Budapesti Hírlap, 1883. június (3. évfolyam, 150-179. szám)

1883-06-01 / 150. szám

2 becsülete ellen, hanem az is, hogy ismeretlen ellenség által volt intézve. Ez járult hitem szerint hozzá, hogy a hánykodó lélekben az üldöztetés félelmét s végül a válságos órában már mániáját fejleszsze ki. Magában az is csekély oknak látszik oly nagy elhatározásra. Egy harminc éves feddhetlen közpálya és a tiszta lelkiismeret, a tiszta öntudat mindig adnak oly vértet, amelyről visszapattan tehetetlenül az ilyen nemtelen támadás. A betegség s a följelentés együtt is nem elég tényező arra, hogy ily korán érleljenek meg ily elhatározást. Más okok után kell látnunk, ha a titok, a lélektani rejtvény nyomába akarunk jutni, és kutató körültekintésünkben csakugyan találunk is egyet, amelyet vészesnek, végzetesnek kell felismernünk. Ez az ok a példa! Nagy és kicsiny, öreg és fiatal, férfi és asszony, a megcsalt menyasszony s a megunt szerető, az érzékeny becsületesség és a kitanult sikkasztó, a mellőzött hivatalnok és az elfogott gyilkos, aggastyán és iskolás gyermek, státusember és pár , boldog és boldogtalan, kisebb és nagyobb okon ma keze ügyében tartja a pisztolyt a végzetes lövésre. Nincsen nap úgyszólván példa nélkül. A lánchíd csalogatja áldozatait, a Szeinháznak már-már legendája van ; az öngyilkosság minden nemére hoz egy-egy hét példát, mutat áldozatot. Lehetetlen, hogy minden ember egyszer-egyszer, szemlélvén nagyokon — legnagyobbakon is — és kicsinyeken az eseteket ne foglalkozzék gondolatával. És ahol a gondolat egyéni dispozícióra talál, táplálékot lel a test és a lélek hajlandóságaiban, ahol meg ülőhelyecskét talál az agyban, ott elkezd munkálni, lassan tovább eszi magát, mint a félelem úgy támad, úgy növekszik, úgy terjed, míg hatalmába nem keríti az egész embert. Erőt vesz rajta a melankólia, a szórakozottság jelei feltűnnek cselekvésén, jövésén-menésén, majd az izgatottság, majd az elmerülés egész lényén. Minden kis ok nagy ok lesz ő rá nézve, amely zümmögve hirtelen elröppen szemei előtt, arra késztheti, hogy elsüsse magára a készen tartott pisztolyt. Exempla trabant : a példa bűvös erővel csábít. Nem akarom megbolygatni ama végzetes tragédiákat, melyeknek katasztrófái a nemzet egy-egy jelesét döntötték sírba, de állítom, hogy azok a nagyok viszik el maguk után tőlünk a kisebbeket. Tőlük, az ő példájukról oltódott a nemzetbe a ragály, amely ma áldozatait szedi fent és alant, ahol diszpozíciót talál, s amely elvitte Barna Zsigmondot is, utána a gyászos többieknek. Az ifjú óriás vállvonitva hagyta el a lakot, s szánakozó mosolylyal dümmögé magában : „Szegény táblabiró !” VI. Nincs nyomorultabb valami, mintha az ember kénytelen a közönséges életben a színészt vagy színésznőt játszani , s mégis majdnem minden házban, melynek lakói a műveit és előkelőbb osztályhoz számítják magukat, találkoznak olyanok, így például R. úrnő oly tökéletes színésznő, hogy párját még a színpadon is ritkán találni. Már kora ifjúságától fogva csupa teljesithetlen kívánságokat táplált s férjhez ment egy férfiúhoz, akit nem kívánt, de akit fölektiváltak neki. Anya lett, a nélkül hogy óhajtotta volna s alig tudná, hogy az, ha gyermekei annak nem neveznék! Érzéketlen minden, még a legszivélyesebb házi viszonyok iránt is, szelleme elérhetetlen eszmék világában tévelyeg, s mint Proteusz különféle alakokban jelenik meg. Pillantása ábrándozó; keble, mely még mindig szép és teljes, kést és örömet lehel, s fehér, puha kezének, melyet a házi barátnak nyújt, nyomása melegebb , majd viszszatartó, komoly hideg lesz, a merészt eltávolítja magától, tiszteletet követel tőle, s az illető korlátok közé utasítja őt vissza. Ma mindent gyaláz és porba ránt, ami jó és jeles van barátnőiben : holnap majdnem túlárad a magasztos dicséretben azok iránt, kiket tegnap még pellengérre állított. Szobáit, hol mint nőnek, anyának és háziasszonynak rendelkeznie kell, szültek, dohosok és unalmasaknak találja ; ki kell neki e börtönből szabadulni, hogy az „üresfejűek” körében mint Junó jelenjék meg, akinek kocsiját a pávák helyett a gimpik húzzák. Mindenki meghajol előtte, s térdein hódol neki. Csupa két tengerben úszik, s szuverén csalódásban él a fölött, amit mások róla mondanak és tartanak. Minden óra új jelenetet hoz számára ; változnak a fölvonások és a díszletek. S ha az idő, vagy egyéb „elháríthatlan” akadályok miatt kénytelen otthon maradni, a „házibarát“ -ot nem lehet nélkülöznie, aki őt vigasztalja, s akinek emellett még fiatalnak is kell lennie. Ennek keblébe önti ki panaszait, sóhajtozik férje fölött, siratja kegyetlen sorsát, s a házibarát mélyebben sóhajtozik, a házasságot zsarnokságnak bélyegzi, megcsókolja „tiszteletteljesen” az úrnő szép kezét, alkalmilag egy könycseppet is hullat reá, ha azt valahogy kipréselheti szeméből, ragyogó színekkel festi, mily gyöngéd bánásmódban részesítené ő a barátnőt; s aztán a legédesebb szavakkal búcsúzik el tőle, hogy „alkalmas* időben ismét visszajöjjön, s szerepét több kevesebb szerencsével újra folytathassa. És a férj*. — No igen, valahányszor ez hazajön, a szép hölgy panaszos hanggal nyakába borul, aggódva kérdezi, visszahozta-e neki szívét, és szerelmét? madonna szemeivel csábító pillantásokat vet reá, minden szavat lecsókol ajkairól, s végre elbeszéli neki, mint boszankodott ő a házi barátra, aki épen most távozott tőle, hogy dacára a számtáradó viszszautasításoknak, melyekkel szerelmi vallomásai találkoznak, nem akar azokkal fölhagyni, s „kedves, jó férjecské*jét szüntelen kisebbíteni igyekszik előtte. — Néhány perc múlva a „kedves, jó férj,“ a ki barátja tönkrejutása által épen jelentékeny veszteséget szenvedett, megtagad „szeretett hitveseitől egy új ruhát, s a holnapra tervezett kirándulást is elnapolja. A jelenet egyszerre megváltozik. Szép homloka ráncosodni kezd, szeme tétovázva s haragosan tekint körül, járása elveszti ruganyosságát, ajkait lebigygyeszti, s néhányszor lábával is hangosan dübörög. Férjének édesgéseit visszautasítja, hideg megvetéssel fordul el azsarnoktól, s e percben mi sem tudná őt vele kibékéltetni, mint annak megaláztatása. Várjon, férj uram, nem lehetsz-e te jó színész? Nem volna-e ilyenkor szükséges a szerepet megváltoztatni ?! VII. Cz. úrról azt mondják, hogy minden egyéb, csak az nem, aminek látszani akar: oly jámbor, istenfélő embernek t. i., aki e földi pálya bevégezte után egyenesen a menübe kocsikázik. Belátta, hogy az „ájtatoskodás” legbiztosabban nyitja meg bizonyos hölgyek budoárját, s hogy az ég felé meresztett szemek s összekulcsolt kezek „passe par tout* gyanánt szolgálnak az egész világon át. S azért a képmutatás mesterségére adta magát, s igyekezett a könynyen hivőket meggyőzni arról, hogy szive az isten temploma. BUDAPESTI HÍRLAP. (150. sz.) Beust gróf párisi útja. — Saját levelezőnktől. — Paris, május. 28. Ma este távozott körünkből Beust gróf, az osztrák-magyar monarchia egykori párisi nagykövete. Az agg államférfi csaknem négy hetet töltött a francia fővárosban, melynek úgy francia mint idegenajkú köreiben mindenütt a legélénkebb rokonszenvnek örvendett, annyira, hogy eltávozása ezelőtt tizenegy hónappal általános sajnálkozást keltett. E sajnálkozásban talán csak bizonyos bécsi és német hírlapi levelezők nem osztoztak, kiknek Beust gróf, nagykövet korában talán nem volt oly készséges szolgája az információk megadásában, vagy helyesebben mondva az indiszkréciók elkövetésében, mint ezen urak, nagyzási hóbortjukban kívánták volna. Innét az örökös áskálódás és árulkodás, mely utóvégre is készséges meghallgatásra talált a bécsi Ballplatzon s a nagykövet lemondását eredményezte. S innét azon tarkánál-tarkább hirek is, Beust gróf jelenlegi politikai missziójáról, mely épen oly kicirkalmozott, mint alaptalan táviratok alakjában került a bécsi, onnét a budapesti s másrészt kerülő után vissza a párisi lapokba, a volt nagykövet nyakára uszította a párisi és külföldi reporterek egész seregét, és elkeserítette volna egész ittlétét, ha Beust gróf nem őrizett volna meg ezen újdonsághajhász haddal szemben annyival rendületlenebb stoikus nyugalmat, mivel párisi útja semmiféle diplomáciai misszióval se lévén egybekötve, jól tudta, hogy az illető sajtódongók annál inkább fogják magukat blamirozni, minél többet írnak „fontos politikai küldetéséről.“ A „Budapesti Hírlap“ a múlt évi augusztusban közölte egy cikkemet, mely eredetileg a párisi „Figaróban“ egy látogatás leírását tartalmazta, melyet Beust grófnál tettem, Bécs mellett fekvő altenbergi kastélyában. E látogatásom alkalmával (mint cikkemben olvasható) Beust gróf megmondta, hogy az idei május hóban, mint általában ezentúl minden évben el fog jönni Parisba, hova őt oly kedves emlékek fűzik, mert szükségét érzi évenként legalább egyszer szellemi üdülést keresni a francia nagy világi, irodalmi és művészeti körök annyi szellemi élvezetet nyújtó légkörében. Ezen évenkénti látogatást megígérte számos barátjának és tisztelőjének s ezen ígéretét váltotta most be. Azok, kik a gróf bizalmasabb környezetéhez tartoznak, nagyon jól is mulattak a fontoskodó táviratok felett, melyek a volt nagykövet „fontos diplomáciai missziójának“ célját részletesen fejtegették, sőt azt is tudták, hogy H o y o s László gróf azért késlelteti idejövetelét, nehogy itt találkozzék hivatalbeli elődével, akire oly missziót biztak, melyet voltaképen neki kellett volna elvégezni. Ez a hir annyira igaz volt, hogy H o y o s gróf már innen-onnan egy hete itt van. Beust gróffal nemcsak a legbarátságosabban érintkezett, hanem elődje elutazása alkalmával ki is jött a francia keleti vasút pályaudvarába, még egyszer elbúcsúzni attól, kinek „diplomáciai missziója“ a bécsi lapok táviratainak bölcs kombinációja szerint, jogos önérzetét állítólag oly annyira sértette. Mindezeket és sok más egyebet elmondhattam volna, ha Beust gróf egyenesen fel nem kér, hogy a róla és itteni dolgairól költött hírlapi kacsákat, ne egyenkint és egymásután fojtogassam meg, hanem ha kedvem tartja verjem agyon egyszerre, elutazása után, amit ezennel teljesítek is. Az állítólagos diplomáciai misszió abból állt, hogy Beust gróf meg volt bízva megnyugtatni a francia kormányt aziránt, hogy a német-osztrák-magyar-olasz szövetség éle nincs Franciaország ellen irányozva. E misszió természete nyilván azt hozta volna magával, hogy Beust gróf mindenekelőtt a köztársaság külügyminiszterével érintkezzék. Nos, hát Beust gróf nem látta Challemel Lacour urat a múlt szombatig, május 26-ig, midőn hivatalos volt ebédre a külügyminiszterhez, kivel ittléte óta nem találkozhatott, egyik se találván otthon a másikat, kölcsönös udvariassági látogatásaik alkalmával. Hogy a köztársaság elnökét és Ferry miniszterelnököt meglátogatta s hozzájuk ismételten meghívást is kapott, az nagyon természetes azon szívélyes viszonynál fogva, melyben ittléte alatt e két, kiváló egyéniséggel élt. Mindezekből azonban diplomáciai küldetés épen oly kevéssé következtethető, mint a párisi sajtó reportereinek merőben fantasztikus elbeszéléseiből. Ezek közül az első, egy boulevard lap munkatársa, — (nem a Figaróé), — a Windsor szálloda udvarán leste Beust grófot, kinél Lyons lord, az angol követ volt barátságos látogatáson, minthogy a gróf, félórai társalgás után együtt távozott hazulról egykori tiszti kollégájával, az interviewálási szándék meghiúsult, hanem B . . . . a reporter úgy boszulta meg magát, hogy másnapra kiirta lapjában, hogy Lyons lord fontos politikai értekezleten volt Beust grófnál. Ez a derék ur különben már Noyos grófot is megintervieválta — azaz hogy csak akarta, mert uj nagykövetünk minden politikai tárgyú kérdésére a reporter lapjának szerkesztőségét illető kérdésekkel vágott vissza, pl. hogyan érzi magát M. A. ur, a lapvezér ? megnősült-e már? hát P. N. ur, a főszerkesztő 1883. junius 1.