen volt az. Lengyelhon és Velencze, Málta és a német lovagság a történetek közé tartoznak, és új életre ébresztni őket, holttestek galvanizálása lenne, legyenek azok bármilly gyönyörű alakok, óriási tetemek és hős halottak, bús fájdalommal állhatunk koporsóik felett és ravatalaikra virágot hinthetünk; de beszélésre, járásra, viaskodásra kelteni akarni őket, majdnem bűn. A lengyel nemzetiség túlélte Lengyelhont. A szellem bolygóit még a földön, midőn az élet a testből már elszállott. Alég egyszer állott talpra haldoklásban, és az lS30-i forradalom végső nyilvánulása volt a lengyel nemzet nevét viselt sarmatai töredék lovagias, aristocratai, és katonailag nemzeti lételének. Amint éltek, úgy hullottak el, vitézen az ellenség ellen, egyenetlenségben egymás közti elemök a harezmező volt, azon éltek, azon haltak meg, dicső halállal. A lengyel nemzetiség végmaradványai az emigratióban egyesültek és némi mesterséges nemzeti testületté alakultak. Ebben tovább is éltek még a régi remények és álmok, de tagjai lassankint szinte kezdek érezni a kor feloszlató hatalmát. Míg erejüket a régi eredendő lengyel bűn, a visszavonás, következtében, egymásközti tusakodásban szétdarabolták és felhasználták; míg az aristocratai párt ellen, mellynek élén Czartoryski állott, a democratai, Lelewel vezérlete alatt hadat viselt; míg a doeliniáli töredék a katonai töredék ellen hadakozott, az anyagi állapot, a tettleges politikai élet, évről évre szilárdult a hajdani lengyel tartományokban, és az átalakulás reményét hovatovább kisebbítette. Oroszország vas karja , Poroszország iparkodásai mindinkább háttérbe szobták a kilátást azon elemek létesülésére, mikre az emigránsok számítottak. Veszélyesebb volt még terveikre nézve Ausztria kegyes uralkodó palotája, veszélyesebb mint az az oroszok pallosa és kaubja. Mert mialatt az orosz több századig tartott nemzeti párviadal után a csatatéren győztes Jön és Te-Deumát görög szertartással éneklő, míg a német és protestáns porosz még mindig tartós ellenszenvekre tarthatott számot, várható volt, hogy a lengyel elem Galicziában lassan kint az egynemű szláv és katholikus testvérekhez csatlakozandik, hogy az óraimat, mellyel Ausztria különféle népei valamennyi egyéniségeinek nyújt, megkedvelendi ’s ennélfogva a szláv-katholikus népcsaládba belé olvadand. Fizért sürgetőinek tartotta az emigratio, e viszonyt haladék nélkül, erőszakos csapással zavarni meg annál inkább, mert elég oka volt hinni, hogy további késedelmezés által elavul, ’s mint a lengyel történet elhalt, elfelejtett ága, elszáradand. Ausztria igen is nagy előlépéseket tett békés után — a nagy családok hőn kezdettek az udvarhoz csatlakozni, hadban a lengyel seregek a legjobbak és leghívebbeknek tartottak, mit a következés meg is mutatott. Vasutak, jótékony és közhasznú egyesületek alapulattak és gyámoliltaltak, különösen pedig az ennek előtte minden önkénynek kitett paraszt rendes törvényt és biztosított jogállapotot kezde ismerni. A kormány buzgón iparkodik, a régi elemeket az újakkal kiengesztelni, és a lengyel nemzetiség végmaradványait ólalmazni. Fájdalom, mindezen kegyes és jóakaró rendszabályok fegyverül használtattak a kormány ellen; az emigratio tovább nem késhetett, ha Galicziában még feltalálni akará azon tüzanyagot, melly előbb-utóbb szükségképet fogott enyészni, ’s mellynek elmellőzése után csak az ausztriai népcsaláddal közel rokonságban levő és sokszoros kötelékekkel elválaszthatlanul összekötött országot talált volna. Tehát azonnal hozzáfogott az újon tervezett mozgalom eszközléséhez. Pillanatnyira az emigratio minden töredékei egyesültek és mindenike hozzájárult a közös czél eléréséhez: az oligarcha aranyat és befolyást szolgáltatott, a katona kardját ígérte, a radical communistikus szereit tette mozgásba, sőt, fájdalom a béke papja is oda kölcsönző szavának hatalmát, vérontásra izgatandó. A kiküldöttek beutazták a hajdani lengyel tartományokat, jelesen Posent és Galicziát, és előkészítették a tervet. A régi derék lengyel kard Osztrolenka mezején és Varsó falai mellett tört össze, tehát az olasz propagandától a gyilok vétetett kölcsön, és a parasztok kaszaira számítottak. Azonban, a lengyel nemes nem tudott bánni a szokatlan fegyverrel; a paraszt visszautasította a kínált szövetséget, és midőn a nemes, régi banderialis szokás szerint, az engedetlen jobbágyra kardot és pisztolyt rántott, a parasztnak eszébe jutott, hogy még egy másik törvény is van, a szabadságos katonának pedig, hogy egy másik zászló alá esküdött, é s megragadván csepjüket, agyonverték a forradalmat. A lengyel jellem sajátságai közé tartozik, hogy mindent fényesen kezd és semmit következetesen keresztül nem visz. Míg a kis földbirtokosok csaknem általánosan beleegyezve a mozgalomba, czéljuk előkészítésénél semmi áldozatot nem sajnáltak, épen a legfontosabbról feledkezének meg, arról t. i., hogy az eszközt, a parasztot nyerjék meg; mi, ha néhány évig figyelmet fordítanak rá, legalább bizonyos fokig teend vala lehellenné olly catastrophát, a minő történt. Azonban tudva bár, hogy szükségük lesz rá, a paraszt nyúzását folytatták , ’s ez a kerületi hivataloknak és a kormánytiszteknek folyvást alkalmat adott, pártfogó háladatos szerepet játszani a földesurak és mandalárok (jószágkormányzók) nyomasztásai ellenében. A lengyel nemes és földesur gyakran nagylelkű, de jogot egyátalán nem ismer el: az önkény szükséges eleme a valódi lengyel nemzetiségnek, melly olly gyakran zavarja össze a törvénytelenséget a szabadsággal. Figyelemre méltó a rend, a fegyelem, mellyet a parasztság ellenhatásában, kivált eleinte, tartott. A négy-öt nap alatt, mig az első és legnagyobb ingerültség uralkodott, és az utakat tömérdek parasztok vagy ezredeikhez minden katonai felvigyázat nélkül siető szabadságosak leptek el, részeg ember igen ritka volt; e véres és szomorú executiókkal gyanús, sőt, fájdalom! itt-ott némelly ártatlan is veretett agyon, ha „a császárhoz hűtelen“nek jellemeztetett; de nők és gyermekek közönségesen megkíméltetek; rablás és gyújtogatás eleinte nem történt; csak később, midőn a mozgalomba már részakaratu elemek is vegyültek, vagy ha a nemesi kastélyok magokat makacsul védelmezték, miben nők is tetemes részt vettek, történtek kivételek; ekkor aztán gyújtogattak és fosztogattak is a parasztok, ’s illy alkalmaknál, ámbár ritkán, nőket is bántottak. K.. gróf menekülni akart nejével és gyermekeivel; az országúton a parasztok megállították, a kocsiból kiszállni kényszeritették, ’s a pártosok egyik fővezetőjének ismervén meg őt, agyoncsépelték, ruháival, órája ’s erszényével együtt ismét a kocsiba tették és tovább hajtattak. A parasztok igen jó adatokkal bírtak. Az uradalmi ház elfoglalása után rendes ítéletet tartottak a „hívek“ és „hütetlenek“ felett. L.. grófnál, néhai császári katonatisztnél és a császári házhoz köztudomás szerint igen hajlandó nemesnél, saját alattvalói ólalmazták személyét, családját és vagyonát. 357