Budapesti Hírlap, 1883. június (3. évfolyam, 150-179. szám)

1883-06-07 / 156. szám

2 sült s egy szelet fekete kenyér és összes könyvtárul egy deszka polcocskán pár német grammatika s egy német-olasz szótár ; és én elpanaszolom vala látoga­tómnak — mondá — hogy egyedül maradtam fel családomból ; fiaim is elhaltak s én német nyelv­leckéket adok egy frank dijért óránkint s ekként tengetem bús életemet ; kértem is, ne tartóztasson, mert várják német nyelvmesterüket 40 krajcáros ta­nítványaim. És e siralmas tudósítás nyomán megindult, ki­vált az amerikai lapokban, a siralmasnál siralma­sabb vezércikkek özöne, ily cím alatt „egy elfelejtett híresség“ (a forgotten celebrity) és Ame­rika leghíresebb egyházi szónokai prédikációkat tar­tottak felettem az emberi dolgok múlandóságáról s az alázatosság erényéről. 4. kaptam százanként a rokonszenvező leveleket versben és prózában : kap­tam olyat is, melyben egy urhölgy tudósított, hogy előidézte Washington szellemét s megkérdezte tőle hogy mi szándékkal vannak irántam odafent ? és azt kapta válaszul, hogy az angyalok szorgalmasan el vannak foglalva (are busily engaged) pa­lotám építésével a hetedik évben, s amint elkészül, hát elhivatom (I s­h a­t­­ be called.) Washin­gton mondta, hát ez bizonyos. Fiaim — Istennek hála — életben vannak, én büszke vagyok reá, hogy munkámmal kerestem egész életemben s keresem most is kenyeremet ; na­gyon érzem, hogy nagyon kevés az, amit a tudha­tok végtelenségéből tudok, de annyicskát mégis csak tudok, hogy valami jobbat is képes legyek tenni, mint 40 krajcárért német nyelvleckét adni. — A „Frankfurter Zeitung“ felszólittatott, hogy ne me­séljen ilyen bolondságokat; válaszolt, hogy ő soha sem tette. — Végre kisült, hogy van valahol Észak-Amerika egyik ismeretlen zugában egy „Frankfurt“ nevű fa­lucska (mint van Róma, Trója, Páris, London s egyebek közt vagy nyolc Kossuth is), s annak a né­met lakta Frankfurt falunak is (mint minden falu­nak Amerikában) megvan a „Zeitung“-ja, csak ép úgy, mint ennek itt a Majna mellett ; az röpítette el azt a szenzációs kacsát . R­e­k­l­á­m volt, a kacsapásztor zsebre rakta, pár ezer eladatott példányának árát, s markába nevetett. A­kik felül­tek neki, restellettek, de „w­hat is wri­t, i­s w­r­i­t“ (ami meg van írva — meg van írva), mint Childe Harold zarándokságának végén Byron mondja, s én fogadni mernék, hogy a halálom alkalmából megírandó biográfiák egy némelyikében amott Ame­rikában az a frankfurti kacsa újra sápogni fog.“ Hogy Amerikában a reklám különben mily élelmes, azt Kossuth saját élményeiből egy érdekes kis anekdotával illusztrálja az előszó egyik oldal­­jegyzetében : „Irataim I-ső kötetének előszavában (XVII. lap.) emlités van téve az ünnepélyes fogadtásról, melylyel Massachussets állam 1852-ben megtisztelt. Meghatóan nagyszerű jelenet volt. A térről, melyen 30 ezer főnyi milicia felett szemlét tartottam, a kapitóliumhoz hajtottunk, melynek nyílt oszlopcsar­nokában a szenátus és képviselőház elnökeikkel s az államkormányzóval élükön, fedetlen fővel vártak. A­mint épen kilépendő valék a kocsiból, hogy felmen­jek a kapitóliumhoz felvezető óriás lépcsőn, mely jobbról-balról a világ minden zászlójával (az osztrák házét kivéve) fel volt lobogózva, egy ember egy ölnyi nagyságú színes papír ívet dobott be kocsimba, nem volt időnk megnézni, hogy mi­­­egyik segédem ösz­­szeh­ajtva zsebre tette. Amint a fogadtatás végezté­vel szállásomra hajtattam, útközben megnéztem. És mi volt rajta ? „Je v­o­u­s la d­o­n­n­e e­n m­i­t­t­e, e­n un million“ mint a francia szokta mondani (ezeret, egy milliót egyre), hogy senki sem találja ki. Legfelül könyöknyi óriás betűkkel e szó „Kossuth,“ utána apróbb betűkkel pár magasztaló sor, hogy minő nagy ember, minő derék ember, s mi sok mindenfélét tud az a Kossuth, aztán nagyobb hetükkel a következők: „de egyet még sem tud az a Kos­suth ! nem tud inget varrni. Azt én N. N. tudok ! Boltom ilyen utca, ilyen szám. Árak, stb.“ Az egész város tele volt aggatva ezzel a plakáttal. A nap ü­nnepeltje voltam , a cubitalis Kossuth szó megállította az embereket, mindenki elolvasta. — E­z a­z­t­á­n „r­e­k­l­á­m“ ! — — semmi kétségem benne, hogy a család ősi fészke, a szatmármegyei Károly neve nem a Carolusnak megfelelő Károly, hanem karvaly, vagyis a szó ré­gibb avult alakja szerint Karoly. Világos bizonyság erre a szintén Szatmár megyében létezett Karolyos (Karwlos) puszta neve, melyről a grófi család XVI. századi okiratai még emlékeznek, s amelyet nem ma­gyarázhatunk máskép, mint ahogy a hasonló képzésű Hollós, Varjas, Verebes stb. helyneveket. Azonban a magán családi címerekről netán vonható következtetéseknél sokkal többet mondó az a történeti tény, hogy az erdélyi magyar me­gyék nemessége mindenha sast hordott címerül, s ezzel élt pecsétjén is, amíg a három nemzet kü­lön-külön pecsétet használt az országul kiadott okiratok hitelesítésére. Némelyek szerint már Já­nos király alatt, 1538-ban végzést hoztak, hogy a három nemzetből álló Erdélyország részére három különböző pecsét készíttessék, s e végzés értelmében a vármegyék magyarsága, kétségkívül régi utás folytán, egy kék mezőben zöld gyep fölött repkedő arany csővű, egyfejű­ fekete sast kapott volna címerül. De teljes bizonyosságúnak te­kinthető és határozott intézkedés az erdélyi pecsétek dolgában csak az 1659. évi szász-sebesi országgyűlé­sen történt, melynek egyik törvénycikkelye kimondja, hogy az ország négy nagyobb rendje szerint — a negyediket képezvén akkor a magyarországi kap­csolt részek, — négy külön pecsét metszessék, s ezek közül az erdélyi vármegyék pecsétjén egy fél sas legyen. A magyar fél-sas Erdélyországnak később egyesített címerében mind e mai napig a főhelyet foglalja el. Megemlítem még egyúttal, hogy Dugo­nics föntebb idézett munkájában Pannónia cm­e­rét is a négy folyamból és egy koronás sasból állí­totta össze. Hogy az erdélyi vármegyék magyarsága mint község, nemcsak az újabb korban, s nemcsak pe­csétjein élt sas-címerével, hanem azt már sokkal azelőtt hadi jelvény gyanánt is használta s zász­lóin hordta az ütközetekben, hiteles oklevelek bizo­nyítják . Bizonyítja először Róbert Károly királynak egy 1321-ben kelt levele, melyből megtudjuk, hogy Emich fia Miklós, csicsói várnagy, azon időben az erdélyi magyar község sasának hordozója, vagyis zászlótartója volt. Kitűnik ez idézett adatból az is, hogy a nemzeti sas hordozása országos hivatal valt, s talán éppen a csicsói várnagysággal volt össze­kötve. Egy másik okirat szerint 1437-ben Vajdaházi Nagy Pál volt az erdélyi megyei nemesség zászló­tartója. Ezután hosszú ideig nincsen emlékezet sem a sasról, sem annak zászlósáról, de hogy a régi szo­kás folytonosan, s még a mohácsi vész után is jó ideiglen fentart­otta magát, minden kétségen kívül helyezi egy fölöttébb érdekes adat 1555-ből, amikor még egyszer, s eddigi tudomásunk szerint utoljára lebbenti szárnyát az erdélyi magyar nemzeti hadak harci sasa. Nyárádtól Pókay Balázs volt a mondott időben Kendy Ferenc és Dobó István Ferdinánd­párti erdélyi vajdák alatt az ország zászlósa : vexil­­lifer aquilae gentium Transsilvanarum Hungaricalium, aki azonban egy ütközet alkalmával, megszegve hi­tét, s jeles tisztének hivataljáról megfeledkezve, melynélfogva mindig a hadak előtt járni, s a kezé­re bizott zászlót elől vinni eskü­tt esküvel tartozott, hűtlenül a törökökhöz pártolt s ezzel a vajda sere­gét is nagy romlásba sodorta. E bűne miatt aztán minden javaitól megfosztva, az ország nemesei sorá­ból is kitöröltetett. Eddig vezetnek a történeti nyomok. Láttuk, hogy az erdélyi magyar vármegyék nemessége a ti­zennegyedik század elejétől a tizenhatodiknak majd­nem végéig, mindenkor saját nemzeti lobogója alatt harcolt s lobogóján sast hordott hadi címerül. De hogyan változott hát a turul sassá? Valami rumán történettudós, támaszkodva a föntebb idézett 1437. évbeli adatra, mely szerint Vajdaházy Nagy Pál a valachusoknak is zászlótartójuk volt, aligha­nem azt felelné erre, hogy sehogy, mert meg lenne győződve róla, hogy az erdélyi sasok egyenesen régi római őseik fészkéből keltek. S meg kell vallani, hogy a rómaiaknak lehet is valami közük a dolog­hoz, amennyiben több mint valószínű, hogy az átvál­tozás az ő nyelvük, már t. i. a latin nyelv révén ment végbe. Okiratainkban ugyanis akár a turul, akár a karuly, igen könnyen felvehette az aquila ne­vet, amiből aztán századok múltán, írva és mondva, előállott a sas. Nagy Gyula. BUDAPESTI HÍRLAP. Divat. — A nyári divatkelmékről. — A nyári divat az idén sokkal célszerűbb mint az előző években: például teljesen felhagytak a nyári hőségben majdnem türhetlen fekete kelmék viselésé­vel, a kalapokról eltűntek a nehézkes, télies képet nyújtó bársonyszalagok és csokrok, helyüket a crépe pointillé és a különféle lenge gázok foglalták el, a köpenykék többé nem simulnak szorosan a nyakhoz hanem csak könnyeden vannak vállra vetve, míg a cipők mély kivágása teljesen érvényre juttatja a ha­risnyák diszes mintázatát. Az új nyári kelmék túlnyomólag bágyadt szí­nekben készülnek : diszítésü­l tarka kashmir-csipkék, színes hímzett csikók, vagy pedig a most erősen fel­kapott „Irish guipure“-ök szolgálnak. Kiváló újdon­ság a „s­égovie­nn­e“, könnyű, csalánszerű szö­vet, amely minden színben kapható, a mintázatot Camayeux-izlésben rajzolják reá. A „Ségovienne á B o r­d­u­r­e“ szintén lenge, egyszínű csalánszerű szövet, beszőtt ágazott bordűrrel. Legkitűnőbben fel lehet díszítésre hasz­nálni a golkonda-szövetet, amely hosszában két me­zőre van osztva, — ezek egyike egyszinűen, a má­sika kétszínűen kockázott. Pekin-csikokkal átszelt Derby-clot­h-ot nagyban alkalmazták a lóver­seny öltözékekre ; másra nem is igen használható, mivel sokkal feltűnőbb semhogy séta vagy látogató öltözéket lehetne készíteni belőle. A Derby-cloth könnyít, voile-szerű kelme, a szivárvány minden szí­nében megjelenő csikókkal átszelve, melyek a szélü­kön úgy néznek ki, mintha aranyfonállal volnának lefűzve. Hölgyeink bizonyára örömmel fogják üdvözölni a „E i c h e 11 a“ néven forgalomba hozott pókháló­­szerű szövetet. Nyári öltözékekre a lehető legalkal­masabb. Világos kanavasz alapja többszínű kocká­kat mutat, melyeknek mintázata az olasz iskola mo­dorában készült kitűnő szövetekre emlékeztet. Ezen puha kelmékből a ruhák minden díszítés nélkül ál­lítatnak elő, legfeljebb vastag zsinórra varrott kes­keny fekete bársony szegélyt kapnak. A tiszta gya­pot, sima, majdnem átlátszó kelmék közül felemlí­­tendők a „M­ohair glacé“ és a „Crépe V­i­r­­g­i­n­­­e.“ Ez utóbbi a korább annyira kedvelt gya­­pot-baragéhez leginkább hasonló, a „mohair glacé“ selyemlágyságú, rendkívülien könnyű gya­potkelm­e, amelyből ezen tulajdonságainál fogva nagy előszeretettel készítenek utazó­ toiletteket. Esős időre szánt öltözékekeket, valamint eső­köpenyegeket a tiszta gyapot c­eviot kelmék­ből készítenek, melyeknek szintén a könnyűsége kü­lönösen figyelemreméltó. Az ezer­egy éjszakára emlékeztető mousse­­lines a bordures, nagy hímzett, sokféle szinti virágbokrétáikkal, még mindig divatosak. Kár is volna hamar félredobni azokat, a nagy hőségben kitűnő szolgálatokat tesznek. Versenytársaik az át­látszó pikék és a mullok. Ezeknél a rövid idő előtt kedvelt veres szin kegyvesztetté kezd válni s helyét ismét az é­­­r­u foglalja el; tartóssága és szolidsága mindig hatalmas szószólói lesznek. A musszelin ru­hák alsó ruhája rendesen élénk színben készülnek, amely azután szépen áttetszik a felső szöveten, s emeli ennek különben is nagyszerű szinpompáját. 1883. jimius 7. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK. A „Szrbszki Národ“ sajtópere. Az Újvidéken megjelenő „Szbszki Národ“, szerb nyelven szerkesztett politikai lap 1881. évi február 25-én kelt 12-ik számában „Zsaroszna istina“ (sajnos igazság) cím alatt egy tárcacikk jelent meg, mely Jevrics György Temesvár belvárosi székesegy­­egyházi diakon gimnáziumi és reáliskolai tanár ellen többrendbeli becsületsértő és rágalmazó kifeje­zéseket tartalmazott. E cikk folytán Jevrics György felkérésére a kir. ügyészség sajtópert indított a Szibszki Národ ellen, melyben ma volt az esküdtszéki tárgyalás. Mint vádlott, Joannovics György zombori szül. gör. kel. vallásu­ fil­­éves árvaszéki írnok szerepelt, a ki a panasztott cikket irta. A tárgyaláson megje­lent Jevrics György panaszos is.

Next