Budapesti Hiradó, 1846. január-június (311-412. szám)

1846-05-26 / 393. szám

­s azt hiszi, hogy természeténél fogva senki által nem kény­­szeríttethetik haladásra. — Egy hirdetmény így szól: „Bika­eladás“, és ezen czím­ mellé, hihetőleg azért, hogy az ol­vasni nem tudók is megértsék, egy tehén jól talált képe van nyomtatva szopó borjúval; ez tehát alkalmasint valami cso­dabika lehet. — Két szakácsnő újait a mészárszékben a vá­gólegény vigyázatlanságból levágta késével, s többi közt azzal is menthetni véli magát, miszerint ő nem tehet arról, hogy némelly szakácsnéknak igen hosszú újaik vannak. © JÓZSEF NÁDOR nemzeti képcsarnokának felállítására a magyar nemzeti museumban közelebbi hónapokban beküldetett adakozások MÁSODIK KÖZLÉSE (folytatás.) y) Bujanovics Eduard, 186. sz. ívén: Bujanovics Eduard 's Merse László mindenik 5 ft — öszvesen 10 ft. — z) Wenk­heim László báró 193. sz. aláírási ívén: özv. b. Wenkheim Józsefné, b. Wenkheim László, b. Wenkheim Lászlóné, mindenik 10 ft — öszvesen 30 ft.; — a) Simai Kajetán, békésmegyei első alispán 194. sz. ívén: Kovács János pléb., Neumann Józs. pléb., Rázd József prépost, Simai Kajetán, gr. Wenkheim Antal, gr. Wenkheim Borbála, mindenik 5 ft — öszvesen 30 ft. — (Folytattatik.) -------------­DEVALVATIONALIS KOVÁT, különös tekintet­tel a Hetilapra. Május 6an, íme egy példánya a Hetilap finom ízlésének, de kivált attikai elmésségének: „Ő is, a P. Zeitung, Magyarországon a germanismus orgánuma, for­gatja lefelé németre a B.P. Híradó dev. rovatát. De mi­ért? kérdi a nyájas olvasó. Azért, hogy kit a B. P. Hír­adónak nem sikerült magyarul elámítani, a P. Zei­tung németül tehesse bolonddá, és mivel talán a német közönséget elámíthatóbbnak gondolják mint a magyart. — Majd megváli­k.“— Alkalmasint már el is vált, ’s azt a Hetilap érzi és tudja legjobban, mellynek háztartásában épen e rovat miatt készül megváltozni — vagy már is meg­változott — az igazgatás. * Egyébiránt a Hetilap most az egyszer következetes önmagával, mert mikor minket ámítással vádol, akkor va­lósággal ő gyakorolja ezen tisztességes és neki vérévé vált mesterséget. Ő az, ki ábrándokat és ámulatokat gerjeszt és „termel“, mellyeket mi aztán , ha kedvünk tartja kiábrándítunk és megmeztelenitünk. * „Miért, kérdi továbbá a Hetilap— és itt figyel­­mezzünk, mert itt tűnik fel a vezéri logika és attikai elmés­­ség egész fényében — miért a B. P. Híradó és P. Zeitung o­ll y jó pajtások? (magyarul: miért ollyjó pajtások a B. P. H. ’sat.) Mert mindkettő mint a mangor­ló 2 (vájjon mit jelent ez a ,2‘ szám? mert injuriá­­nak tartanak a Hetilapról math­ematikai potentiák tudását tenni fel.) egész nap, egész héten, egész évben szembekötve kering ,s meg sem halad.“------­Comme cela sent l’étable ! Bel kár, hogy a Hetilapot a frak­­kerek nem olvassák! — minő tetszést, mennyi pártolót — ha nem is előfizetőt — hódithatna magának, kiknek segélyével aztán, mint hirdetni szokta volt „ezélj át minél biz­tosabban elérhesse.“ * Aztán ki az ámító,—az-é,ki illyen ’s ehez hasonló, sőt különb finomságokkal minduntalan, és „keble isten­é“­­nek teljes kénye kedve szerint él, ’s mégis minket nevez „szabadalmazott pasquillgyártók“-nak, ’s közgyűléseken panaszkodik, hogy iránta a censura irgalmatlan , midőn el­lenfelének mindent elnéz, — vagyaim, kik mindezt nem teszszük?— Van-é a világon szabad sajtó, melly különb illetlenségeket engedne meg magának mint a Hetilap? Alig. Speculatiók bizony tehát minden­­féle sopánykodások az együgyűbbek hiszékenységére, kik előtt az értelmi incapa­­citást a censura szigorúságával akarnák leplezni. *Azt mondja a H., hogy a B. P. Híradó mind csak szembe­kötve kering és nem halad ? Hej, érzi ezt a vakságot és nem­­haladást a Hetilap! De mikép halad a Hetilap! úgy hogy 1 /1 íven kezdi, ’s ugyancsak ígéri, hogy úgy is fogja folytatni, de biz az még sem mozdul egyet is az 1 ívből. Hanem ezért csakugyan köszönettel tartozik neki a közönség. B­illy ele­delből egy tál igen sok. * Mit szokott a Hetilap „1 efelé forgatni“ fáradha­tatlan szorgalommal? A párisi „Moniteur industriel“ ipar­­politikai czikkeit, mellyek úgy illenek Magyarországra, mint a „tábornok“ czim a pálya Tom P­o­uc­e-ra. * De hogyan szokott a H. forditgatni ? Úgy hogy rend­szerint nem érti, nem tudja miről beszél, ’s igy t­erj­esz­ti az ismereteket, mellyeket maga sem fogott fel. A száz közöl csak egy pár példa: — valami új szénégetési módról szólván — vagy inkább: fordítván — az ezen alkalommal distilláló „acide pyroligneux“-t (a­mint a franczia eredetiben áll) fasav­an­ynak nevezi, nem tudván, hogy azt a közön­ség már előtte J­a­e c­z­e­l­nek ismerte — , a „tengeri enyv“- et ismertetvén, az annak részét alkotó ’s a közönség előtt g­u­m­­mi elasticum név alatt ismeretes mézgát, a kant­­s chu­kot egyszer ,kalschonek, másszor ,kan ts chuk-nak nevezi. Az illy ismeretterjesztés megérdemelné a kritika kantsukáját. * Úgy tetszik, hogy az ,Ungar­ valami illyet akart tenni közelebbről, mikor igy szólt: „Auch die Esel haben ihren Verfe­chter gefunden ’sat.“ A Hetilap t. i. el­telve részvéttel a fülesek iránt, meg akarja határoztatni, hány puttont lehessen ezután egyszerre rájuk tenni. A­mihez ne­künk semmi észrevételünk, mert a hetilapisták hihetőleg az állatkínzás elleni védegylet tagjai— de miután a Hetilap ol­vasói nem állatok hanem becsületes magyar emberek, hogy meri a szerkesztő és társai őket lapjukkal kínzani? Ember­­­kínzás elleni védegylet, hol vagy ? HÍD&FÖLD. (A krakói és galicziai események.) E czim alatt a lipcsei Grenzboten egyik közelebb füzetében egy igen érdekes és e folyóirat állítása szerint fensőbb katonatiszt tol­lából eredt czikk közöltelik. Az A. Alig. Zg annak közlésé­nél önkénytelenül visszaemlékezik azon nemes herczegre, ki Afrikában Bourmont, Spanyolországban Maroto oldalait harczolt, ’s e hadakozásokról olly érdekes vázolatokat irt. t. i. az „Egy elbocsátott lándsás naplójából“ czimü munkát, mellynek kedves tartalma az időszaki sajtó utján részből a magyar irodalomba is átment. A czikket m­itt közöljük: Drága barátom! Ön „puszta igazságot“ és mint mondja, csak is „puszta igazságot“ kíván azon jelenetekről, mely­­lyeknél szemtanuként jelenlenni alkalmam vala. Igazságot! — tudja-e ön, mit kíván e szóban tőlem? Nem tudja-e, hogy épen az igazat nem hiszi senki, csupán mivel abban átalában hinni nem akar ? A görög szabadságharczban, a spanyol polgári háborúban, és minden hasonló alka­lomkor a legfényesebb sikerrel ámították az európai kö­zönséget, és egynél több hírlapi czikk, egynél több hathatós röpirat, vagy a tempo elterjesztett tudósítás, melly a hazugság bélyegét viselé, közhitelt nyert, mert a pártok időszerinti rokonszenveinek hizelgett. A közönség olly izlés szerint alkotja magának képzeletében a körülmé­nyeket, minő izlés tetszésére van. Görög-, Spanyol- és Lengyelországot mindenki Német-, Angol- és Francziaor­­szág formáival képzelé. És ha aztán valaki azon dolgok vo­násait, mellyek a várt dolgoktól lényegesen elütöttek, való­dikig akará festeni, a kép annyira kirítt a reménytért raj­zolatokból, miszerint inkább elfordultak tőle, sem hogy tet­szett volna a képzelettel­ kellemetlen különbözés. Az események külső vonásai az összeesküvés kiütésétől Krakónak a három hatalmasság seregei által történt megszáll­táig már eléggé ismeretesek. Mi már különösen Galicziát illeti, a legellenkezőbb vitatásoknak közepette megdönthet­­lenül áll a tény , hogy az összeesküvés , a terjedelmesen szerteágazó összeköttetés daczára, kizárólag csak a földes­­urak és a török függök körében, és egyrészt a levitek közt (a­mint Spanyolhonban a polgári vagy divatos öltözékűeket nevezik) lelt életelemet, ellenben a föld népében nemcsak atalán semmi viszhangot nem nyert, hanem épén annak ha­tározott ellenszegülésében szenvedett törést. Szinte oly két­ségtelen az, hogy a lázadók ellen vezetett számos zászló­­alakból, ámbár mind galicziai születésűek voltak és Nugent, Hainau, Fürstenwaerther és Hohenegg neveiket viselő ezre­­dekhez tartoz­nak, egyetlen egy közvitéz sem szökött át az ellenséghez, sőt a nevezett ezredek és a hozzájuk tartozó otthonos (Landwehr) zászlóalak minden szabadságosai ön­­ként siettek zászlóik alá. Az egész, eleinte a vidéken szerte­­szórt és magára hagyatott legénység daczolt minden csábí­tásaival az összeesküdteknek, ’s ragaszkodását zászlójához és határozott idegenségét a ,nemzeti izgatásoktól világosan napfényre derítette. Ezek tehát némileg ugyanazon eszközök­ben törtek meg, mellyekkel legbiztosabban remény lettek czéljaikra élhetni. E tünemények rejtélyek lesznek azok előtt, kik Lengyelországot, Galicziát és Ausztriát csak hírlapokból ismerik. Ellenben, a ki az ausztriai állapotokban jártas, és magát elővélemények, vagy habár nemes és költői, de mind­­amellett tévútra vezető rokon- és ellenszenvektől elvakítni és csábítni nem hagyja, csakhamar feltalálja e látszatos ellen­­tétek megoldását. A­kinek csak valaha alkalma volt tömeges népmozgalmakat szemlélni, és azoknak természetéről a gya­korlatból és a történetírásból magának ismereteket szerzett, bizonyára állátaudja, mi ily képtelenség, azt tenni fel, hogy olly átalános és hatalmas mozgalom, minő a galicziai pa­rasztság ellenhatása volt a forradalmiak ellen, néhány fo­rintnyi kitűzött díj vagy valamel­y kormánytiszt parancszava által eszközölhető legyen. Ez annyi volna, mint azt állítni, hogy a franczia forradalmat csupán Mirabeau vagy Sieyes szavai szülték! Oly tünemények nem csináltatnak. Mint hógör­­getegek függnek azok századok óta a sziklabérczen, ’s a tömeg megmozditására aztán elég egy hang, egy szó, egy lövés. Szá­zad óta tátong már az örvény, melly a régi lengyel nemzetiség és parasztság (Polen- und Bauernthum) közt megnyílt; és a pisztolylövés, mellyel egy pártos főnök Lissza-Gurában a parancsának nem engedelmeskedő parasztokra telt, lefejté a görgeteget, melly dörögve gördült le és Galicziában a len­gyel nemzetiség végmaradványait eltemette. Mert tudnunk kell, hogy a lengyel nemzetiség még létezett, ámbár Len­gyelben már régen meghalt, és nem is a felosztás által öle­tett meg, hanem már annakelőtte, benső felbomlásban enyé­szett el, — sőt olly értelemben, a­mint nemzetet, státust je­lenleg veszünk, soha nem ért. Senki sem fogja ugyan ta­gadni, hogy Lengyelhon megosztásának nagy erkölcsi bűne „assassinat politique“ (politikai orgyilkosság) volt, de az mégis menthető azon axióma által, hogy Lengyelhon léte­zése akkori alakjában, a benső bomladozás miatt, teljes le­­hetlenséggé lön. A lengyel nemzet, azaz, a harczias, lova­­gias nemesség, inkább középkori intézet mint újabb érte­­lembeni status volt; a történet legszebb, legköltőibb tüne­ményeinek egyike, de épen azért az újon felkelő korral egye­­sü­lletlen volt az. Lengyelhon és Velencze, Málta és a német lovagság a történetek közé tartoznak, és új életre ébresztni őket, holttestek galvanizálása lenne, legyenek azok bármilly gyönyörű alakok, óriási tetemek és hős halottak, bús fájda­lommal állhatunk koporsóik felett és ravatalaikra virágot hinthetünk; de beszélésre, járásra, viaskodásra kelteni akar­ni őket, majdnem bűn. A lengyel nemzetiség túlélte Lengyelhont. A szellem boly­góit még a földön, midőn az élet a testből már elszállott. Alég egyszer állott talpra haldoklásban, és az lS30-i forradalom végső nyilvánulása volt a lengyel nemzet nevét viselt sarma­­tai töredék lovagias, aristocratai, és katonailag nemzeti lé­telének. A­mint éltek, úgy hullottak el, vitézen az ellenség ellen, egyenetlenségben egymás közt­i elemök a harezme­­ző volt, azon éltek, azon haltak meg, dicső halállal. A lengyel nemzetiség végmaradványai az emigratióban egyesültek és némi mesterséges nemzeti testületté alakultak. Ebben tovább is éltek még a régi remények és álmok, de tag­jai lassankint szinte kezdek érezni a kor feloszlató hatalmát. Míg erejüket a régi eredendő lengyel bűn, a visszavonás, kö­vetkeztében, egymásközti tusakodásban szétdarabolták és fel­használták; míg az aristocratai párt ellen, mellynek élén Czartoryski állott, a democratai, Lelewel vezérlete alatt ha­dat viselt; míg a doeliniáli töredék a katonai töredék ellen hadakozott, az anyagi állapot, a tettleges politikai élet, évről évre szilárdult a hajdani lengyel tartományokban, és az át­alakulás reményét hovatovább kisebbítette. Oroszország vas karja , Poroszország iparkodásai mindinkább háttérbe szob­­­ták a kilátást azon elem­ek létesülésére, mikre az emigrán­sok számítottak. Veszélyesebb volt még terveikre nézve Ausztria kegyes uralkodó palotája, veszélyesebb mint az az oroszok pallosa és kaub­ja. Mert mialatt az orosz több századig tartott nemzeti párviadal után a csatatéren győztes Jön és Te-Deum­át görög szertartással éneklő, míg a német és protestáns porosz még mindig tartós ellenszenvekre tart­hatott számot, várható volt, hogy a lengyel elem Galicziában lassan kint az egynemű szláv és katholikus testvérekhez csat­­lakozandik, hogy az óraimat, mellyel Ausztria különféle né­pei valamennyi egyéniségeinek nyújt, megkedvelendi ’s en­nélfogva a szláv-katholikus népcsaládba belé olvadand. Fizért sürgetőinek tartotta az emigratio, e viszonyt haladék nélkül, erőszakos csapással zavarni meg annál inkább, mert elég oka volt hinni, hogy további késedelmezés által elavul, ’s mint a lengyel történet elhalt, elfelejtett ága, elszáradand. Ausz­tria igen is nagy előlépéseket tett békés után — a nagy csa­ládok hőn kezdettek az udvarhoz csatlakozni, hadban a len­gyel seregek a legjobbak és leghívebbeknek tartottak, mit a következés meg is mutatott. Vasutak, jótékony és közhasz­nú egyesületek alapu­lattak és gyámoliltaltak, különösen pe­dig az ennek előtte minden önkénynek kitett paraszt rendes törvényt és biztosított jogállapotot kezde ismerni. A kormány buzgón iparkodik, a régi elemeket az újakkal kiengesztel­ni, és a lengyel nemzetiség végmaradványait ólalmaz­­ni. Fájdalom, mind­ezen kegyes és jóakaró rendszabá­lyok fegyverül használtattak a kormány ellen; az emi­gratio tovább nem­ késhetett, ha Galicziában még felta­lálni akará azon tüzanyagot, melly előbb-utóbb szükség­kép­et fogott enyészni, ’s mellynek elmellőzése után csak az ausztriai népcsaláddal közel rokonságban levő és sok­szoros kötelékekkel elválaszthatlanul összekötött országot talált volna. Tehát azonnal hozzáfogott az újon tervezett moz­galom eszközléséhez. Pillanatnyira az emigratio minden tö­redékei egyesültek és mindenike hozzájárult a közös czél el­éréséhez: az oligarcha aranyat és befolyást szolgáltatott, a katona kardját ígérte, a radical communistikus szereit tette mozgásba, sőt, fájdalom­ a béke papja is oda kölcsönző szavának hatalmát, vérontásra izgatandó. A kiküldöttek be­utazták a hajdani lengyel tartományokat, jelesen Posent és Galicziát, és előkészítették a tervet. A régi derék lengyel kard Osztrolenka mezején és Varsó falai mellett tört össze, tehát az olasz propagandától a gyilok vétetett kölcsön, és a parasztok kaszaira számítottak. Azonban, a lengyel nemes nem tudott bánni a szokatlan fegyverrel; a paraszt vissza­utasította a kínált szövetséget, és midőn a nemes, régi ban­­derialis szokás szerint, az engedetlen jobbágyra kardot és pisztolyt rántott, a parasztnak eszébe jutott, hogy még egy másik törvény is van, a szabadságos katonának pedig, hogy egy másik zászló alá esküdött, é s megragadván csepjü­­ket, agyonverték a forradalmat. A lengyel jellem sajátságai közé tartozik, hogy mindent fényesen kezd és semmit következetesen keresztül nem visz. Míg a kis földbirtokosok csaknem általánosan beleegyezve a mozgalomba, czéljuk előkészítésénél semmi áldozatot nem sajnáltak, épen a legfontosabbról feledkezének meg, arról t. i., hogy az eszközt, a parasztot nyerjék meg; mi, ha né­hány évig figyelmet fordítanak rá, legalább bizonyos fokig teend vala lehellenné olly catastrophát, a minő történt. Azon­ban tudva bár, hogy szükségük lesz rá, a paraszt nyúzását folytatták , ’s ez a kerületi hivataloknak és a kormánytisz­­teknek folyvást alkalmat adott, pártfogó háladatos szerepet játszani a földesurak és mandalárok (jószágkormányzók) nyomasztásai ellenében. A lengyel nemes és földesur gyak­ran nagylelkű, de jogot egyátalán nem ismer el: az önkény szükséges eleme a valódi lengyel nemzetiségnek, melly olly gyakran zavarja össze a törvénytelenséget a szabadsággal. Figyelemre méltó a rend, a fegyelem, mellyet a paraszt­ság ellenhatásában, kivált eleinte, tartott. A négy-öt nap alatt, mig az első és legnagyobb ingerültség uralkodott, és az utakat tömérdek parasztok vagy ezredeikhez minden ka­tonai felvigyázat nélkül siető szabadságosak leptek el, részeg ember igen ritka volt; e véres és szomorú executiókkal gya­nús, sőt, fájdalom! itt-ott némelly ártatlan is veretett agyon, ha „a császárhoz hűtelen“nek jellemeztetett; de nők és gyer­mekek közönségesen megkíméltetek; rablás és gyújtogatás eleinte nem történt; csak később, midőn a mozgalomba már részakaratu elemek is vegyültek, vagy ha a nemesi kasté­lyok magokat makacsul védelmezték, miben nők is tetemes részt vettek, történtek kivételek; ekkor aztán gyújtogattak és fosztogattak is a parasztok, ’s illy alkalmaknál, ámbár ritkán, nőket is bántottak. K.. gróf menekülni akart nejé­vel és gyermekeivel; az országúton a parasztok megállítot­ták, a kocsiból kiszállni kényszeritették, ’s a pártosok egyik fővezetőjének ismervén meg őt, agyoncsépelték, ruháival, órája ’s erszényével együtt ismét a kocsiba tették és tovább hajtattak. A parasztok igen jó adatokkal bírtak. Az uradalmi ház elfoglalása után rendes ítéletet tartottak a „hívek“ és „hütet­lenek“ felett. L.. grófnál, néhai császári katonatisztnél és a császári házhoz köztudomás szerint igen hajlandó nemesnél, saját alattvalói ólalmazták személyét, családját és vagyonát. 357

Next