Budapesti Hiradó, 1847. január-június (517-617. szám)

1847-02-14 / 542. szám

A jelen nyomasztó szükség­ lehető enyhítése tekintetéből, a PESTI NŐEGYLET e farsang utolsó napján , kedden , i. e. február 16 án álarczos bált rendezend gyámoltyai javéra, mi által Pest nemeskeblű közönségének — melly a szűkesködők iránti ro­­konszenvét jelen ínségben valóban kitűnő buzgalommal tanúsító — uj alkalom adatik , éhező felebarátait tettleges hozzájárulással gyámolithatni. A czél maga magát ajánlja,’s azon emberbarátok, kik már is ezreket tettek le az emberiség oltárára , el nem fog­ják vonni személyes részvétöket ama tánczvigalomtól, mellynek jövedelme a kenyértelenségre jutottaknak táplálékot, a hajlék nélkülieknek nyugvóhelyet adand. Beléptijegyek 1 páljával jövő hétfőtől kezdve az egyleti másodelnöknő Derra-Zetth­y Irma asz­­szonynál, ugyszinte Guggenberger Lipót pénztárnoknál is a váczi utczában , a bál estvéjén pedig a redoute épületében a pénztárnál lent a tánczteremekbe vezető előcsarnokban kaphatók lesznek. — Károly Lajos, a pesti nőegylet titoknoka. Kr.l. tiPést.si­illési. XXVI. orsz. ülés jan. 28. CA tanácskozás folyt.) Szól végre a magos gróf ur a Magyar- és Székelyföld természete közt jogi tekintetben létező különb­ségről. A székely földbirtok jelenleg kétféle természetű, né­­mellyekben t. i. jusregium van és másban nincs. E különbség 1562 ben innen vette eredetét, midőn János Zsigmond notáz­­tatván az egész nemzetet, birtokait elvette , ’s úgy tekintvén mint magyar földet, másoknak adományozta. Később Báthory Zsigmond alatt kegyelmet nyertek a székelyek, de birtokai­kat mind vissza nem kaphatták, mert egy része el volt ado­mányozva. Egyébiránt voltak székelyek, kik talán, hogy ez által nagyobb aristocratákká legyenek, tulajdon magok vit­tek be jus regiumot székely birtokaikba. És itt m­ár tökéle­tesen az a természete a földnek, mi a vármegyében. De azért megmaradt a Székelyföldnek egy része eredeti épségében, t.i. mint valóságos allodium, melly adó alapja soha sem volt. Az előadottak szerint e két eszme : adó és colonicatura olly szoros öszveköttetésben van, hogy egyiket a másik nélkül képzelni nem lehet. Ha áll tehát, hogy a székelyek adót nem fizettek, áll az is, hogy köztök nincs colonicatura. Az or­szággyűlések mindig allodiumnak tekintették a Székelyföldet, 1750 ben az iratik a székelyekről, hogy ha bár vannak is köz­tök jobbágyok, de mind allodiaturát bírnak. A Leop. Dipl. 10. pontja tisztán rendeli, hogy „siculi genus homi­­num bellicosissimum ab omni tributo sunt exempti.“ ’S emlékezhetnek a kk és rik milly nehezékre esett, midőn az említett oklevél 1837 ben megerősítve lejő­vén, kimaradt volt belőle e három szó: „ab omni tri­buto.“ Pedig ez csak történet műve volt; és ím most szán­dékosan akarják kimondani, hogy Székelyföldön van colo­nicatura , van adó alatti föld. Hányszor ígérték a kk és rik nagylelkűen a székelyeknek, hogy leveszik róluk az adót, és ime nem hogy beváltanak szavukat, sőt új teherrel kívánják nyomni: méltóztassanak régi alkotmányuknak legalább ez egy árnyékát pártolni. A kor szelleme hatalmasan követeli, hogy ki kell irtani a feudalizmust, hogy minden föld szabad legyen; ez czélja az urbérnek ’s ezt követendő örökváltság­­nak. És most olly terhet kívánnak, úgymond, a Székelyföldre tenni, mellyet a miénkről elhárítni szándékunk. Midőn azon­ban szóló a Székelyföldön nem látja helyét az urbérnek, ez­zel teljességgel nem akarja azt mondani, hogy a­mennyiben ott is vannak zsellérek, és történhetnek földesúri visszaélé­sek, ezeknek korlátozására intézkedés ne történjék. Vélemé­nye röviden imez : ne határozzanak a kk és rrk Székelyföldre nézve egész, fél vagy negyed­ telkeket, hanem csupán azt állítsák meg, hogy ha egy székely 10—20 köböl férőjü föl­det másnak akarja adni használatra, mi a szolgálat maxi­muma, mit érte követelhet? — Marosszék­e­­k. A régen nagy, de később elesett Romának volt egy szép szokása, mellyre, ha visszagondol a jelenkor fia, lehetlen, hogy keble fel ne hevüljön, ’s e szokás abban állott, hogy midőn a nép sorsá­ról kellett határozni, kiállott a praeco ’s ezt kiáltotta: „venite manibus puris et pectore puro“ (jöjjetek tiszta kezekkel és tiszta kebellel.) Ha alkalmazhatók az idézett szavak a kk és rikre, mint az erdélyi törvényhozás személyesítőire, bizo­nyára alig van tárgy, melly iránti tanácskozás előtt helye­sebben el lehetne mondani: jöjjetek tiszta kezekkel és tiszta kebellel, mint a fenforgó székelyügy. Itt állunk, úgymond, a haza oltára előtt; az istenség, mellynek áldozunk, három személyből áll: igazság, alkotmány és közjó; ez az igazi politikai szentháromság. Midőn az oltár előtt áll szóló, e szavait hallja az istenségnek: azért jöttél ide fiam, hogy ál­dozzál tiszta kezekkel és tiszta kebellel. Az ész azt mondja, nem kell ide sok bűvósdi, a korszellem tetteket kíván, azért csak rajta fiaim, vessétek össze vállaitokat ’s közös erővel, mint hypomocik­on emeljétek a közjót. Ámde előáll az alkot­mány ’s igy szól: lassan fiam, ne hirtelenkedjél; mert két mil­lióból álló erkölcsi személy teremtésére sok idő és nevelés szükséges ; az igazságnak és észnek pedig azt mondja : ne czivakodjatok, mert az ország képviselői tiszteletben tarta­nak titeket, csak időt és körülményt várnak, hogy tettekben mutathassák ki jó szándékukat. Szóló elfogadja ez ősanya bölcs tanácsát, ’s ennek szelleméből kiindulva azt állítja, hogy sem históriai, sem politikai, sem jogi szempontból urbéra székelyföldre nem alkalmazható. Azt kérdik erre a várme­gyei magyarok : hiszen ti székelyek is ép olly primae occu­pations jognál fogva bírjátok földeteket mint mi, miért hát a megkülönböztetés? A székely azt feleli: nem. Mikor ugyanis a magyarok Pannóniába bejöttek, Ungvárt elfoglalták, a tó­tokat hűbéreseikké tették, a földnek egy részét a közállo­mánynak adták, többit egymás közt felosztották, négy osz­tályt állítottak fel, u. m. Szent István jobbágyai, várjobbá­gyok , udvarnikusok és rabszolgák osztályait. Ekkor még mindnyájan részesültek a közterhekből. De lassan kint egy­­egy hatalmasabb egyén felülemelkedvén a tömegen, oligar­­chák fejlődtek közötték, miilyen volt Trenchini Máté, ki Ro­bert Károly alatt a király ellen is hadakozott. Az oligarchák illyetén felemelkedése önként következtette a rabszolgák sza­porodását, kiknek száma csakhamar annyira ment, hogy az igazgatás kénytelennek érezte magát, ezeknek sorsa felől is rendelkezni. 1360 ban már látszanak nyomai az úrbérnek, a midőn meghatároztatott, hogy miből álljon a jobbágyok mind szolgálat-, mind termékekben tartozása. 1514-ben már azt mondja ki a törvény, hogy a jobbágy hetenkint egy nap­­nál többet szolgálni nem köteles. D. e. M. Theresia alatt, mint tudva van, ismét történt úrbéri intézkedés, ügy, de mindez a magyar földre nézve történt, egészen mások lévén a székelyföldi viszonyok. A székely nem volt hóditó, hanem mint vert, üldözött nép vonta be magát e hon rengeteibe, ott köztársaságot alapított, melly egy főnök Rabonbán alatt ál­lott ugyan, de azért mégis respublica volt. A székely tehát nem hódított földet birt, de másfelől valamint ezt, úgy jo­gait sem nyerte a magyar királyoktól, mert ő régibb a trón­nál. Igaz, hogy vannak székelyföldön is zsellérek vagy job­ban mondva haszonbérlők, de ezek primipilaris és pixidaria­­lis telkeken laknak ’s úgy lettek, mint már itt többen, jelesen gr. K. J. alaposan, felfejtették. Ez a dolog történeti állása. A mi jogi állását illeti: a székelyek azon feltét alatt léptek szövetségbe a magyarokkal, hogy eredeti szabadságukban meghagyassanak. Ezt tanúsítja a h. k. III. r. 4. czime, vala­mint a Leop. Dipl. is. És a törvények megtartására fejedel­­met és nemzetet eskü kötelez; eskü, melly előtt minden ha­talomnak meg kell hajolni, melly az isten szava, melly ha nem áll, megszakadnak a társasélet minden kötelékei, az ember feleségét, gyermekeit is eltaszithatja magától. A szé­kely ép olly joggal bírja három vékás földét, mint a várme­gyei nemes nagy terjedelmű tábláit; kéri tehát a megyei bir­tokos urakat, hogy valamig ők közteher nélkül bírják ma­jorság-földeiket, méltóztassanak a székelyeket is megtartani e kiváltságukban. Szóló szerint, urbér és adó olly rokonság­ban állnak egymással, mint jég és víz, és igy ha urbér vite­tik be a székelyföldre, a székely nemzet még reményétől is meg lesz fosztva, hogy törvénytelen terheitől valaha mene­küljön, mert a rajta most törvényen kívül fekvő adót az ur­bér törvényesitné. Ismét kéri a kk és riket, ne taszítsanak el maguktól 400 ezer székelyt, ezt kívánja a politica ratio is, mert senki sem állhat jót, mik lehetnek következései a vég­elkeseredésnek.­­ (Folytatjuk.) Rövid hö­­lé?. A XXIX. orsz. ülésben febru­­jén is még mindig az urbériség kérdése felett folyt a tanácskozás. Semmi végzés. — A XXXIk ülésben febr. 3án, miután még igen szó­lovak, elnök ö­nmaga röviden felölelve az e tárgy feletti tanács­kozás folytán kifejtett véleményeket, a kérdéseket következő renddel vélte kitüzendöknek : 1) Az 1819beli öszveirást kíván­­ják-e a kiészik urbériség alapjául felvenni, vagy a status quo-t? Ha a többség az öszveirás mellett nyilatkoznék , akkor kitűzi 2) Rectificatióval kívánják az öszveirást alkalmazni, vagy a nélkül? Ha pedig netalán a status quo válnék határozattá , akkor kitűzi 3) 43­ vagy 47beli status quo ? E kitűzés felett némi vita tá­madt, többen nyilvánítván , miszerint az első kérdésre sem állí­tólag sem tagadólag nem felelhetnek, miután volt ollyan szónok, ki sem a 19beli öszveírást, sem a jelenlegi status quo-t nem pártolhatja, hanem az 1820beli status quo-t; volt másfelől olly vélemény , melly szerint bizonyos értelemben a 20beli öszveírás combinálandó a status quo-val, tehát egyiket sem lehetne általá­nosan elvetni. Ez ellenvetések részint azon megnyugtatásnál fogva, miszerint az első kérdésnél felmerült aggodalmak a kö­vetkező kérdések eldöntése alkalmával teljesen megszűnnek , el­­even enyésztetve , elnök ö­nmaga következőleg folytatta kije­lentését : „A kk és rrk mindnyájan megegyeztek abban , hogy mindazon föld, a mi allodium, valamint szintén az is, a mi a kk. I. r. 40 czime, Appr. Hr. 2. ez. értelmében vagy pedig úr­béri perben keletkezett ítélet következtében ment a földesúr ke­zére, urbériség nem lehet. A­mi a székely kérdést illeti, a több­ség véleményét abban látja öszpontosulva, hogy az úrbérnek Székelyföldön is helye van , úgy mindazáltal, hogy a primori allodialura, továbbá primipilaris és pixidarialis állomány urbéri­ség nem lehet. Azt hogy a székelyföldi urbériség adó alapjául ne szolgáljon , nem tartja szükségesnek határozatilag kimondani, miután a kk és rik különben is előre kimondották , hogy nem csak székely, hanem magyarföldi urbériség sem lehet adó alapja.“ Ekkor Háromszék e. követe kéri elnök ö­nmagát, méltóztassék e kérdést tűznl ki : van-e Székelyföldön urbériség vagy nincs? Elnök: Minthogy az érd.­követ urnak az elnöki enunciatió ellen volt kifogása, kéri a ki és riket, hogy azok, kik enunciatióján megnyugodtak álljanak fel. (Nagy többség feláll). És most kez­dődött a vitatkozásnak egy zajos stádiuma. A székelyügy pártolói közöl sokan kijelenték , miszerint értetlenség, csalódás­­sat. kö­vetkeztében nyilatkoztak az enunciatió mellett ; aggodalmukat az által állítván megszüntethetőnek, ha a „primori, primipilaris és pixidarialis“ megkülönböztetés helyett csak ezen általános kife­jezés létetik : ,,siculica haereditas.“ Elnök ö­nmaga a tárgyat befejezettnek nyilvánítván, e feletti vitának, úgymond , csak akkor lehet helye , ha netalán a jegyzőkönyv nem a kimondott határozat értelmében lenne szerkesztve , egyébiránt óvást, ellen­­véleményt mindenki jelenthet. Azonban a vita folyvást hevesebb jön, m­íg nem végre elnök ő­nmaga, miután többször kifejtette, miképen érti előbbi kijelentését, ’s mind annyiszor felszólította a kk és rrket, hogy az időt illyetén vitákkal ne töltsék, követ­kezőleg szólott: ,,Kivánják-e a kk és rrk, hogy a Székelységen az úrbéres kezeken levő úrbéri földek, mellyekről nem lehetne bebizonyitni, hogy székely allodiumok volnának, úrbér tárgyai legyenek?“ A kik ezt kívánják, álljanak fel. (Nagy többség fel­áll.) Ezután a fentebb egy számmal felölt kérdést tűzte ki ö­nmaga :,Az 1819beli conscriptiót kivánják-e urbériség alapjául vagy a statusquo-t ? Nagy többség: Conscriptio. Más kérdés Recti­ficatióval kivánják-e , vagy a nélkül? „Határozat: Rectificatió­val. Utolsó kérdés lett volna , hogy a rectifieatió mellyik status­­quo-hoz képest történjék. Azonban többek kivánatára ö­nmllga e kérdést előleges tanácskozásra utasította. Ülés végén felolvasta ő­nmlga az udv. kanczellár ő excra üdvözlésére menendő küldött­ség névsorát. (Az ülés vége vadfelkor.) (Érd. Híradó.) KÜLFÖLD. NAGYBRITANNIA. A parlamentházak tanácskozásai be­zárólag febr. léig előkészületiek ’s tehát közérdek nélkül szükölködők valának. O’Connell e napon jelent meg először az alsóházban és a whigek oldalán foglalt helyet; egy leve­lező annyira elaggodtnak mondja lenni, hogy földi pályája nagy léptekkel közeledik vége felé. Míg a kormány Izlandot illető javaslatai az országgyűlésen köztetszéssel fogadtattak, ezzel a sajtóban épen nem dicseked­hetnek. A Times határozottan ellene van az egész tervnek, és azt mondja, legjobb lenne, Izland részére évenként 10 millió fontot róni le a budgetre, miszerint a cellák gentleman életet élhessenek, nem is tekintve, nyárspolgári, teherhordói vagy utczaseprői sorsban sanyarognak-e a szászok. Nevezetes, hogy a tervvel a M. Chronicle (Palmerston) sincs meg­elégedve, és Izland utonszületésére nézve attól sikert nem remél. A terv foganatosításának költségei (mellyeket a kor­mány a jövedelemadó felemelése által látszik fedni akarni) megszámíthatlanok, két millió lévén a táplálandó ember. To­vábbá a kényszerítő kisajátítást roszalja e lap, mellyet erő­szakos kobozásnak nevez, és a szegényházi felügyelőkre ru­házott hatalmat. Egy szóval, mond, e terv mellett csak az ir földesurak nyernek. — Különös­ a whig kormány védelmére e tárgyban a tory Standard kér, és azt mutogatja, hogy Rus­sell lord bölcs rendszabályai nemcsak Izlandnak, hanem Angliának is nagy hasznára lesznek. FRANCZIAORSZÁG. A követkamarában febr. 1. a vá­laszfelirat általános tárgyalásánál Roger, Desmous­seaux de Givre és Garnier­ Pages a három „ha­talmasság merénye“ ellen expectorálták magukat ,s azt fej­tegették, hogy Francziaországnak magát a csapás ellen szabadelvű kül és belpolitika által kell fednie. Garnier Pages rászalta a módot, miképen él a kormány Spanyolországban a franczia befolyással, jelesen hogy Krisztina királynét, kit a nemzet számkivetett, Madridba visszaküldötte, egy nyo­mora házi csel miatt e herczegasszony valamint Gonzales Bravo és Narvaez véres visszahatásaihoz vállat vetett, Spa­nyolországot egy párt kezébe játszotta, a két nemzet közti rokonszenvet szétszaggatta a sat. Ellenben D. de Givre a spa­nyol házasságokról tanácsosabbnak tartotta a hallgatást, mi­után a bevégzett tényen változtatni úgy sem lehet és az An­­gliávali egyenesség helyreállása kívánatos lenne. Krakót ille­tőleg pedig körülbelül e képen hallatta magát: „A török bi­rodalom épsége nincs megírva a bécsi kötésekben, most azonban a körülmények szerint alkalmazandó biztosítékot nyert. A török birodalom épsége együtt jár az ausztriai bi­rodalom épségével. Jegyezzétek meg, ha Oroszország Ausztria engedelmével, vagy viszont, vagy mind a két hata­lom előleges alku szerint valamelly dunai tartományra teszi kezét, kezünknél lesz Olaszország, nem a meghódított, ha­nem a megszabadított Olaszország, mint záloga a török bi­rodalom épségének, mellyért annyi áldozatot tettünk ’s an­nyi esküvel kezeskedénk. Ekép a világbéke veszélyeztetve van egyrészt Krakó bekeblezésének közvetlen következései, ’s lehet másrészt veszélyeztetve kétféle váratlan események, u. m. a s­rakóihoz hasonló bekeblezések által és szabadságok, nemzetiségek ’s függetlenségek megsértése vagy pedig ol­­lyatén váratlan esemény által, mint a belga forradalom vala. Hitem szerint Francziaországnak akár a béke akár a há­ború hasznos leend. Mi a háborút illeti, ez csak kihí­­­vás vagy az ország becsületének megsértése után támad­hatna , tehát nem viseltetnék világijesztő forradalom, nem is világhóditás , hanem alkotmányos törvényink, egyenlő szabadság, nemzeti és emberi jogok nevében. Illy zászló alatt mutatkoznának hadaink a külföldön, ’s azokat nem­csak a hazafiuság hatalma, melly 1792 ben Francziaor­­szág egész népességét zászlói alá hízta, hanem a császári nagy seregek emléke és fegyelme is fogná lelkesitni. Hiszi­­tek-e, hogy igy lévén, akár megtámadás akár védelem ese­tére tartanunk kellene seregeiktől ez északi hatalmaknak, mellyek mintegy kívül állnak a művelt nemzetek törvényein? És a béke idején egy hatalom küzd mellettünk, a jog erkölcsi hatalma. Nézzétek Poroszországot. Ott a kormány és egy bizonyos (rajnai) tartomány közt egy kis villongás van. A tartomány megtartani akarja a franczia törvénykönyvet, mel­lyet tőle a kormány elvenni akar. Van ott még egy másik villongás is a kormány és az egész ország közt. Az ország alkotmányt kíván, a kormány jobbnak véli a halogatást. Pe­dig, uraim, az alkotmány, a törvény, az Francziaország. Mi e dolgok szövetségesei vagyunk, ’s e dolgok a mi szövetsé­­geseink*). — Nem lévén több szónok az átalános vitára fel­jegyezve, az elnök a felirat első két szakaszát felolvasván az elsőhöz semmi észrevétel nem létetett, a másodikhoz, melly ekép hangzik : „Felséged viszonyai minden külső ha­talmasságokhoz erős reményt nyujtuak felségednek, hogy a világbéke fentartatni fog. Mi ennek felségeddel együtt ör­vendünk.“ Bill a­­ 11 szólott’s a kormány külpolitikáját hoszabb beszédben helyeselvén Thiers-reli meghasonlásáról nyílt vallomást tett. — Bureaux de Puzy nem hiszi ugyan, hogy az Angliávali feszült viszonynak háboru lesz vége, de midőn maga körül tekint és azt látja, hogy a többi hatalmasságok Francziaországot gúnyoló demonstratiókat mernek tenni és a széttépett szerződéseket szeme közé dobják. *) Ezt conservativ tag mondja , de bizonyosan a jacobinu­­soknak is ínyére. Az Ausztria elleni hetvenkedés annál képtele­nebb, miután e hatalom nem ma született gyermek, hanem régi idők óta őrködik a legönzetlenebb részvéttel a török birodalom egysége felett, és annak ellenségeit a maga ellenségeinek te­kinti. És azon pillanatban, midőn azzal fenyegetőznek, hogy Olaszországot és a rajnai tartományt fellázilandják, a jog meze­jén vélnek állni, másokat pedig kizárnak e mezőről. Legjobb a dologban, hogy a nemzetek még nehezen feledhették el, hány­szor csalták őket már meg a francziák, és nem hallgatnak szirén­hangjaikra. (Alig. Ig.) Utó

Next