Budapesti Hírlap, 1883. január (3. évfolyam, 1-31. szám)

1883-01-14 / 14. szám

a a munkáskérdés nem a segédmunkásnál kezdődik, hanem gyakran a munkaadó mesterembernél, a gazdánál. De menjünk tovább, frissük a kereskedői osztályt. 600 terménykereskedő; nos ezeknek van pénzük, több, mint a 2000 fűszerkereskedő és sza­tócsnak. Hanem a budapesti kereskedést jellemzi a nagyszámú ügynök és alkusz 1.200, ki a városban szaladgál s inszoliddá tesz minden üzletet, s azon 900 ember, ki pénzzel és hitellel kereskedik s ezek közül zálogüzletet folytatott 72. De a korcsmák nagy száma is jellemzi Buda­pestet: 3365 korcsma, minden 109 lakosra esik egy"­Szellemi szolgálat után és Budapesten 15.000 ember. Ne gondoljuk, hogy csupa jó módban. Tes­sék megkérdezni az 1000 írnokot, 2000 tanítót és tanítónőt, az 1500 írót és művészt vagy a 6000 hivatalnok közül azon 5000-ret, kinek nincs nagy fizetése. Majd megmagyarázzák ezek, hogy gazdag város-e Budapest, vagy szegény? Valóban Budapest méltó fővárosa Magyaror­szágnak: az élet vig, a­ki dolgozni szeret munkát , pkat, egynéhány nagyúr és kevés módos ember , i­s,­e ezek adják a tónust, a nép tömege sze­r­dig-Takarékoskodni pedig nem szeret. A takarék­­pénztári betétek nem szaporodtak a múlt évben sem. Az adók azonban igen. G­azdasági helyzetünk. Borsod megye, jan. 11. Az általános okok után lássuk azokat a bi­zonyos speciális körülményeket, melyek hozzájárul­tak, hogy mai kisbirtokosaink a régi úrbéresek, a­kik még 48 előtt minden állami közterheket egy maguk viseltek, s ők amint állítani szeretik, még az úri osztályt is táplálták — meg tudtad élni, midőn ma rohamosan pusztulnak s az or­szág jelentékeny részeiből kivándorolnak, nem ta­lálva megélhetést a haza földén. Most, midőn a birtokjog s a polgári szabadság minden attribútu­maihoz jutottak. Nehéz megérteni, de igaz i­s hogy még­is érthetővé váljék ez a különös állapot. Vissza kell vetnünk egy pillantást a régibb időkre. — Miként visszaemlékezhetünk még 48 előtt, az úr­béresek a volt földesurak és közhatóságok gond­noksága alatt állottak. — A megszorult vagy megtámadott jobbágynak első sorban is pártját fogta volt földesura, ezt igen természetesen tette saját érdekében is ; ha pedig saját földesurával volt pere a jobbágynak, pártját fogta, ügyét vé­­de­kezte a megye, ingyen, saját ügyészi hivatalá­ból — A 48 előtti államrendszerben tehát a pat­sifaszimBwswwB—w—ww——a————B— k­archátusi jog mellett a „noblesse oblige“ elvét is alkalmazva látjuk a társadalomban, s miként áll a dolog ma ? A mai kisbirtokosok, volt úrbéresek teljes polgári szabadságot élveznek, ki-ki ura szabad aka­ratának ; ha tehát valamely ügye akad maga intéz­kedik ; ám­de perlekedés vagy bármely más jog­ügylet viteléhez, törvényes képviseletről kell gon­doskodnia ; hogy mibe kerül ma a perlekedés? és az ügyvédi fogásokkal meddig lehet a legegysze­rűbb keresetet elodázni, s minő kiadásokat és idő­­veszteséget involvál a legvilágosabb kérdés eldön­tése is, úgy, hogy ma a legjogosultabb kereset is veszteséggel jár a legtöbb esetne, úgy felperesre mint alperesre egyaránt — úgy hiszem felesleges példákkal illusztrálni, és igen sok esetet tudnánk felhozni, minő pusztításokat tettek egyes községek­ben — a kisbirtokosok között — egyes prókátori furfanggal vitt üzérkedések, és hogyan lettek kom­­masszálva a paraszt kisbirtokok, egy-egy élelmes vállalkozó kezébe. De tekintsük másik oldaláról a dolgot, a kis­birtokos volt úrbéres ma, teljes szabadsággal bir­tokolja földét, nem korlátozza semmi annak szabad használatában; az 1832/36-iki törvényhozás böl­­csesége úgy intézkedett, hogy a régi úrbéres tel­keket elaprózni nem lehetett, egy ’/4 telek volt a legcsekélyebb terület, mely körülbelül 16-20 holdnak felelt meg, melyet egy család birtokol­hatott; a 48-iki nagy átalakulás lerombolta eme korlátokat is. Szabadon felosztható lett a régi te­lek, és váljon előnyére vált-e ez állapot a birtok­­viszonyokra ? Tegyük fel, hogy egy negyed telket bivó gaz­dának, három örököse megosztozik, s jut min­denikre 5—6 hold terület; képzelhető e józanon, hogy egy ily parcella, mezőgazdaságilag helyes el­vek szerint kezelhető legyen? Különösen ha még hozzá gondoljuk azt is, hogy ez a csekélység amel­lett még három külön hüllőben is fekszik, mert tudni való, hogy tagosítások alkalmával a legtöbb esetben, a volt úrbéresek illetőségei — a régi bir­toklási viszonyoknak megfelelőleg, külön düllőben adattak ki, tehát külön a szántó, a rét és legelő földek. — Lehet-e, kérdjük, ily szétforgácsolt te­rületet helyesen kezelni, ha csak az nem kertileg műveltetik, — de még ez esetet téve is fel, váljon a hold terület, egy családnak egész évi munkáját abszorbeálja-e? és így nemzetgazdasági tekintetben, nem munkapazarlás-e az, ha ma három család foglalkozik egy oly terület megmivelésével, melyet azelőtt egy család volt képes ellátni. — Mennyi munkaerő megy ezzel veszendőbe ? és mi történik még akkor, ha egy új osztály, azt az 5 hold te­rületet is újabb parcellákra hasogatja szét Ezek számadatok, melyeket nem lehet átalános libe­rális elméletekkel kiforgatni; ezek a viszonyok, és az ebből eredő elszegényedést az alsóbb földbirto­kos osztálynak teszik szükségessé, hogy a törvény­­hozás vessen határokat a bírtok szabad felosztásának. Egyik oka a kisbirtokosok pusztulásának az is, hogy népünk a helyes gazdálkodásnak még csak fogalmával sem bír, a nép ma is úgy mi véli föld­jét, mint legalább is egy század előtt; sőt ameny­­nyiben most már a külön tagbirtoklás mellett, a régi megszokott vetés forgás korlátai által sem érzi magát szabályozva, túrja és veti földjét, tarlót tarló után, minden rendszer nélkül. És ezen a bajon, népünk ezen értelmetlensé­gén, nem fogna segíteni szerintem, a megyeileg felállítani kontemplált mezőgazdasági iskola sem — mert nem hihető hogy a kisbirtokosok, kikről épen szó van, már csak az ellátás nehéz­ségeinél fogva is, abban iskoláztassák gyermekeiket, midőn van reá eset elég, hogy még saját közsé­geikben is örömest elvonják — a már munkára termett gyermekeket — az iskolától. Szerintem sokkal jobban megközelítené a célt s biztosítaná a kedvező eredményt, ha a községi néptanítók nyer­nének kiképeztetésük alkalmával egyszersmind a mezőgazdálkodásnak alapvonásaiból is bizonyos ismereteket. S aztán a néptanítók adhatnának p. o. télen át vasárnaponkint a felnőtteknek is ok­tatást, mert hiszen a mezőgazdálkodás tudományos tárgyalásáról itt szó sem lehet, azt pedig, amit egy kisbirtokosnak tudni kell, hogy boldoguljon, néhány tételbe összevonható. Mi tagadhatlanul földmivelő nép vagyunk. Nálunk a földmivelési érdekek emlőin táplálkozik minden, az ipar, kereskedelem, a tudomány, az egész társadalom; azért állampolitikai vezérfeladatunk a földmivelési érdekek fejlesztésére hatni, munkálni; azért részemről megvallom, hogy a gazdasági egy­letek munkásságától is többet óhajtanék, mint aminő eredményt fölmutani tudunk; mai helyzetünkben sokkal szűkebb körben mozognak, hogy sem az átalános mezőgazdasági viszonyokra s közéletre irányt adólag s kedvező sikerrel hatni tudnának. — Azért óhajtanunk kell, hogy az egyleti élet jövőben, élénkebb és mozgékonyabb tevékenységet fejtsen ki. — Orczy Gyula­ által tettleg részt vehessen. Mondják, azért, hogy lássa. Látni jobban láthatta volna némi distanciá­ról, mint a gyújtó dereglyéről, a melyen volt s a melyen sebet kapott. Egy porcika ő benne is benne volt csakúgy, mint a többi muszka tisztben az orosz cárból, a ki a szultánra azt a borzalmas hadat vitte. Az én benyomásom az ő képeiről az, hogy Verescsagin egész poéta, s költői természete uralkodik rajta akkor is, a mikor — orosz tárgya­kat dolgoz fel. Tárgyának költői volta, tárgyának­­ teljes igazsága az a mi rajta uralkodik. Lehetet­­­ len, hogy meg ne kapta volna őt, a tények szem- t tanúját az a borzalmas ellentét, a mely a kato-­­­nahatósági jelentések és ama tények közt volt, a mellekről a jelentések szólnak. Katonailag igaz volt, a­mit egyik poszt a másiknak vagy a főhadi­szállásnak jelentett, de milyen tény van kifejezve ebben az igaz jelentésben: ez az, a­mi egy költői kedélyt megragad és művészi alkotásra serkenti. Annak idején mindnyájan a borzongás, a megrettenés egy nemével olvastuk a sipka­­szón­,-beli harcok epizódjait . Emlékezünk csú­csok, sziklák megmászására, megostromlására ; föl­mentő csapatok közeledtek az utón, a török kö­zibök kartácsol és hadoszlopokat söpör szerteszét. Mint veszi el a hegyoldalon lecsorgó vérpatakban mázolva az orosz a hadállást, mint veszi ugyanazt vissza a török és hány ehhez hasonlót! Egyszer az­tán vége a sipkabeli harcoknak s a főhadiszállásra megjő a jelentés: „A sipka-szorosban minden csendes!“ Minden csendes! A mi figyelmünk a harctér más pontjára fordul. Feledjük a sipka-szorost, a­hol „minden csendes!“ Ez a „csendesség“, ez ragadja meg a festőt, mert ő l­á­tj­a ezt a csendességet. I­gaz, hogy se ágyú nem szól, se puska nem ropog, orosz „hur­rátz“ és török „Alláh“ nem ütődik egymásba a megreszkettetett levegőben ! Hallani nem hal­lani semmit, hiszen csendes minden, de meg­­nézni érdemes ezt a „csendességet.“ Három kis kép. Az elsőn térdig hóban áll az orosz őrszem fejére húzott köpeny kámzsával, mely­ből csak az álla s az orra hegye látszik ki. Pus­káját karjaival szorítja oldalához. Se ellenség se elem nem zavarja a csendet. De nem sokáig van igy. A tetődről felszakgatja a havat az éjszaki szél s tova söpri az oldalakon. A szegény katona hát­tal fordul neki, kámzsáját egészen a fejére húzza: nincs neki mit nézni, nincs mit látni. S mire haj­nalban eljön a fölváltás órája — 3-ik kép — ak­korra a jó léleknek már csak a panganétja és a kámzsája csúcsa látszik ki a hóból. Mert „minden reggel ott hevertek halva a földön, tizen az ellen­ség tüzétől, százan a fagytól. Némely zászlóaljban nem maradt csak nyolc vagy tiz em­ber. Egy egész ezred ötven emberre olvadt le. A többi ott maradt halva, megfagyva.“ Ez az, a­mi a költőt megfogja, mikor olvassa Radetzki tábornok jelentését a főhadvezérhez, hogy „a sipka-szorosban minden csendes.“ És „a harmadik roham Plevna ellen?“ Mit gondol az olvasó, mit mutogat itt Verescsaszin Megrohant hegyoldalakat? Tűz­t okádó sáncokat? Hő­siesen, lobogó zászlóval rohanó hadoszlopokat? Nem! Füst és szürke felhőtömegek takarják Plevnát, ostromlóit és hősi védőit: ez a háttér. Az előtéren egy barátságos domb tetején zselleszéken ül az orosz cár, mögötte táborkara, mindenki mesz­­szelátóval ellátva s kíváncsian nézve a katonák ez­reinek hullását. Mily borzasztó kontraszt, mily élbre állítása egy iszonyú helyzetnek, mily egy­szerű és világos megtestesítése a gondolatnak, a mely rémesebb és sujtóbb mint az iszony maga, melyet füst és felhő Prevna körül eltakar. Zsellén, fenséges nyugalomban nézi a borzasztó játékot az az ember, emberek által körülvéve, kinek egy szavától függ emberek ezreinek nyomorult oda­veszte egy iszonyú küzdelemben. És ez nem is a cárizmus ellen szól. Ez csak az élet bü tükre. Mióta emberekről szól a krónika, mindig igy volt s az ember ezen nem képes fordítani. A költő-mű­vész csak a tükröt tartja elejténk. Nézzétek meg a képet, a melyen a pópa be­szentel 1500 testet, melyek egyenlő fekvésbe ho­zatván az avaron, egy rémes tenger benyomá­sát teszik. Nézzétek meg a sorok előtt el­vágtató Skobeleffet csata után, hogy szórja paripája körme a fagyos havat, hogy szórja a csa­tát túlélt legénység a levegőbe sapkáját hurrá­zva, s hogy meg se találja senki az ott szerte heverő iszonyú áldozatokat! Az élet! De kifogyok a térből, be kell soraimat fejez­nem. Verescsagin képeinek nézése hatás dolgában versenyez a legizgatóbb olvasmánynyal. Művésze­tének ezúttal itt kiállított termékeit a művész fel­fogása teszi ily hatásunkká, a­ki fest, nem hogy szemlélhetővé tegyen valamely jelenetet, hanem hogy megérzékítsen egy tanulságot, egy-egy gon­dolatot, igazságot, a mely abban a jelenetben rejlik. Nem elvont igazságokat, hanem hely­zetek igazságát. Minden képe egy-egy kör- 1883. január 14. BUDAPESTI HIRI.AP. (14.) FŐVÁROSI ÜGYEK. — A fővárosi tanács a követ­kező felhívást és kérelmet bocsátotta közzé : A ma­gyar felföld egyik kiváló, törzsökös magyar lakos­sággal biró városát és vidékét megrendítő csapás érte, Győr szab. kir. várost és vidékét ellepte az ár. Tízezer ember födél és kenyér nélkül, tizenkét mért­­földnyi termő terület áll viz alatt. Kioltó ínségnek, pusztulásnak szomorú képe mindenütt, a menekülők­nek egyetlen reménye az emberi köny­örület. A fő­város törvényhatósági bizottsága f. hó 11-én tartott közgyűlésében Győr város árvízkárosultjai részére 3000 irt, Győr vidéke részére 2000 irtot szavazott meg. Most a főváros nemeslelkű és áldozatkész la­kosságán a sor, társadalmi úton segíteni, miért is a főváros tanácsa azon kérelemmel fordul minden testülethez és minden egyeshez, hogy a szerencsét­

Next